G. Szabó Sára

„Újabb nagyszerű történet a legtöbbet kölcsönzött brit írónőtől” – olvassuk ismét Jacqueline Wilson Apja lánya című könyvének reklámszövegét a borítón.
A regényt mégis kicsit kelletlenül forgatjuk. Hogy miért? Az írónő és/vagy a kötet ellen felsorakoztatott benyomások meglehetősen változatosak.

Kezdhetnénk a sort azzal az irodalmi mélységre vonatkozó bizalmatlansággal, amely – sokszor akaratlanul is – olyan szerzőkkel kapcsolatban fogalmazódik meg bennünk, akik szinte évente jelennek meg egy-egy friss kiadvánnyal. Nem mintha nem szeretnénk az újdonságokat, és nem mintha nem említhetnénk bátran ellenpéldákat: Jókai, Verne vagy Janikovszky Éva életműve bizony mind átvitt, mind a szó szoros értelmében helyet követel magának a könyvtárak polcain. Ám a Jacqueline Wilson-könyvek ráadásul élénk színű, modern borítóikkal már-már tolakodóan lakják be a könyvesboltok kirakatait. A Wilsontól megszokott (talán már el is várt?) témák pedig szó mi szó, legalábbis vitára sarkallóak…
Wilson könyvei – főleg az utóbbi évek könyvtermését tekintve – amolyan lányos olvasmányok. „Pasizó” tinédzserekről, veszélyes internetes ismerkedésről, bulémiáról (lásd a Lányok-regényekben), drogfüggő, tetovált, felelőtlen szülőkről (Micsoda anya!, Lola Rose) vagy kudarcra ítélt családi kapcsolatok szinte minden lehetséges változatáról (Kofferes kislány, Kettős játszma, Tündérek és titkok stb.) szólnak. És még mi minden másról! Megborzongató például, amikor olyan gyerekeket látunk küzdeni „bárcsak árva lennék” vagy „a szüleim nem is az igazi szüleim”-féle gondolatokkal, akik körül látszólag minden rendben van. A szülők sikeresek, ápoltak, gondoskodóak – csak esetleg túl csinosak vagy éppen kevésbé divatosak, túl fiatalok vagy épp a többiek szüleinél idősebbek. (Titkok, Komisz lányok). Ráadásul ezek a súlyos, kamaszkorral együtt járó kívánalmak nem kímélik azt a nevelőszülőt sem, akit a gyermek saját maga választott (Tracy Beaker-könyvek).

Sokat elmélkedünk rajta, hogy valóban szükség van-e arra, hogy ezeket a problémákat így a gyerekekre zúdítsuk. Szeretnénk-e kiegyensúlyozottnak tűnő kislányainkat idő előtt felnőtté érlelni az irodalom eme „vívmányával”? (Itt jegyezzük meg, hogy a lányregény műfaja nem akármekkora utat járt be, mire Jane Austin és a Brontë nővérek szalonjaitól a nagyvárosi McDonalds-éttermek, sültkrumplis bódék vagy a makulátlan, színes ágytakarójú, plüssállatos lányszobák miliőjéig juttatta az évek során ráadásul jócskán megfiatalodott olvasót!) A tapasztalat mindenesetre az – itt főként gyerekkönyvtárosok véleményeit összegeznénk -, hogy a tizenévesek ma már (sajnos!) az esetek többségében valós problémákra, élethelyzetekre találnak utalásokat (és sokszor megoldást) ezekben a történetekben. Hosszabban kellene szólnunk arról is, hogy milyen módon és milyen eredménnyel építhetők be e tinédzserregények a hazánkban eddig csak szűk körben alkalmazott biblioterápiás foglalkozások tematikájába!
A Micsoda anya!, a Titkok, a Komisz lányok, a Kofferes kislány, a Szerelmes lányok vagy a Lola Rose után azonban mégiscsak megfordul az olvasó fejében az új könyv láttán, hogy „mi jöhet még”? Tud-e újat mondani az író akár a tiniknek, akár az ő problémáikra érzékeny felnőtteknek? Létezik-e olyan családi konfliktus, lelki krízis, amelyet még nem dolgozott fel? Ráadásul az Apja lánya cím sem túl kifejező. A rózsaszín borító pedig inkább csak utólag az. Még akkor is, ha Nick Sharratt kissé infantilis illusztrációit olykor teljesen függetleníteni tudjuk már a Wilson-regények hangulatvilágától.

Az olvasó azonban – látván, hogy „animusos” könyvről van szó -, gyakorlott mozdulattal keresi a mű eredeti címét, mielőtt elmerülne a történetben. Még csak különösebb nyelvismeret sem szükséges ahhoz, hogy megértsük, a hazájában „Candyfloss” (Vattacukor) címen közreadott regény ezúttal nem az írói tudatosságnak köszönhetően viseli címében a lányregény műfajára olyan nagyon jellemző jegyeket. Néhány oldalnyi szöveg elolvasása után az is világossá válik, hogy a rózsaszín külső ezúttal nem a Barbie-babák édeskés világába kalauzol bennünket, és nem is az angolszász regényekből ismert, színes telefonnal felszerelt lányszobákba. Ettől a közegtől mindjárt a könyv elején drasztikus módon búcsút veszünk. A Barbie-babák egyenesen a kukába kerülnek, a cseresznyemintájú függöny pedig, a hozzá illő szőnyeggel és ágytakaróval együtt, szintén a biztonságos múlt szimbolikája marad csupán. Jacqueline Wilson új könyvét mégsem valószínű, hogy a családok férfi tagjai szeretnék elolvasni. Még akkor sem, ha a történet valójában róluk szól.

Témáját tekintve az Apja lánya nem tűnik újdonságnak. Flora (vagyis Floss) elvált szülők gyermeke, aki szüleinek külön-külön újraszerveződött családjában keresi a helyét. Ugyanúgy, mint Ruby és Garnet a Kettős játszmából, Andy A kofferes kislányból, Dolphin a Micsoda anyából, Ellie a Lányok-regényekből Treasure a Titkokból vagy Jayni a Lola Rose-ból és Charlie a Folytassa Lottie.-ból. Ösztönösen adódik a kérdés: vajon Flossie a gyűrűs göndör hajú (és a sima fenékig érő hajúakat irigylő) típus-e, vagy épp ennek a fordítottja? Korához képest sovány és fejletlen-e, vagy éppenséggel a többletkilók ellen kell nap mint nap csatába vonulnia? Számíthatunk-e a főhős kreativitására (kiemelkedő rajztehetségére vagy dicséretre méltó írói vénájára), egy vele élő, gyermetegen felelőtlen szülőre, esetleg egy idegesítő kistestvérre vagy egy zsarnokoskodó barátnőre a vele járó megfelelési kényszerrel, illetve egy finoman a háttérben maradó, tudatos pedagógusra?
E wilsoni fordulatok többsége természetesen fellelhető az Apja lányában is, de még mielőtt kijelentenénk, hogy Wilson jellemei karikatúraszerűen sarkítottak, konfliktusai sematikusan didaktikusak, tekintsünk el a párhuzamoktól. Floss nagyon is szerethető, hétköznapi kislány, aki valóban rajongással veszi körül népszerű barátnőjét, Rhiannont és elkeseredett – de kezdettől vesztesnek tűnő – csatát vív érzelmei ellen, amelyek a jó tanuló, de valamelyest különc új lány, Susan ellen irányulnak. Hogy ezek a baráti szálak milyen módon szövődnek a későbbiekben, az természetesen nem is kérdéses.

Nehezebb dolga van Flossnak a családjával kapcsolatban. Hiszen ebben a történetben tulajdonképpen hiányzik a negatív szereplő, alig-alig nevezhető meg felnőtt, aki a későbbi bonyodalmakért hibáztatható volna. Floss szülei már túltették magukat a békés váláson, az anya új családot alapított, az apa pedig örömmel tesz eleget láthatási kötelezettségének, miközben sült krumplis szendvicset árusít egyre rosszabb állapotú kávézójában. Egészen addig, míg a mostohaapa új munkahelye válaszút elé nem állítja a családot. Floss nehéz döntést kényszerít magára: új családjával együtt a kalandot, az anyagi jólétet, mindemellett pedig az édesanyja közelségét válassza, vagy egy teljesen új életet: az apjáét? A kérdés hirtelen adódik, a választ pedig teljes egészében a szeretet törvényei diktálják. Apa tűnik elesettebbnek, kiszolgáltatottabbnak, és ő képvisel valamit, ami talán mindennél fontosabb: a régi közös családi otthont. (Hiszen a Charli’s Café belső szobáinak egyikében még mindig ott vannak Floss első gyerekszobájának tapétafoszlányai!) Floss tehát nem utazik Ausztráliába. Hogy az új életről aztán kiderül, hogy komoly nehézségeket is tartogat, tulajdonképpen nem is olyan meglepő, de az igazat megvallva nem is annyira érdekes.

Mindenesetre Flossie-ból, „Apa kis vattacukrából” bizony hamarabb nagylány lesz, mint ahogy azt akkor remélte, amikor szemétbe zsákolta a régi játékokat, vagy attól félt, hogy iskolai riválisa megtudja: nemrég még barbizott. Akkor is így érezzük, ha Apa hintája újra és újra előkerül, és a nagymama által kötött kis állatkák egyre fontosabbakká válnak. Egy ilyen döntés után valójában ugyanúgy idegennek érezhetjük Flórától akár a ‘Floss’ becenevet is, mint az apjától kapott királykisasszony-ruhát a magas sarkú cipővel. Nem kevéssé a vurstli iránti rajongást, benne a Gyöngy nevű ringlis-lóval és a vattacukrosbódéval. Ezek a momentumok mind szimbolikus erejűek. A kislány szeretettel – és valamelyest toleranciával – fordul feléjük, hiszen az apját tiszteli bennük, az apa pedig mintha egy miatta elveszett gyerekkort akarna kétségbeesetten pótolni velük. Végül pedig az sem véletlen, hogy annak az apának az érzelmi és anyagi biztonsága is, aki az utóbbi időkben minden szeretetével „az ő kis vattacukra” felé fordult, egy vattacukorárus hölgy figyelmén múlik.
De addig is Floss új élete nehezebbre fordul, miután Apa kávézója tönkremegy, az új, éjszakai munka pedig veszélyesnek bizonyul. Anya parfümillatát most átveszi a ruhába ivódott olajszag, ráadásul Apa nem is túl ügyesen bánik a háztartással, ami Floss sznob barátnőjén kívül másoknak is feltűnik. A rossz hangulatú kölcsönlakás kontrasztjaként ráadásul folyamatosan ott lapul Flossie zsebében egy Ausztráliába szóló repülőjegy, csak hogy a kislány vívódását, illetve a regény feszültségét fenntartsa.

A gyermek és szeretnivaló apja kálváriáját szívesen járjuk végig a szereplőkkel, akkor is, ha a család boldogságát érintő kérdések mindjárt a regény elején eldőlnek. Fontos lehet, hogy – főleg az ifjabb – olvasók észrevegyék a kontrasztot a „Csodafi Steve” (Floss nevelőapját csúfolják így) és Rhiannon családja által képviselt jólét és érzelmi felületesség, illetve Apa, vurstlis Rose és Susan, sőt Chipses Billy, Vén Ron és Miss Davis (Apa kávézójának törzsvendégei) által képviselt értékek között. (Ugyanezen elvek mellett ülheti diadalát a vegetarianizmus és a wellness virágkorában a sült krumplis szendvics és a vattacukor is!) Ez a regény azonban az apák regénye elsősorban. Nem is annyira az elvált szülők gyerekeié, még kevésbé pedig a szegény sorban tengődőké. Ám Wilsonnak ezt a könyvét bátran ajánljuk minden olvasni tudó kislánynak. Élethelyzettől és érintettségtől függetlenül, kivételesen korhatár nélkül.
Wilson írásait szívesen soroljuk a modern lányregény műfajába, csupán mert többségükben a cselekmény egy ideális családi összkép megteremtésére törekszik. Pedig az esetek többségében – így az Apja lányában is – a megoldás inkább csak menti a még menthetőt. Nem a mindenre gyógyírként szolgáló szerelem e könyvek központi témája. (Nem is rójuk fel hiányosságként, hogy a kästneri hagyománnyal szakítva, ezekben a történetekben nem forrasztja újra az író a már szétszakadt családokat.) Természetesen az Apja lányának van megoldása, még akkor is, ha Floss szülei soha nem fognak már együtt élni, ha a „Harlie’s Café” örökre másé lesz is, ha Anya még mindig Ausztráliában él is, sőt még a vurstli is tovább költözik is.