Nap: 2010. július 21.

Mese a meséről

Felkészülni a mesére nem egyéb, mint útra kelni egy olyan világba, amelyben összetartozik élő és élettelen, emberi és nem emberi, lehetséges és lehetetlen, evilági és mindaz, ami csodásan vagy fenyegetően nem innen való. E dimenziók összetartozása mindannyiunk számára elemi élmény, egzisztenciánk ebben a szétválasztatlanságban gyökerezik, még akkor is, ha hétköznapi tájékozódásunk egész elsajátított rendszere éppen ezeknek a dimenzióknak a szétválasztásán alapul. Határokat állítunk fel egy olyan térben, amelyet valójában alig ismerünk, és miközben ezt tesszük, a határok kivetnek bennünket a hétköznapok ismertnek vélt világából is, amihez elég az a tudat, hogy az ismeretlen, az elzárt, a lehetetlen minden pillanatban áttörheti a szimbolikus korlátokat, és mint a vulkán, elsöpörheti mindazt, amit ismertnek és valamelyest átláthatónak hiszünk.

Alice Csodaországban és a tükör másik oldalán

A német gyerekkönyvek kegyetlenek, az olaszok szentimentálisak, a franciák viccesek, de súlytalanok. Az angol gyerekkönyvek mások: abszurdak és érthetetlenek. Ahogy mondani szokás: befigyel a téboly. Mondhatnám egyszerűbben azt is, hogy az angol gyerekkönyvek ijesztőek, de persze minden jó gyerekkönyv ijesztő, mert a gyerekeknek szükségük van a félelemre, hogy megtanulják kezelni. Mint ahogy a szenvedésre, a kegyetlenségre is szükségük van – csökkentett dózisban, díszletekkel és happy enddel. Pontosan olyan ez, mint a védőoltás: ott is a legszörnyűbb betegségek legyöngített (elviselhetővé tett) változatát adják be előre, hogy majd ha jön, már ne legyen a szervezetnek ismeretlen.