Schein Gábor
Le Clézio: Utazás a fák országába
Felkészülni a mesére nem egyéb, mint útra kelni egy olyan világba, amelyben összetartozik élő és élettelen, emberi és nem emberi, lehetséges és lehetetlen, evilági és mindaz, ami csodásan vagy fenyegetően nem innen való. E dimenziók összetartozása mindannyiunk számára elemi élmény, egzisztenciánk ebben a szétválasztatlanságban gyökerezik, még akkor is, ha hétköznapi tájékozódásunk egész elsajátított rendszere éppen ezeknek a dimenzióknak a szétválasztásán alapul. Határokat állítunk fel egy olyan térben, amelyet valójában alig ismerünk, és miközben ezt tesszük, a határok kivetnek bennünket a hétköznapok ismertnek vélt világából is, amihez elég az a tudat, hogy az ismeretlen, az elzárt, a lehetetlen minden pillanatban áttörheti a szimbolikus korlátokat, és mint a vulkán, elsöpörheti mindazt, amit ismertnek és valamelyest átláthatónak hiszünk.
A mese egzisztenciális eseménye abban a pillanatban válik átélhetővé, amikor a történet eltörli ezeket a határokat. Nehéz azonban nem észrevenni, hogy a meseirodalomban lényeges változások következtek be. Ma már alig találkozunk olyan új mesével, amely hitelesen és érvényesen ad hírt a szétválasztott dimenziók eredeti összetartozásáról. Le Clézio meséje is egy olyan unatkozó kisfiúról szól, akit éppen az unalom, vagyis a tárgy nélküli merengés, a semmire sem használt idő megtapasztalása késztet arra, hogy útra keljen „fel az égbe, ki a tengerre, túl a láthatáron”. Olyan kisfiúról szól tehát a mese, aki egész mivoltával a szétválasztott világban él, olyannyira, hogy amikor unalmasnak és üresnek érzi ezt a világot, vágya is először innen keres eszközöket az utazáshoz: „A kisfiúnak nem volt se hajója, se autója, se vonata, se semmije. Mit volt mit tennie, maradt hát, és unatkozott. Ha nem egy szép napon az jutott eszébe: útra kelni éppenséggel szárny vagy úszóalkalmatosság nélkül is lehet talán. Így támadt az az ötlete, hogy a fák országába megy.”
Kiderül azonban, hogy a kisfiú az erdőt járva már korábban is megérezte, hogy lénye, egzisztenciája belelóg a határon túliba: sokszor érezte úgy, mintha szólongatnák a fák. És most, amikor végre elindul a fák országába, amikor tehát idegenné válik a hétköznapokban, amikor elveszíti helyét megszokott világában, megérti a fák beszédét, megismeri a nevüket a maguk nyelvén. Másképp szól hozzá a tölgy, másképp a nyír és a juhar, másképp a fenyő. „Fameséket mesélnek, s füle, se farka történeteket, nem embernek szólókat.” A kisfiú kedvét leli ezekben a nem embernek szóló történetekben. A fák megismerik őt, köszöntik, mintha maguk közül való volna. És amikor eljön az este, a tisztás közepén, a mohaszőnyegen hunyja le a szemét. Vajon visszatér-e ezután régi hétköznapjaiba, a szétválasztások és a határok világába? Magába nyeli-e újra az unalom? Vagy itt marad a fák között, és maga is egy nem embernek való történet hőse lesz? Ezeket a kérdéseket Le Clézio nyitva hagyja. Annyit tudunk csupán, hogy a kisfiú pirkadatig alszik, egy öreg tölgy vigyázza az álmát.