Nádasdy Ádám
A német gyerekkönyvek kegyetlenek, az olaszok szentimentálisak, a franciák viccesek, de súlytalanok. Az angol gyerekkönyvek mások: abszurdak és érthetetlenek. Ahogy mondani szokás: befigyel a téboly. Mondhatnám egyszerűbben azt is, hogy az angol gyerekkönyvek ijesztőek, de persze minden jó gyerekkönyv ijesztő, mert a gyerekeknek szükségük van a félelemre, hogy megtanulják kezelni. Mint ahogy a szenvedésre, a kegyetlenségre is szükségük van – csökkentett dózisban, díszletekkel és happy enddel. Pontosan olyan ez, mint a védőoltás: ott is a legszörnyűbb betegségek legyöngített (elviselhetővé tett) változatát adják be előre, hogy majd ha jön, már ne legyen a szervezetnek ismeretlen.
Ennek a furcsa védőoltás-szerű elővetítésnek egyik mestere Lewis Carroll, igazi nevén Dodgson, aki 1865-ben adta ki az első Aliz-történetet, 71-ben pedig a másodikat. Nagyjából tehát akkor, amikor Magyarországon a Walesi Bárdok vagy Az ember tragédiája megjelent. De őnáluk aranykor volt, Viktória biztosan ült a trónon, és egyáltalán mindenki biztosan ült a fenekén. Dodgson úr matekot tanított az Oxfordi Egyetemen, és a dékán négyéves kislányába volt reménytelenül szerelmes. Mondjuk ki: alighanem pedofil volt. Vajda Miklós finom fogalmazásában: „Félénk ember volt, főleg gyerekekkel barátkozott, számos bizarr humorú levelet írt nekik”. Nyilván soha egy ujjal nem nyúlt a gyerekekhez, csak szerette őket. Kiváló fényképész is volt, kifejező és életteli gyerekfotói vannak, ami a fotózás hőskorában nem kis dolog.
Könyvének hallatlan sikere részben abból adódik, hogy teljesen idegen tőle a gügyögés. Ez komoly könyv, nincs benne semmi gyermeteg: Aliz például kénytelen kijelenteni, hogy Undi Dundi, a tojás, minősíthetetlenül viselkedett vele. De ez a felszín: a stílus csak az egyik tényező. Sokakkal együtt én is azt hiszem: az Aliz-könyv (vagy könyvek, hiszen két ikerkönyvről van szó) sikere leginkább annak köszönhető, hogy nem szólnak semmiről, nem tanítanak semmit és nincs erkölcsi tanulságuk. Legföljebb annyit üzennek, hogy „vigyázzatok, gyerekek, az élet nagyon komoly dolog, és tele van felnőttekkel”.
A 20. században a magyar közönség is elkezdett vevő lenni erre az abszurd, sőt nonszensszel megspékelt gyerekirodalomra. Hiszen a Micimackó is rokona ennek, meg a Pán Péter, meg Weöres Sándor. Az Aliz-könyveknek számos magyar fordítása keletkezett – köztük Kosztolányi Dezsőé, majd az őt átdolgozó Szobotka Tiboré a legismertebbek – de szívből üdvözlöm Varró és Varró szép munkáját: a prózát Varró Zsuzsa, a verseket Varró Dániel fordította. Más a levegője, mint elődeinek:talán időközben a magyar ízlés is fogékonyabb lett a komolykodásra.
Az egész könyv gyönyörű és főleg nagy – imádom a nagy, nehéz könyveket – és végre igazi nagy méretben láthatjuk Sir John Tenniel ijesztő (és Dickens alvilágát idéző) illusztrációit. Hát igen, ahogy a Macska mondja. „mi itt mind bolondok vagyunk.” Én is, a fordítók is, Önök is. Hiszen nyöszölt a csámborult mumuc, s a bordacs bávadott.
A könyvet ezennel a nagyközönségnek átadom.
Elhangzott a könyv bemutatóján
2009. dec. 20 du. 5 óra, Nyitott Műhely