MAKKOS ANIKÓ
Összeállításunkban Kate DiCamillo amerikai szerzővel és a Penny miatt című regényével kívánjuk megismertetni az olvasót.
A kortárs amerikai gyermekirodalom új csillaga, a többszörös díjnyertes Kate DiCamillo Magyarországon nem ismeretlen szerző. Két könyve jelent meg fordításban a szegedi Könyvmolyképző Kiadónál: Cincin Lovag legendája (2005) és Penny miatt (2006). Az utóbbi regény nagyjátékfilmes adaptációját vetítették a hazai mozik Egy kutya miatt címmel, valamint a magyar HBO mozicsatorna tűzte műsorára ugyanezt a filmet 2008 nyarán Lelkipásztorkutya címmel.
A gyermekkönyvek óriási kínálatából igen nehéz megtalálni azokat a műveket, amelyeket szívesen adnánk szülőkként gyerekeink kezébe, vagy pedagógusokként olvastatnánk-olvasnánk el velük. Kate DiCamillo művei a 8-12 éves korosztály számára nyújtanak feledhetetlen olvasmányélményt, és hozzá kell tennünk, hogy a gyerekekkel együtt olvasó felnőttek számára is. DiCamillo olyan kortárs gyerekkönyvszerző, aki lélekben még maga is gyerek, aki intenzíven megéli és kiválóan ismeri azt a modern világot, amely mindannyiunkat, így a mai gyerekeket is körülveszi. Azokra a helyzetekre keres gyógyírt műveivel, amelyek a mai gyerekek életének mindennapos és sokszor fájdalmas velejárói. Művei alapvetően a megismerésről, a megértésről és az elfogadásról szónak. Saját állítása szerint minden könyvében ugyanarról ír, hogyan lehet megtanulni kezelni a veszteséget és megtalálni a módját, hogy újra szeressünk.
HOGYAN SZÜLETNEK A MŰVEK?
Néhány mű megszületésének körülményei igen elevenen élnek az írónő emlékezetében. Penny történetéről így vall: „Egy éjjel, mielőtt aludni mentem, hallottam a kislány hangját, aki déli akcentussal azt mondja:> Van egy kutyám, Penny. <. És csak elkezdtem írni, amit India Opal Buloni mondott nekem.” (1) Cincin alakját egy barátja fiának köszönheti, aki megkérte, hogy írjon egy történetet egy hősről, akinek valószerűtlenül nagyok a fülei. A kisfiú nem tudta megmondani, hogy mi fog ezzel a hőssel történni, ezért kérte meg az írónőt, hogy derítse ki. A kutya és a kisegér méltó társaként kelt életre az a porcelánnyúl is Edward Tulane néven, ami ajándékként érkezett az írónő otthonába: „Egyik karácsonyra egy elegánsan felöltöztetett nyulat kaptam ajándékba. Hazahoztam és leültettem egy székre a nappaliban, és szinte azonnal el is feledkeztem róla. Néhány nappal később azt álmodtam, hogy a nyúl arccal lefelé fekszik az óceán fenekén, elveszítették, és arra vár, hogy valaki megtalálja.” (2)
Kate DiCamillo legszívesebben történetmesélőnek szereti magát nevezni. Időről időre belebotlik egy-egy karakterbe, és időt szán rá, hogy közelről megfigyelje. Erről maga így ír: „Az író szent kötelessége, hogy figyeljen a világra és meglássa azt. (…) A Penny miatt az erre való törekvés eredménye. A könyvet kóbor kutyák, furcsa zenészek, magányos gyerekek és még magányosabb felnőttek népesítik be. Mind olyan fajtájú emberek, akik gyakran elvesznek az élet rohanásában. A velük töltött idő reveláció volt számomra. Arra jöttem rá, hogy minden egyes alkalommal, amikor a világot és az embereket közelebbről szemügyre veszem, a törekvés mássá tesz. A világ a figyelem mikroszkópja alatt feltárul, és olyat mutat meg magáról, amiről korábban nem is álmodtál. Milyen történetek rejtőznek azoknak az embereknek az arca mögött, akik mellett naponta elmegyünk? Milyen szerelem, remények, vágyak?” (3)
AZ ELSŐ REGÉNY
Idézzünk először a regény méltatási közül néhányat. „Humoros, szívbe markoló, teljesen őszinte regény, ami gyerekklasszikussá vált egy pillanat alatt.” (4) – olvashatjuk az amerikai kiadó honlapján. „Lírai, megindító és elbűvölő. Egy remekül megírt mese a közösségről és barátságról, az édességről, bánatról és reményről. És még vicces is. Egy igazi drágakő.” (5) (Kirkus Reviews) Továbbá: „Egy kitűnően kidolgozott első regény. Ez a keserédes mese egy déli kisváros jelenéről el fogja bűvölni az olvasókat.” (6) (Publishers Weekly)
A kritikák mindegyike kiemeli a regény világának kettősségét, amit legjobban a „keserédes” szó ad vissza, de jól jellemez a „szívbe markoló” kifejezés, valamint az édesség és bánat szavak együtt említése is.
Az írónő feltalált egy cukorkát is, a Littmus-pasztillát, amelynek szopogatása ugyanezt az érzést képes kiváltatni az emberből. Az íze édes és bánatos is egyszerre, de úgy, hogy mindenkit a saját bánatára emlékeztet.
Regénybeli feltalálója azután kísérletezte ki az összetevőit, hogy családját elveszítette a polgárháborúban. India Opal, a főhős azt mondja, hogy a cukorka szopogatása közben szomorúság fogta el, Amandának halott kisöccse, Carson jutott tőle eszébe, India Opal apja, a lelkész melankólia ízt érzett, és Opal anyja jutott tőle eszébe, aki elhagyta őket. A börtönviselt kisállat-kereskedő Otisnak eleredt a könnye, miután megkóstolta, mert a börtönre emlékeztette, a kutya után sóvárgó Cukibaba számára pedig „olyan nincsen kutyám íze” volt. Opal szinte mindenkivel megkóstoltatja, és ezáltal megtapasztalja, hogy mindenkinek kijut a bánatból az életben, még annak is, akiről aztán végképp nem gondolná, az orrát magasan fennhordó Amandának. A cukorka egy ügyes írói fogás arra, hogy az eltitkolt, elfojtott bánat a felszínre kerüljön, ami aztán elősegíti az emberek mélyebb megismerését és jobb megértését.
A regény olvasóinak is mindannyiszor alkalmuk nyílik arra, hogy belegondoljanak abba, számukra milyen íze is lenne a cukorkának. Az írónő egy interjúban azt nyilatkozta, hogy maga is szívesen megkóstolná a Littmus-pasztillát, ha lenne, de rá a jó könyvek is ilyen hatással vannak: egyszerre szomorodik el és lesz boldog tőlük.
Az olvasás is központi helyet foglal el a regényben, mint ahogy az írónő életében is. Opal első barátja az új kisvárosban, ahová apjával költöztek, a helybéli idős könyvtáros hölgy, Franny Block, aki már kislány korában is nagyon szeretett olvasni, ezért egyik születésnapjára egy könyvtárat kért ajándékba gazdag apjától. Egy kis házat szeretett volna tele könyvekkel, amiket kölcsön adhat másoknak. Opal másik, hasonlóan koros jóbarátja lesz Gloria Dump, aki szintén szeretett olvasni, amíg jó volt a látása, és akinek Opal felajánlja, hogy látogatásaikor felolvas neki. Az Elfújta a szél című klasszikus sokáig közös programmal és élménnyel látja el a kislányt és az idős, magányos asszonyt, és ötletet ad Opalnak a regényt záró kerti parti megrendezéséhez is. Az olvasás és a könyvek tehát a mindennapi élet szerves részét képezik a műben, de ezeknél is fontosabb szerep jut a történetmesélésnek, amely, mint tudjuk, Kate DiCamillo számára is az írás legfontosabb része. Történeteket adni a gyerekeknek, hogy általuk le tudják győzni azt a sok bánatot, ami körülveszi őket.
Opal tudatosan gyűjti a történeteket új barátairól, amelyeket el szeretne egyszer majd mondani az anyukájának, ha találkozna vele. Róla ugyanis időközben azt is megtudja, hogy ő is nagyon szeretett történeteket mesélni és hallgatni. Ezek az epizódok alkotják magát a regényt, „teljesen őszinte” és „remekül megírt” jelenetek Opal és újdonsült kutyája, Penny közös életéből az első nyáron Naomiban.
A fejezetek a kisiskolások számára egy szuszra kényelmesen elolvasható hosszúságúak, önmagukban is kerek egészek, és mindig tartogatnak valami érdekességet a gyerekeknek. Hol humorosak, mint Penny egerészése az istentisztelet alatt vagy Franny Block medveűzése a Háború és béke egy példányával, hol varázslatosak, mint a kisállat-kereskedés reggelei, amikor Otis gitárjátékával elbűvöli a szabadon engedett állatokat, vagy bájosak, akárcsak a papagáj és a kutya összebarátkozása. És az írónő szándékának megfelelően vannak fájdalmas epizódok is, mint amikor Miss Franny elmeséli, hogyan ismerkedett meg dédapja a háborúval, és hogyan veszítette el minden rokonát, vagy Otis bebörtönzésének igaz története, de Gloria Dump harca élete szellemeivel is ide sorolható. Kate DiCamillo ebben a művében nem egy fantasztikus mesevilágba kalauzolja olvasóit, hanem az élet sokszínűségét és összetettségét tárja a gyerekek elé, akik egy saját korukbeli kislánnyal együtt élhetik át ezeket a tapasztalatokat, hiszen a történetek a tapasztalatgyűjtésről szólnak valójában.
Ezek a tapasztalatok alapvető emberi érzelmekkel kapcsolatosak, mint például a barátság, a megbocsátás és megértés, biztonság; és igen, a magány, hiány, fájdalom, amelyek ugyanúgy ott vannak egy gyerek életében is.
A regény elején Opal életének meghatározó élménye a hiány. Anyja elhagyta őket, apja pedig inkább lelkész számára, mint biztonságot adó, megértő apa. A másik negatív érzelem Opal számára a magány. Az új kisvárosbeli életét így jellemzi: „Elmondtam az úrnak, milyen magányos vagyok Naomiban, mert nem ismerek gyerekeket.” A magány azonban nem csak Opalra jellemző. Azok a felnőttek, akikkel először barátságot köt, mind valamilyen módon magányosak, mert a helyi közösségből félig-meddig kitaszítottak. Az idős könyvtáros hölgy, Franny Block azt mondja magáról Opalnak: „Azt hiszem, én maradtam már csak azokból az időkből. Azt hiszem, egyedül én emlékszem már arra a medvére. Minden barátom, mindenki, akit ismertem fiatal koromban, meghalt már. Mind elmentek.” Otis a következőképpen fogalmazza meg helyzetét: „Nem vagyok veszélyes. (…) Magányos vagyok. De nem veszélyes.” Gloria Dump pedig boszorkány hírében áll, legalábbis a helyi gyerekek körében, akit gyakran csúfolnak, gúnyolnak ezzel, és akihez ezért nem közelednek. Ezt a sok magányt sikerül feloldani Pennynek, akiben Opal igazi társra lel, akinek köszönhető, hogy elindul a kommunikáció közte és apja között, és aki által egyre több emberrel, először felnőttel, majd gyerekkel ismerkedik meg. A megismerés fokról fokra hozza magával a megértést is, a toleranciát, és talán a megbocsátást is. A negatív érzelmeket fokozatosan felváltják a pozitívak.
Ami az egész láncolatot elindítja, az a mosoly. Penny egy különleges kutya: tud mosolyogni, és ezzel mindenkit levesz a lábáról. Opal rájön, hogy ez az ismerkedés és barátkozás kulcsa. „Ügyesebben barátkozol, mint bárki, akit ismerek” – mondja elismerően kutyájának, miután az még egy papagájjal is el tudja fogadtatni magát. Penny mosolya mindenkire átterjed, Opal is megtanulja tőle, és ennek köszönhetően barátok hálózata épül ki körülötte. Először felnőttekkel ismerkedik meg, majd az ő bölcsességük segít neki abban, hogy a körülötte lévő, de nem kedvelt, mert vele barátkozni nem akaró gyerekek viselkedését is máshogy kezdje el szemlélni.
Az írónő rengeteg helyen hangsúlyozza a regényben, hogy a jó emberi kapcsolatok alapja a másokra szentelt figyelem és mások megértése. Gloria Dumppal kapcsolatban jegyezte meg Opal a következőt: „Éreztem, hogy egész szívével hallgat engem, és ez nagyon jól esett.” Ő is arra törekszik ezután, hogy egész szívével figyeljen másokra. Így hamar rájön arra, hogy Penny miért nem szereti, ha egyedül hagyják: „Én tudtam, hogy Penny mit érez. Biztosan összeszorult a szíve, amikor otthagytuk.” Ezzel a figyelemmel tudja szó szerint megszelídíteni a kisállat-kereskedő Otist, és ennek segítségével fogja kideríteni, hogy miért olyan „fintori” Amanda Wilkinson. Opalra különösen jellemző még az is, hogy szívesen gondoskodik másokról. Ez fakadhat abból a helyzetből, hogy anya nélkül van, és jóval önállóbb, mint a korabeli gyerekek. Apjára is többször úgy tekint, mint akiről neki kell gondoskodnia. A regény elején a következőképpen beszél róla: „A lelkészről is meséltem neki, hogy milyen jó ember, annak ellenére, hogy annyira el van foglalva a beszédeivel meg az imáival meg a nyomorgó emberekkel, hogy nem ér rá bevásárolni.” Pennyt védi a viharok alatt, hogy ne féljen annyira, Gloriának felolvas, hogy elűzze múltja szellemeit. A legerősebb gondoskodást viszont Otisszal kapcsolatban láthatjuk. Gyakran nem csak a kötelező takarítást végzi el Penny nyakörvéért és pórázáért cserébe, hanem mint egy gondos anya, rendet is rak helyette: „…kisöprögettem, letöröltem a port, és néha rendet raktam Otis polcain, mert ő nem tud olyan szép rendet rakni, mint én.” Végül pedig kifejezetten Otis kedvéért találja ki a kerti partit, hogy újra gitározhasson az embereknek.
A megértés gyakran megával hozza a megbocsátást is. A legviccesebb példa erre az égzengéstől rettegő Penny esete. Amint megértik, hogy félelmében rohan föl-alá és dönt fel mindent és mindenkit a lakókocsiban Penny, máris megbocsátják neki. A megbocsátásra példaértékű Gloria Dump viselkedése is. Ő szorgalmazza, hogy Opal legyen megértőbb a Dewberry-fiúkkal, és hívja meg őket a kerti partira, holott magától Opaltól tudja, hogy ők is boszorkánynak csúfolják. De azzal is tisztában van, hogy a megismerés a megértés forrása. Opal Gloriánál szembesül azzal is, hogy az embereket nem feltétlenül a múltjuk alapján kell megítélni. Mindenki megváltozhat, és ezt az esélyt meg kell adni minden embernek. Otis és Gloria múltjában is vannak sötét foltok, és Opal megtudja az apjától azt is, hogy anyja is sok hibát követett el azon az egyen kívül, ami számukra a legfájdalmasabb, hogy elhagyta őket. Ezek a tapasztalatok aztán lassacskán hozzásegítik Opalt ahhoz, hogy más szemmel nézzen a szüleire, megértse apja és anyja viselkedését. A mű végére egyértelműen máshogy viszonyul hozzájuk, mint ahogy ezt kezdetben láttuk.
A regény elején Opal és apja között alig van kommunikáció, vagy ha van is, semmiképpen sem kerülhet szóba az, ami mindkettőjüket legjobban bántja: Opal anyja. A lelkészt is folyamatosan gyötri a veszteség, és magába zárkózik fájdalmával, nem képes kislányára figyelni. A kutya lesz az a közvetítő és segítő, aki közelebb hozza őket érzelmileg, akivel Opal először beszélheti meg a fájdalmát és kérhet tőle tanácsot arra vonatkozóan, hogy mit is tegyen ebben a helyzetben. Gyakorlatilag, amit Penny tud adni, az a megerősítése annak, amit Opal maga is tud, mindezek ellenére azonban ez óriási segítség a kislánynak. „Beszéltem Pennyvel, és egyetértett velem” – mondja apjának, mikor előhozakodik azzal a kéréssel, hogy mondjon el neki tíz dolgot az anyjáról, egy jellemző vonást minden egyes évére az eddigi életének. A kislány állandóan beszél Pennyhez, és a kutya reakcióit értelmezi: „Penny egy darabig a semmibe bámult, mint aki próbál visszaemlékezni.” Gyakran van, hogy beszélgetéseik során helyet is cserélnek, mintha a kutyának lennének olyan gondjai, amelyeket eddig nem tudott senkivel sem megbeszélni. Opal ilyenkor mintegy kivetíti a kutyára a saját helyzetét: „Penny úgy nézett rám, míg ezeket elbeszéltem neki, mintha megkönnyebbült volna, hogy végre megérti őt valaki.”
A verbális kommunikáción kívül igen nagy szerep jut a nem verbális kommunikációs kifejezési eszközöknek is, amelyek értelmezése ugyancsak közelebb visz a másik ember érzelmei megértéséhez. Például Otis hosszú ideig kerüli a szemkontaktust Opallal, ami jelzi zárkózottságát és félelmeit másokkal szemben. A lelkész üdvözlő kézfogása a kerti partin a közösség általi befogadást jelenti, ezért alig meri azt elfogadni. Ugyancsak Amanda arckifejezése az, ami sokáig távol tartja Opalt tőle, amíg meg nem érti, hogy a veszteség ült ki az arcára ilyen formában. Apja testtartása Opalt egy páncéljába visszahúzódó teknősre emlékezteti mindig, aki el akar menekülni a kellemetlen kérdések elől. A térköz Opal és az emberek között a regényben folyamatosan csökken, ami nem csak a fizikai, de a lelki közeledés jele is. Teljesen elképed, amikor az idősebb Dewberry fiú a kezét nyújtva felsegíti a földről Gloria Dump kertjében, és ugyanezen az estén szavak helyett egyszerűen csak szorosan Amanda mellé áll, ezzel fejezve ki együttérzését. Amikor síró apját szorosan átöleli, a közös veszteség feldolgozása is megkezdődhet kettejük életében. Ekkor már biztos benne, hogy ezentúl tudnak majd beszélgetni anyjáról, és ez már nem lesz annyira fájdalmas egyikük számára sem.
Az anya alakja különös módon szövi át a regényt. Kate DiCamillo más műveit is jellemzi az anyák hiánya. Egy újságírói kérdésre egyszer azt válaszolta, hogy maga sem tudja, hogy miért hiányoznak az anyák hősei életéből, ez nem szándékos vagy előre elhatározott elem nála. Igazából saját édesanyja is feltette már neki ezt a kérdést, és csak azt tudja válaszolni, hogy valószínűleg a tudatalattiját foglalkoztathatja az egyszülős családban való nevelkedés, mivel hogy ő maga apa nélkül nőtt fel. Opal is nagyon korán veszítette el édesanyját, mert emlékei sincsenek róla. Amit apja elmond róla, azt a tíz jellemvonást, leírja, és addig mondogatja magának, amíg kívülről nem tudja. Ezzel arra készül fel, hogy fel tudja ismerni anyját, ha valahol véletlenül találkoznának. Ugyanakkor saját személyiségének megismeréséről és megerősítéséről is szól ez a lista, ugyanis örömmel fedezi fel önmagában azokat a tulajdonságokat, amelyeket anyjától örökölhetett. Élete új fejezetének eseményeit is gyakran aszerint mérlegeli, hogy azok tetszenének-e anyjának, ha elmesélné neki őket. Tudatosan gyűjti azokat a történeteket, amelyeket feltétlenül meg szeretne osztani vele. Bár nincs jelen az anya az életében, mégis, szinte minden lépését ő irányítja, nagyon gyakran gondol rá.
Az anya elvesztésével párhuzamos történet Penny elveszése, amit együtt élhetünk át Opallal. Együtt kóborolhatjuk be vele és apjával a szakadó esőben a városka utcáit, kiáltozva a kutya nevét, átélhetjük a kétségbeesést és a veszteséget, együtt sírhatunk velük. Ez a közös élmény szakítja át végül is az érzelmi gátat apa és lánya között. Ez az újabb fájdalom azonban újabb tudást is hoz magával. Gloria Dump a következő intelemmel engedi útjára Opalt: „Ne feledd, hogy sohasem tarthatod vissza azt, aki el akar menni. Szeresd addig, amíg a tiéd.” Opal ekkor jön rá, hogy apja sem tehetett egyebet anyjával: nem tarthatta vissza azt, aki el akart menni. A kutya keresése közben Opal fejben összeállítja azt a tízes listát is, ami alapján mások ráismerhetnének Pennyre. Ekkor éri egy újabb fájdalmas felfedezés: a megismerés szorosan összekapcsolódik az átéléssel, a jelenléttel; ami neki tíz élmény, valóságos események lenyomata, emléke, az másnak csak egy tíz pontból álló, üres lista. Rá kell döbbennie, hogy anyját sem tudná felismerni és nem tudja igazán megismerni a listája alapján, mert a személyiség, az egyediség nem ragadható meg ilyen módon, az élmények nem pótolhatóak. Egyértelmű, hogy Opal nem csak Pennyt siratja ekkor, hanem édesanyját is: „Most vettem észre, hogy amíg anyun járt az eszem, el is feledkeztem Pennyről.” A kislány kiválóan érzi, hogy ez után az este után apjával már képesek lesznek arra, hogy érzelmeiket nyíltan kifejezzék, közösen meggyászolják és lassan elengedjék anyját.
Mint eddig is láttuk, a regény egyszerű cselekménye ellenére sok bölcsességgel látja el az olvasót. De az élet kettős természete itt is érvényesül, és a bölcsességekkel, az egy életre szóló tapasztalatokkal párhuzamosan végig jelen van a humor is. A tízes listák például sok megmosolyogtató részletet tartalmaznak. Opal anyjáról többek között megtudjuk, hogy: „Ha elültetett egy autógumit, kinőtt egy autó”, vagy hogy „Mindent odaégetett, még a vizet is”. Penny pedig „horkol”, „szeret heverőkön üldögélni” és „szívesen jár templomba”, ahol „meg tudja fogni az egeret anélkül, hogy összeroppantaná”. A regény humoros és igen szemléletes, a gyermeki látásmódot kiválóan tükröző hasonlatokban is bővelkedik. Pennyt ilyennek látta Opal, amikor kutyájának fogadta a Penny áruházban: „Leginkább úgy festett, mint egy nagydarab, ócska barna szőnyeg, amelyet kinn felejtettek az esőn”, és ilyennek, amikor az egér után iramodott a templomban: „Penny, mint egy szőrös ágyúgolyó, átlőtt a termen.” Ez a regény tehát nem csak tanulságos, de igen szórakoztató olvasmány is, és nyugodtan állíthatjuk, hogy nemcsak a kisiskolás, de bármely más korosztály számára is.
Kate DiCamillo azt vallja, hogy morális kötelesség, hogy a gyermekkönyvben a dolgok végül jól alakuljanak. A gyerekeknek reményt kell adni. Ugyanakkor gyermekkorából emlékszik arra, hogy nagyon zavaróak voltak számára azok a könyvek, amelyekben a szálak szépen el voltak varrva, és amelyeknek nem sok közük volt ahhoz a valósághoz, amit ő maga körül felfogott. A boldog befejezés az írónő számára azt jelenti, hogy mindenki jól van, de senki sem pont azt kapja, amit akart. Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk meg a regény végét, akkor látjuk, hogy az írónő betartotta a szavát. Penny hamar megkerül, mert el sem veszett igazán, a kerti parti pedig – bár elmossa a nyári zápor – oldja az emberek elszigeteltségét, és a közös éneklés kinyitja a szívüket. Tanulságos idézni a regény utolsó bekezdését. „Otis elnevette magát, és megpendítette gitárja húrjait. A Littmus-pasztilla íze szétáradt a számban, mint egy nyíló virág, édesen és szomorúan. És akkor Otis és Gloria, Stevie és Miss Franny, Dunlap és Amanda, Cukibaba és az apukám énekelni kezdett. Én meg figyelmesen hallgattam, hogy jól megtanuljam.” Ebben a bekezdésben szinte minden benne van, amit a regény értékként felmutat.
A mosoly, az élet kettős természete, az emberi közösség ereje, a figyelem és a tanulás. Ezeknek a hétköznapi életből vett szereplőknek az élete nem változott meg alapvetően – a szegény, árva lányból nem lett hercegnő a mese végére -, de jobbá vált azáltal, hogy mosolyt és figyelmet kaptak és adtak. Véleményem szerint ez a regény egyszerű, de nagyon fontos dolgokra irányítja olvasói figyelmét. Ahogy az írónő többi műve, úgy ez is a barátság gyógyító erejét szemlélteti.
ÖSSZEGZÉS
Jelen írásommal arra igyekeztem rávilágítani, hogy érdemes lenne megfontolni a magyar oktatásban is, hogy kortárs és akár kortárs külföldi szerzők műveivel is megismertessük a tanulókat már kisiskolás korukban. Közöttük ugyanis sok olyan mű van, amelyek a gyerekek mindennapjaihoz közel állnak, életkoruknak, a világról való tudásuknak megfelelnek, természetesen igényes irodalmat képviselnek, külföldi szerzők esetében művészi fordításban olvashatóak (Kate DiCamillo fentebb tárgyalt művét Tótfalusi István fordította magyarra), élvezhetőek, szerethetőek és tanulságosak a gyerekek számára. Ha ilyen műveket is olvastatnánk a kisiskolásokkal, az irodalom talán nem állna annyira távol tőlük, jobban átélhető lenne számukra. Ugyancsak követendő példának tartom azt a fentebb ismertetett amerikai gyakorlatot, amely ingyenesen hozzáférhető internetes oldalakon nyújt iránymutatást és segítséget, ad ötleteket szülőknek és pedagógusoknak, további játékos feladatokat pedig a gyerekeknek egy-egy olvasmány kapcsán. Reményeim szerint Kate DiCamillo munkásságának és első, nagy sikerű gyerekregényének bemutatásával sikerült példát mutatnom arra, hogy vannak olyan kortárs, külföldi szerzők által írt és magyarul is hozzáférhető művek, amelyek a hazai általános iskolai oktatásban is jól hasznosíthatóak lennének, és kisiskolásainknak maradandó olvasmányélményt nyújtanának.
Hivatkozások:
(1)-(2): http://www.candlewick.com/authill.asp?b=Author&m=bio&id=1989&pix=y 2008.08.28.
(3): http://www.katedicamillo.com/onwrit2.html 2008.08.28.
(4)-(5)-(6): http://www.webenglishteacher.com/dicamillo.html 2008.08.28.
Felhasznált irodalom:
CHRISTOPHER PAUL CURTIS 1995: The Watsons Go to Birmingham-1963. Delacorte Press
KATE DICAMILLO 2005: Cincin Lovag legendája. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó
KATE DICAMILLO 2006: Penny miatt. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó
www.katedicamillo.com
www.wikipedia.org
www2.scholastic.com/browse
www.candlewick.com
www.candlewickportal.com
www.walden.com
www.teachingbooks.com
www.newsweek.com
www.nytimes.com
www.wilsonbiographies.com
http://www.webenglishteacher.com