Mamuska – Dezső Andrea képes mesekönyve

Különös hangulattal ajándékoz meg bennünket a New Yorkban élő, sokoldalú művész – ahogy ott hívják: Andrea Dezsö -, ha felnyitva könyvének (Magyarországon igen szokatlan) fekete-fehér fedelét, belépünk annak világába.

A könyv elbeszélője egy gyermek, egy kislány, aki olyan dolgokat idéz fel emlékeiből, amelyeket a vele beszélgető édesanyja szerint át sem élhetett. Ez a kettősség: az emlék felidézése, és a szülői kételkedés duettje határozza meg az egymást követő mesék ritmusát, akár egy felelgetős játékban. A másik meghatározó ritmus a képek és a szövegek egymáshoz való viszonya. Hang és csönd váltakozik a könyvben: a lendületes meseáradat folyását olykor egy-egy erőteljes, a könyv teljes oldalpárját elfoglaló kép szakítja meg. Ilyenkor a fülünkben csengenek az épp elhangzott szavak, de utat engednek, hogy teljesen elmerüljünk a történetekhez tartozó látványokban, amelyek éppolyan elvarázsoltnak tűnnek, mint az elbeszélések. A belső illusztrációk is fekete-fehérek, ahogyan a filmek flashbackjeiben oly gyakran a múlt, s e párhuzam talán nem is véletlen: hiszen a múltról mesél ez a könyv.

Az anya figurája mintegy a mindenkori „valóság” jelképévé válik, míg a gyermek hosszan barangol az elképzeltben. Olyan történeteket mesél, amelyek anyja közvetítése nélkül csak a kettőjüké, Mamuskáé és az övé. Apró események, amelyek azonban egy kisgyermek számára, amikor először éli át őket, meghatározóak. Épp olyanok, mint a saját gyerekkori emlékeink – inkább egyfajta hangulatot jelentenek, mintsem sodró lendületű cselekményt. Kavicsdobálással ellenőrzött vízszint az árvíz után, elveszés a Mamuska kertjében. Egyedül a Vőlegényvásár „lóg ki” ebből a sorból kissé, humoros versikéivel és képtelen alapötletével. Talán Mamuska egyik tréfás délutáni meséjéből maradt itt, talán egy régi népdal továbbgondolása.

A kislány a valóság és a képzelet világa között ingázik. Amikor vissza-visszatér az aktuális valóságba, az anyja szinte azonnal küldi őt: menj, játssz, menj, nézegesd a képeskönyvedet. Nem is kéreti magát; az álomvilág, amivel napjai telnek, gazdagabb, mint a valóságos. Mamuska történetei, a képeskönyv űrhajói vagy tengeralattjárói, a kert gilisztái mellett ott várnak rá a barátai is, Jaji és Dadi. Kik ők? A képeken aprócska, manószerű lények. Hol láthatatlan kulccsal nyíló titkos ajtón át érkeznek, hol a fák mögül bújnak elő. A képzeletbeli barátok tipikusan a magányos gyermek kísérői. Ez a magány azonban ennek a könyvnek a lapjain egyáltalán nem szomorú, vagy fájdalmas. Annak az embernek a magánya, akinek belső világa a kívülről érkező hatásoknál sokkal erősebb, meghatározóbb.

Négy rövid történet követi egymást a kötet lapjain. Mind egy-egy személyes emlék; s mint hamar világossá válik számunkra, mind a „Mamuskához” tartozik. A kislány, és az immár halott nagymama „közös emlékei”. Már az első néhány sorban „helyére teszi” a valóságot az anya: megtudjuk, hogy Mamuska még a közös emlékként felidézett árvíz előtt meghalt. Azonban olyan meggyőző erővel ömlik az elbeszélőből a szó, hogy az édesanya kétkedése – az nem lehet, nem is emlékezhetsz rá, nem is lehetett úgy -, semmivé foszlik a magával ragadó szóáradattal szemben. Ahogyan végül mindig megadjuk magunkat a gyermeki fantázia bakugrásainak egy közös játék során, az édesanya ellenvetései is egyre halkabbak, erőtlenebbek, míg végül eljutnak e képzeletbeli beszélgetés végén ahhoz a történethez – a búcsú, azaz a temetés történetéhez – amely mindkettejükben ugyanúgy él. – A szél megállt, a csillagok forgása megtorpant egy pillanatra, hogy aztán mégiscsak újrakezdjék a nappalok és az éjszakák váltakozásának lassú és biztos ritmusát. Az apró almafa alatt ültünk még hetekig. Ott ültünk, igen. Sírtunk mindannyian – mondja a kislány, és az anya rábólint: igen, pontosan így történt. A hosszú út végén a valóság és a mese eggyé válik, az anya és a gyermek pedig együtt gyógyítják egymásban és önmagukban a közös veszteséget, a hiányt.

Egyik olvasata tehát e különös kötetnek lehet akár ez is: a Gyász könyve. Megható szépséggel, türelemmel a túláradó érzelmek hömpölygésével szemben, a hiányérzet lázadásától a belenyugvás békéjéig. Mamuska alakjának megidézése a képzeletbeli és valós események által enyhíti a veszteséget. Ez legszebb útja az elengedésnek, a búcsúnak, s épp ez az, amelynek művészetét, úgy tűnik, elfelejtettük napjainkra. Pedig szükségünk van rá, gyereknek-felnőttnek egyaránt, hogy ne elhallgassuk, hanem engedjük felszínre kerülni az eltávozotthoz fűződő emlékeket, érzéseket– így őrizvén meg belőle azt, ami számunkra tőle elveszíthetetlenül megmarad. Így tudunk végül igazán elbúcsúzni tőle, elengedni őt.

Mindemellett igazi, autonóm, művészi mesekönyvet tartunk a kezünkben, abból a fajtából, amely gyakran megosztja a közönséget. Először is: fekete-fehérsége furcsán hat a mai kor színes gyerekkönyvei között. A nagy, tágas terek, a finom tónusok egyfajta csendes és álombeli világot keltenek életre látványban is. Különössége – akár egy különös álom ismeretlen terei – kicsit mesterkéltnek hat, sőt akár félelmetes is első ránézésre. A kissé merev tartású figurák, vagy a környezet megformálása némiképp a rousseau-i képi naivitást idézik. A mozdulatok sutasága olyan fényképekre emlékeztet, amelyeken mindenki abbahagyja azt, amit éppen tesz, nehogy bemozduljon a kép az exponálás pillanatában. Mintha megmerevedtek volna a mosolyok, mintha a hinta is lassabban szállna, mintha a felhők is úgy lennének az égre festve. A sünik, a kis játék nyuszi vagy a kerti vacsora képe már-már a giccs felé hajló édes, az árvízben sodródó öregasszony vagy a nyakán papírtölcsért viselő kismadár alakja viszont groteszk, ahogyan az a szövegben a lehúzható játékvécé vagy a döghúsevő növények emlegetése is. Érezhetően egy erős művészi magánmitológia elemei sorakoznak fel előttünk. Biztosan lesznek jónéhányan, akiket ezek az erős belső látomások meghökkentenek, de annyira erősek és annyira őszinték, hogy különösségük ellenére is inkább vonzóak, mintsem taszítanának. Ez nemcsak a művészi illusztrációk, hanem a költőien megformált szöveg érdeme is, amellyel együtt ezek a képek hozzánk szólnak. Gyanítom, hogy nagy része volt ebben Szabó T. Annának is, aki fordítóként szerepel a könyv első oldalán. Minden szónak íze van, a szórend, a szöveg ritmusa sajátos.

Mindezzel nemcsak Mamuska személyének állít lerombolhatatlan emlékművet a könyv, hanem egy varázslatos gyermekkornak is. A szerző a hetvenes évek Romániájában nőtt fel magyar nyelvű kisebbségként. Nem voltak, nem lehettek drága játékszerek, utazások, nem hatottak át mindent a tömegkultúra erőszakosan toluló készen kapott termékei. Természetesen nem szeretném idealizálni ezt a szituációt, de  tény, hogy egy ilyen – viszonylag zárt – környezetben megerősödhettek a belső fantáziák, képek, jutott idő és figyelem Isten apró teremtményeinek órák hosszat való bámulására, ízek, illatok, hangok vizsgálatára, megélésére, a szavak dallamának meghallására, és életre kelhettek képzeletbeli játszótársak is. Olyan erős benyomásokat hagyva a valamikori kisleányban, amelyekből felnőttként, művészként a mai napig meríthet.

Annak ellenére, hogy a könyv érezhetően nagyon mély, személyes vallomás, nem esik az ebben a helyzetben oly gyakori hibába: nincs meghatódva önmagától. A saját élményeket kellő távolságtartással formálja művészi alkotássá, így válhat egyedisége dacára is olyan kép-szöveg egységgé, amelyben bárki saját első élményeire, a kisgyerekkor különös lét-állapotára ismerhet. Egy olyan világra, amelynek intimitását meg kellene őriznünk azoknak a gyerekeknek a számára is, akik villódzó monitorok és Pixar-hősök között botladoznak Mamuska kertjének óriás liliomai és gilisztái helyett. Egy életre szóló útravalót adhatnánk a kezükbe.

Paulovkin Boglárka