Kányádi Sándor az erdélyi faluból, Nagygalambfalváról indult, és bejárta a világot, mindenhová eljutott, ahol magyarokkal találkozhatott. A verseit vitte el a gyerekekhez, a felnőttekhez, nem vállalt fellépést, ha nem biztosították arról, hogy legalább százan lesznek a közönségtalálkozón. Nem hiúságból akarta így, hanem hitt abban, hogy versein keresztül meg tudja szólítani az embereket, az irodalom iránti érdeklődést ki tudja váltani belőlük. Ilyenkor történeteket mesélt, de beleszőtte azokat az üzeneteket, gondolatokat, amelyeket igazi népművelőként tudatni akart velük. Kíváncsi volt mindig a közönségére. Nem csak őt kérdezték, hanem ő is kérdezett. Népszerű író volt, azzal a költői-nyelvi tudással, amire csak a legnagyobb költők képesek. Csodálatos örökséget hagyott ránk, nincs olyan gyerek, felnőtt, aki ne hallott volna róla, ne ismerné valamelyik versét, ha másképp nem, a Kaláka együttes megzenésítésében.
Az erdélyi Napsugár című újság szerkesztője volt 30 éven keresztül, nagyszerű alkotókat nyert meg a folyóiratnak. Fájó szívvel búcsúzunk tőle felidézve egyik versét:

Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
– Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. –

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
„Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?” –
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

1955