Kertész Edinát kérdezték az olvasóink!

Nagyon sok érdekes figura jön-megy az utcákon és az életemben is. Ma például láttam egy vak apukát, aki mellett egy rózsaszín kabátos kislány rollerezett. Arra gondoltam, hogy lehetne írni róluk egy könyvet. Reggel, munkába menet pedig a szokásos férfihang, aki bemondta, milyen megálló következik, duplán szólalt meg, mintha saját magát visszhangozná. Olyan volt, mintha maga a teremtő intézne hozzánk, egyszerű utasokhoz mennyei szózatot. A legszívesebben odafordultam volna valamelyik utastársamhoz, hogy megosszam vele a felfedezésemet, de amikor körülnéztem, nem láttam az arcukon az elragadtatottságot, és úgy gondoltam, talán őrültnek néznének. Úgyhogy elhatároztam, hogy majd ezt is beleírom valamelyik könyvembe.

Szeretem a vicces dolgokat, a furcsa fazonokat, a hebrencs kislányokat, a teszetosza nyomozókat, odavagyok a kutyákért, szerintem egy egész könyvet tudnék írni róluk. Szeretem beleírni a történeteimbe a gumicukrokat, a pillecukrokat, a puficukrokat, az őrült felfedezőket, a pénzsóvár hölgyeket, egy kislányt, aki felkapaszkodik egy hatalmasra növő babszáron, és a hajókat. Mostanában pedig a szamarak a gyengéim.

El sem tudtam képzelni, hogy egyszer nagy leszek. Elkeserített a gondolat, hogy egyszer valaki esetleg Edina néninek fog szólítani. Szerencsére ez még mindig nem történt meg. Nem tudtam, mi legyek, nagyjából harmincéves koromig. Ha most találkoznék a kislánnyal, aki voltam, szerintem büszke lenne rám. Főleg arra, hogy nemrég megtanultam kéz nélkül biciklizni, és a görkorcsolya is egész jól megy már.

Kislánykoromban szerettem a szőnyegen hasalva történeteket írni. Aztán sokáig semmi sem történt. Egyik tanárom sem látott bennem semmi különlegeset, és én sem láttam magamban ilyesmit, úgyhogy megtanultam gépírni, és a rendőrségen kezdtem el dolgozni gépíróként, aztán egy gimnáziumban dolgoztam iskolatitkárként. Sok-sok év telt el unalmas irodai munkával. Aztán találkoztam egy lánnyal, aki gyönyörűeket rajzol, és mivel egy képéhez éppen mesét keresett, írtam egyet. Hát így kezdődött.

Egyszer szeretnék legurulni gördeszkával azon a kicsi akadályon, ami a pályákon van. Jó lenne, ha lenne egy kertem, és abban egy pici, pirosra festett faházikó. Oda bújnék be, és történeteket írnék. Aztán pedig estig pingpongoznék a fiaimmal, szalonnát sütnénk, és megnéznénk a távcsövünkön a csillagokat. Igen, mindenképpen szeretnék venni egy csilagászati távcsövet.

A múltkor egy kisfiú az egyik könyvemet olvasta a pad alatt matekórán. Úgy éreztem, hogy ezzel elértem mindazt, amit íróként el lehet érni. Az első könyvemért kapott pénzből pedig vettem egy szép, piros biciklit. Ez azért valami!

Szerettem Jane Eyre szomorú történetét, és a kislányét a Titkos kertből. Mauglival barangoltam az indiai dzsungelben, Riki-tiki-tévivel harcoltam a rút kígyó ellen, sírtam a gyufaárus kislány miatt, izgultam a virágvarázslóért Méhes György gyönyörű könyvében, drukkoltam Tom Sawyernek és Huckleberry Finnek, és harcoltam Winnetou oldalán. Arról álmodoztam, hogy fákon élek majd, mint a famászó báró, és tengereken hajózok, mint a Fecskék és Fruskák. Nyomoztam Emillel és a detektívekkel, bujkáltam Vukkal a gaz simabőrű elől, serpenyőt tisztítottam homokkal a Tüskevárban, lemerültem a medencébe Nemecsek Ernővel, és így tovább, az egész életem egy hatalmas kaland volt, míg a kertben vagy az emeletes ágyon olvastam.

Felfoghatatlan, félelmetes és felemelő.

Egy milliomos szamárról írok, aki nagyon meggazdagodik a TyúkTyúb csatornájára feltett videója miatt, iszonyatosan híres lesz, ám eközben megfeledkezik a legjobb barátjáról, és egy rosszakarója álhírt terjeszt róla, ezért aztán a népszerűsége is egy csapásra szétfoszlik. Össze kell szednie magát, ha mindent rendbe akar hozni, de annyit elárulhatok, hogy a végén minden jóra fordul.