„Egyszer hol volt, hol nem – régecskén lehetett,
S az óperenciás tengeren túl esett, –
Volt egy öreg király a tündér világba,
S egy vén felesége a vasorrú bába.”

Robertóbobertó király dühösen fel-alá rohangált hosszú, szőrme köpenyében. Hatalmasakat
trappolva, úgy, mint egy elefánt. Olyan vörös volt a feje, mintha az egész napot a kocsmában
töltötte volna, pedig nem is járt el italozni soha életében, hiszen oly zsugori volt, hogy arra is
sajnálta a pénzt. A nagy trappolásban háromszor is majdnem orra bukott, aztán negyedszerre
akkorát esett, hogy fejjel belefúródott a királyi parkettába, és bizony néhány királyi szálka döfte
meg az arcát. De gyorsan felugrott, bosszús mozdulatok közepette megszabadította orcáját a
szálkáktól és tovább morgolódott. „Ez a rusnya asszony! Hogy a fene enné meg! Már megint
elosztogatta az összes pénzemet! Hiába sanyargatom a népet, hiába sajtolom ki belőlük az utolsó
adó aranyakat is, ez a rusnya asszony….” Ekkor két unott arcú katona kísérte be az asszonyt.
„Anasztázia!” – üvöltött egy nagyot a király. – „Hogy tehettél ilyet velem, hogy eladományoztad
az összes pénzemet? Kit érdekel, hogy éhezik a nép, és fűteni se tudnak meg ruhájuk sincs? Hát
nem érted, hogy az a fontos, hogy a királynak legyen sok pénze?” Anasztázia, aki amúgy pont
úgy nézett ki, mint egy tukán, akinek sündisznó telepedett az orrára, mert óriásira nőtt vasorrára
egészen pontosan kettőszázöt darab tű volt rátapadva, és akinek ruhája hat színben pompázott és
tényleg olyan cifra volt, mintha az esőerdőből szabadult volna, kedvesen rámosolygott királyi
férjére sárga kusza fogaival. „Drága barátom, Robikám, hát nem tudnál megbocsátani egy ilyen
kis problémát nekem? Azt akartam, hogy a néped büszke legyen rád és szeressen téged!” –
mondta megértő mosollyal Anasztázia királyné. „Ha te ezt szeretnéd, akkor menj is egy másik
országba, mert én innen száműzlek! – kiáltott fennhangon a király és dobbantott egy nagyot a
lábával.
A királyné fogta magát és királynői batyuját, és útnak indult. Messzire nem akart volna menni,
ezért elővette batyujából a sárgászöld varázsvirágját és rögtön a férje birodalma mellé felépítette
saját országát. Gyönyörű házakat varázsolt, a házak közé szép nagy parkokat, és a legnagyobb
park közepére egy pénzfát. Ez a fa minden évben januárban egy napig virágba borult, és a
virágokból pénz hullott egy teljes napon át. Robertóbobertó király népe hírét vette a pénztermő
fának és az emberek szép lassan átköltöztek Anasztázia országába. A király egymaga maradt a
birodalmában, mert a zsugorisága miatt mindenki elköltözött az országból.

Szegény Robertóbobertó magányosan üldögélt trónján a hideg és sötét palotájában, amely
kongott az ürességtől. Nyoma sem volt régi jóképűségének, haja is csapzott volt, mint egy
madárfészek és már-már úgy nézett ki, mint rusnya banya felesége. Egyre csak azon
szomorkodott, hogy kiürült az országa, egy szolgája se maradt. Visszagondolt a régi szép időkre,
amikor még sok pénze volt és mindenkivel tudott veszekedni. Anasztázia, a tukánfejű banya
megsajnálta a királyt és egy embert küldött érte, hogy meghívja magához vendégségbe.
Robertóbobertó király egy kis hezitálás után elfogadta az ajánlatot, mert nagyon szerette volna
már látni azt az országot és egy kicsit felesége is hiányzott neki. Így aztán átsétált a szomszédos
birodalomba, hogy bocsánatot kérjen feleségétől. Annyira megörült neki, hogy máris
gyönyörűnek látta.
Innentől kezdve boldogan éltek a két birodalmukban és a király megtanulta, hogy attól ő is
boldogabb lesz, ha kedves a többi emberrel és segít nekik.
Mezőfalvi Ádám, 11 éves

A Jókai Klub mesepályázata, a Népmese Napja alkalmából
200 éve született Arany János