Bohony Beatrix nem titkos naplója
2015. augusztus 31.
Igen, ez most már hivatalos. Tegnap volt az évnyitó, tehát akárhonnan nézem a nyárnak vége. Az őrület azonban még csak most kezdődik: Bojána felsős lett, új tanárok, új feladatok a láthatáron. Szokatlan felállás: a csemete örül, mi a férjemmel pánikolunk. Kávéra addig biztosan nem lesz szükségünk, amíg az órákat, különórákat nem fixáltuk.
Az iskolai kötelezettségek alól egy hét haladékot kaptunk. Bojka egy vírusos gyomorizé utórezgéseivel itt ül az oldalamon. Klasszikus hétfői kép unatkozó gyerekkel árnyalva. Becsületére legyen mondva, sokadik nap telik el itt az irodában úgy, hogy ő rajzolgat és néha ellenőrzi, hogy az életfunkcióim rendben vannak-e. Olyan meredten bámulom a monitort, hegy ez néha kétségeket ébreszt. Hallja az egér kattogását, minden rendben, még élek. Rajzol. Irigylem. Régen volt alkalmam kézzel alkotni valamit.
Reggeli rutin: nekiesem a levelek feldolgozásának. Harminc-negyven olvasatlan e-mail. A „szeretnél megoldást a ….. problémáidra?” kezdetűek már mennek is a kukába. Sokadszor fogadom meg, hogy megszüntetem ezt az e-mail címet. A „fehéredik már a hajad?” kezdetű épp időben érkezik, megremeg a kezem az egér felett. Honnan tudhatja?! Ellenőrzöm a monitor tükrében: nem, még nem „fehéredik”, huh, vaklárma volt. Hétfő van. Ez az alap. Rengeteg kérdés, kérés, meghívás. Az órára nézek: atyavilág, már rég dolgoznom kéneeeeee! Elkelne egy titkárnő. Ahhoz, hogy legyen nekünk ilyen, még keményebben kell dolgozunk. Csak én érzem úgy, hogy van ebben valami ellentmondás? Titkárnő híjján válaszolok magam. Hörrenek egyet, amikor felfogom, mostantól ennél csak több levél érkezik majd. Nem heti, hanem napi szinten. Hiába bámulom az ajtót, a titkárnő csak nem jön, viszont levelek számából arra következtetetek, hogy hamarosan jön helyette a karácsony.
Tizenegy körül tudok csak átállni a produktív részre. A weboldalra. Szeptemberben leszünk ötévesek és erre az alkalomra kacsalábon forgó weboldalt tervezünk. Szép terv, de feldolgozni öt év képanyagát nem kis teljesítmény, teljesen bele lehet csavarodni. Közben a fb-on kell tartani a frontot, a blogot pedig jó ideje csak fejben írom. Ez sajnos mások számára kevéssé hozzáférhető. Már majdnem fénysebességre kapcsolok, amikor Dana szól, hogy sétálni kéne. Meg inni is. A fémtálat nagyon meggyőzően csikorgatja a padlón. Franc. Már dél van. Már most érzem, hogy a múlt heti átlagomat meg sem fogom közelíteni. (169 kép / 2 nap). Képválogatás, színkorrekció stb. Bele kell húznom. Na, ennyit a jól végzett munka öröméről.
Ebéd után már egészen olyan volt, mint régen: családi manufaktúra. Együtt alkottunk, mindenki beszállt a gyártásba. Ennek van valami terápiás hatása. Miközben visszalassultam a normálisnak nevezhető sebességre rájöttem, hogy a kapkodásnak nincs semmi értelme. Mindig hagyom magam felpörgetni és közben fel sem fogom, hogy mit csinálok. Ha pedig oda a varázs, akkor az egész semmit sem ér. Ez végre hatott. A hétfő gonosz átka megtört. Körülnéztem és megnyugodtam. Csak akkor fogtam menekülőre, amikor elviselhetetlen lett az irodában a hőség. Most már rendben vagyok. Remélem ez egész héten kitart majd. 😀
