Verplancke 1990-ben debütált, és az azóta eltelt időszakban egyre nő népszerűsége és szakmai elismertsége. A tiltott kert (De verboden truin) óta, melyet első fontos munkájaként jegyez, sokat változott alkotói hozzáállása.
A szöveget kiszolgáló, önmagát a szerzői szándéknak alárendelő illusztrátorból olyan virtuóz művésszé forrta ki magát, aki képekben megfogalmazott gondolataival maga is aktívan alakítja a szöveg mondanivalóját. Ezek a gondolatok olykor könnyedek, vidámak, humorral teli képei szinte maguk is kacagnak, máskor azonban érzékenység, sebezhetőség árad belőlük. A lét alapkérdéseit boncolgatva Verplancke hangja gyakran filozofikus, ilyenkor sem mellőzve a humort és az életörömöt. Lenyűgözően harmonikus egységbe ötvözi az ellentéteket, és profizmusának köszönhetően mindkét végletet egyaránt hitelesen jeleníti meg színekkel teli képeiben, olvasók széles táborához juttatva el üzenetét.
Illusztrációi a történetet minden lehetséges nézőpontból megvizsgálják, teret adva a művész személyes érzéseinek, szubjektív értelmezésének, gazdagítva ezzel a szöveget. Verplancke soha nem téveszti szem elől azt a tényt, hogy illusztrátorként rész vesz a szöveg, kép és az olvasó közötti párbeszédben. „Nem nagy dolog azt megrajzolni, amit akarsz, ha értesz a grafikához. Ez önmagában szerintem még nem sokat ér. Nem hagyhatod figyelmen kívül a leendő olvasót!” Verplancke képei mindig mosolyt fakasztanak. Humora a szövegtől függően hol kétélű vagy börleszk, hol cinikus, vagy egészen melankolikus. „Bár tudom, hogy az illusztrációim szerepe a szöveg kísérése csupán, amikor mosolyog az olvasó, abban azért mindig benne vagyok én is.”
1994-ben Verplancke karrierje óriási lendületet vett Ezüstgyümölcs (Een fruitje van zilver) és A torony (De toren) című munkáinak köszönhetően. Valóságos képzuhataggal találjuk szemben magunkat ezekben a könyvekben. Az illusztráció és a szöveg egymásba vegyülve hömpölyög, amiből egy meghökkentően újszerű, a kilencvenes évek elején szokatlanul élettel teli megjelenés születik. A dinamikát az állandóan változó perspektíva tartja fönt, és pont ez az állandóan megújuló nézőpont teremti meg a mű különleges atmoszféráját. A toronyban születik meg jó néhány olyan motívum, mely azóta is, újra és újra fölbukkan Verplancke munkáiban. Ezek közül az egyik legkülönlegesebb a fej, mely szó szerint túlcsordul a képzelőerőtől. Mindenféle izgalmas dolog történik ezekben a fejekben: pezsgés, bugyogás, gőzölgés. A karakterek nem tehetnek mást, mint kifejezik érzelmeiket, utat engedve így felgyülemlett kreatív energiáiknak.
Verplancke korán felismerte és ki is aknázta a digitális technológiában rejlő grafikai lehetőségeket. Munkáiban a hagyományos és a digitális technikák elegyítésére törekszik. Az 1998-ban megjelent A szótár, avagy miként talált rá Jasper a szavaira (Het woordenbook, of Hoe Jasper zijn wood vond) című munkája nagy port kavart képeinek szokatlan társításával, és azzal, ahogy a szöveg szervesen beépülve részévé vált az illusztráció egészének. Ezzel együtt, talán túl sok az újszerű képi megoldás, így a szöveg mondanivalója és az érzelmek bizonyos mértékben háttérbe szorulnak. Ez már távolról sem igaz Verplancke néhány évvel későbbi daloskönyvére (Ozewiezewoze), melyben régi dalokra építve régi és új képeket komponált egységgé. A képeket retro színek jellemzik, és minden dal kezdőbetűje valódi iniciálé. S bár a képek letűnt korok romantikáját idézik, a kissé gunyoros humor nagyon modern hatást kelt. Verplancke minden egyes új könyvben új kihívásokat keres, újszerű atmoszférát teremt, és olyan mesterien bánik a különböző technikákkal, hogy a hagyományos és a digitális eljárásokkal készített elemek csak igen nehezen különíthetők el egymástól. Kamaszoknak illusztrált mesesorozata (Heksje Paddenwratje, Glamp!) gyönyörű példája különleges atmoszférateremtő képességének. Tökéletesen ragadja meg és fűzi egységbe a felnőttesen komoly, mégis gyermekien könnyed képi nyelvet. Tarotkártyákat alkotott a történetek illusztrálásához, a kamaszok természetfölötti iránti fogékonyságára apellálva. Az izgalmasan sodró történettel karöltve egyre-másra tárulnak az olvasó elé a meglepő, szokatlan képek, melyek a kapzsiság, a félelem vagy épp a fantasztikum mibenlétét kutatják. A kártyák a játékostól az érzékiig, a pajkostól az ironikusig ezerféle különböző hangot ütnek meg.
Az Amit a szamár látott (Wat de ezel zag) és a Szamárra bízott titkok (Confidenties aan een ezelsoor) című művekben a digitális varázslat pazarabb, mint valaha. Monthy Pythont idéző bizarr, szürreális humor és egyidejűleg sajátos báj jellemzi ezeket a képeket. Evokatív erejű képei egyszerre félelemkeltők és szórakoztatóak. Az illusztrációk régi és modern motívumok leleményes ötvözetei. Verplancke előszeretettel nyúl vissza a flamand primitív és miniatűr festészet formanyelvéhez és kompozícióépítési technikáihoz. Képeinek kompozíciója réteges szerkezetű, ahol a mélység érzékeltetését kisméretű tárgyak és a háttérben megjelenő apró ablakok segítik. Nemcsak a motívumokat, hanem a régi festmények figurációját is gyakorta alkalmazza. Az Amit a szamár látott rablóinak ábrázolása Hieronymus Bosch-t idézik, a Szamárra bízott titkokban pedig Az iparmágnás, a felesége és a zuhany (De grootindustrieel, sijn vrouw en haar douche) című történet illusztrációjaként az Arnolfini házaspár interpretációját fedezhetjük föl. A szöveg szerint a mágnás hazug, hipokrita ember. A felesége a szemére veti becstelen viselkedésének következményeit, és annak a kívánságának ad hangot, hogy születendő gyermekük olyan nincstelenek között jöjjön világra, akik nyomorúságukat férje kizsákmányolásának köszönhetik. Bár Verplancke alakjai hasonló pozícióban lettek megörökítve, mint az Arnolfini házaspár, nagyon határozott különbségek is jelen vannak. Verplancke nőalakja nem nyugtatja kezét a férje kezében, hanem figyelmeztetően feltartja az ujját. Nemcsak várandósságát ábrázolja, hanem az asszony terhet is cipel. Házasságának terhe súlyosan nehezedik rá. A férj nem túl magas ember, ám annál zömökebb. Vaskos bankjegyköteget tartó keze pedig vélhetően gyanús üzletekre utal. Verplancke arra használja alakjainak testtartását és ezek jellemzőit, hogy bemutassa a két ember viszonyán túl karakterüket, jellemvonásaikat is. Humor és kíméletlenség gyakran állnak egymással szemben, de amikor az író, vagy az illusztrátor társadalmunk kegyetlenségét akarja kidomborítani, akkor feltétlenül kéz a kézben járnak. A könyvbeli titkok nagyon kemény konfrontációk az embereket motiváló vagy épp nyomasztó dolgokkal. Szóba sem jöhetnek harmóniát sugárzó illusztrációk. A humor pedig eszközként van jelen. Eszköz, mely segíti, hogy szembe tudjunk, akarjunk nézni, sőt talán még az üzenetet is meg akarjuk hallani. A humor nagyon hatásos eszköz tud lenni, ha jól használják. De jól használni nem könnyű. Akinek azonban sikerül, az óvatos kis ösvényt tud vágni a társadalmunkat jellemző gyötrelmes nyomorúságba. A Herceg, a Fort Lapijn-i igásló (Djuk, het kolenpaard van Fort Lapijn) című képeskönyv illusztrációihoz Verplancke Constant Permeke vizuális világából merít. Míg a fent részletezett, szamaras történetekben a szöveg és a kép lélegzetelállító tempót diktál, addig a Hercegben szöveg és kép ritmusa pont olyan, mint egy megfáradt igásló poroszkálása. „Ebben a mai világban, ahol tele vagyunk nyüzsgő, rohanó képekkel, úgy érzem, olyanokra is szükségünk van, melyek engednek egy kicsit megnyugodni, egy pillanatra magunkban lenni.” Az atmoszféra és a ritmus tekintetében a Herceg illusztrációi is azoknak a könyveknek a sorába illenek, melyeknél Verplancke nemcsak az illusztráció, hanem a szöveg megjelenésének is felelőse volt.
Az igen erőteljesen megfestett Jot, filozofikus történet az ember azon örök vágyáról, hogy más szeretne lenni. Különbözni akar társaitól. Verplancke sok humorral és érzékenységgel ábrázolja Jot tépelődését, útkeresését. A kép, melyen Jot látható, amint egy póznán hever a semmiben, megindító a maga egyszerűségében. A pózna, Jot képzeletvilágához hasonlóan valahol a felhők közt van rögzítve. Jot álmainak semmi köze nincs a valósághoz. A szöveg gyakran igen mozgalmas, de az illusztráció végig a lényegre koncentrál. Verplancke eljátszik a béka és a madár perspektívájával. Jot kicsinek, jelentéktelennek érzi magát a világban, ahol a rengeteg ember rengeteg helyet foglal el. De Jot figurája, az olvasó szemszögéből nagynak, és különlegesnek látszik. A barna és a kék árnyalatainak együttese itt nem a magány gyakran használt színeként jelenik meg, hanem meleget sugározva, bőséges teret nyit az együttérzésnek.
A Gyökerek (Wortels) című könyv főszereplőjének magánya sokkal lehangolóbb formát ölt. Jot magányának ellenpontjaként részben megjelenik saját kreativitása és elszántsága. Ries ezzel szemben egész életében csak vár. Ott áll annak a hegynek a tetején, ahol megszületett, és ahol meg is fog halni. El van zárva mindentől, ami gazdagíthatná életét, hiszen minden változás újra az egyensúly keresésére kényszerítené. A fejek Verplancke illusztrációiban nem ritkán gőzölgő erőműveknek tűnnek, melyek bármelyik pillanatban felrobbanhatnak a felgyülemlett energia miatt. De Ries gondolatait és érzéseit szigorúan záró fedő tartja bezárva. Ries megjelenése mindössze néhány vonallal pont úgy tehető homályossá és mélabússá, mint megnyerővé, kedvessé. A minimális alapforma maximális érzelmi tartalmat tud magába sűríteni. „Az emberi test nagyon kifejező, és igyekszem elmondani vele annyit, amennyit csak tudok.”
Ha az Óriás (Reus) és a Nopjes címlapját egymás mellé tesszük, láthatjuk, hogy együtt egy nagy képpé állnak össze. Ezek után természetesnek kell vegyük, hogy a történetek is rengeteg ponton összecsengenek. Mindketten az olvasás és a képzelet dicshimnuszát zengik. A Nopjes ezekkel, a meglehetősen szokatlan sorokkal kezdődik: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ahol annyira kevés dolog történt, hogy minden szó eggyel több volt, mint amennyinek hasznát látták.” A történetben valamivel később ez a kijelentés így módosul: „bárki, aki körülnézett, rengeteg látnivalót talált”. Semmi nem történik, mégis rengeteg a látnivaló? Ez bizony konfliktus a javából! Pedig mennyire tisztán ragadja meg az ember külvilág észlelésének működését. Amikor az életünk egy bizonyos vágányon halad, nagyon hamar úgy érezzük, hogy nem történik velünk semmi számottevő. Minden szó, mely életünket hivatott leírni, pont eggyel több lehet a szükségesnél. Verplancke gyönyörűen ábrázolja ebben a könyvben, hogy miként tesszük tönkre magunkat, ha elzárkózunk a természet elől, és mennyire felszabadító, és gazdagító, ha hajlandóak vagyunk a természet részévé válni. Hasonló tanulsággal bír az Óriás is. Az Óriás, egy hatalmas, kiterített figura, akinek a feje búbja és a nagylábujja közé az egész világ befér. Van benne valami a „kaszás”-ból és a bohócból egyaránt. Egyik szeme sír, a másik nevet. A földgolyó, amin az Óriás fekszik, az első képen kissé tojásdad, a tojás archetipikus jelentését ezzel bevonva a képbe. Óriás a világmindenség része. És ez a világmindenség végtelen. Bárki szívesen van látva, mindenki magával hozza saját gyökereit, saját szabályrendszerét, de senkit nem érdekelnek az ő gyökerei, és az ő szabályai. Óriás szeretettel, nyitottsággal fogad el mindenkit, semmi közvetlen következménye nem lesz annak, ha figyelmen kívül hagyják az igényeit, a vágyait. Mindent elvesznek Óriástól. Magára hagyják csupaszon, sebezhetőn. A képen semmi más, csak egy magzati pózba merevedett alak a magányos, behavazott tájban. A képet olyan elemi magány hatja át, mely az emberi elmével talán már föl sem fogható. Klaas Verplancke egészen különleges finomsággal tudja ezt az érzelmi, szellemi állapotot anyaggá formálva egy megindítóan szép képbe foglalni. Míg az Óriás testhelyzete kezdetben erőt és védelmet sugárzott, úgy mostanra terméketlenséget, hanyatlást jelent. A kellemetlen gondolatkísérletnek akkor szakad vége, amikor Óriás felfedezi a történetek, az irodalom végtelenségét és örökérvényűségét. Az irodalom mindenkinek otthont ad, aki belép a világába. Hogyan, mikor és hol tesszük ezt meg? Csak rajtunk áll!
A Szavak ébresztése (Worden wekken) illusztrálásaként nagyméretű festményeket használ, hogy megmutassa, hányféleképpen lehet belépni egy könyvbe, és életre kelteni a történetét. Némely könyvekbe észrevétlenül belecsúszunk, majd az ellentéte történik, mint amit vártunk, és a történet utat tör hozzánk. Más könyvek lenyűgöznek minket. Megint mások megnyugtatnak, és táplálnak. Ilyen értelemben ezek a képek fényt derítenek az irodalom, és az illusztráció hatására általában, és különös érvénnyel Klaas Verplancke munkáira.
Marita Vermeulen
(Szigethy Kata fordítása)