A könyv címe nem árulja el, hogy ennek a történetnek igazi, valós szereplője van, Georges Méliès, az első filmrendezők egyike, akit a köztudatban elsősorban Utazás a Holdba című film készítőjeként ismernek (ha ismernek). Brian Selznicket azonban nemcsak a filmrendező különös sorsa inspirálta a regény megírására, az automaták legalább ennyire érdekelték. Saját bevallása szerint rabul ejtették a fogaskerekek, óraművek, emeltyűk és más mechanizmusok, mint ahogy a regény főszereplőinek is különös vonzódásuk van ezek iránt. Mindezeket még az is varázslatossá tesszi, hogy a cselekmény helyszíne Párizs, ezen belül is a pályaudvar, a hatalmas üvegajtók mögé zárt órákkal, amelyeknek a belseje csak a horológusok, az órakészítők számára érhető el, de ugyanilyen jó hely az állomáson található könyvesbolt, vagy a bodé, amelyikben az öreg játékárus kínálja portékáit, s ahol sokféle automata játék kapható. A regényíró fantáziája sok esetben valódi tényből indult ki: egyike ezeknek az is, hogy a párizsi Montparnasse pályaudvar egyik játékárusában felismerték az elszegényedett rendezőt, Georges Méliès-t, de nem fejezte be úgy a történetet, ahogy az életrajzokból tudni lehet, vagyis a filmrendezőt nem az öregek otthonába helyezik, hanem újabb közönségsiker, gálaest és ünnep vár rá, miután felfedik kilétét. Brian Selznick könyvét nemcsak elragadó stílusa (magyarra Dunajcsik Mátyás fordította) és jól megkomponált műve alapján ajánlhatjuk az olvasók figyelmébe, hanem azért is, mert ceruzarajzai, grafikái is lenyűgözőek. Brian Selznick 1966-ban született, New Jersey-ben. Első saját könyve, A leleményes Hugo Cabret megjelenése előtt többszörösen díjnyertes gyerekkönyv-illusztrátorként volt ismert hazájában. Selznick kétféle tehetségét sikeresen ötvözte egybe: a könyv olvasói hol képekkel, hol szavakkal elmesélve követik végig a regény cselekményét. A képek filmszerűen peregnek egymás után, sokszor a legdrámaibb részleteket nem olvassuk, hanem látjuk a szemünk előtt.
A történet egyszerű: az árván maradt Hugo az állomáson rendezkedik be, mindennapjait az órák karbantartásával, javításával tölti. De van egy másik, önmaga által kitűzött feladata is: megjavítani egy emberautomatát, amelyik képes írni. Hugo úgy gondolja, hogy ha ez sikerül, apja üzenetét fogja a báb leírni, hiszen a javításával korábban ő foglalkozott. Az automata működéséhez alkatrészekre volt szüksége, melyet az állomáson lévő játékboltból gyűjtött, lopkodott össze. A történet ott kezdődik, amikor éppen rajtakapják. Hugo eddig senkinek nem beszélt a terveiről, magáról sem, 12 évesen egyedül tartotta el magát, ha nem is mindig becsületes úton. A játékárus megszerzi noteszét, melyben a gépemberről az apja által készített rajzok szerepelnek, Hugo ezért mindent megtesz, hogy visszaszerezze. Kapcsolata lassan alakul ki az öreggel és a kislánnyal, Isabelle-el. Kiderül, nemcsak Hugónak vannak titkai, hanem a játékárusnak is, egymás kölcsönös megismerése és segítése jutattja el őket egy boldogabb helyzetbe: Méliès képes lesz arra, hogy újra foglalkozzon elnyomott, félretett szenvedélyével, a bűvészkedéssel, az automaták különleges világával, de Hugo is bemutatja tehetségét.
A könyv nemcsak szórakoztat, hanem kérdéseket is felvet: például azt, hogy mit jelent az automata lét. „Szeretem elképzelni, hogy az egész világ egyetlen, hatalmas gépezet. És tudod, a gépeknek soha nincsenek felesleges alkatrészei. Pontosan annyi és olyan alkatrészük van, mint amennyi szükséges. Hogyha pedig a világ valóban egyetlen nagy gép, akkor szerintem nekem is valami céllal kellett a világra jönnöm. Ami azt jelenti, hogy neked ugyanúgy kell, hogy valami célod legyen itt.” – hangzik el Hugo szájából.
A könyv ráébreszt arra, lehetőségünk van saját magunkat mint „gépeket” megtervezni és felhúzni, és attól függően, hogy mire, milyen céllal programozzuk be Énünket, úgy leszünk képesek mi is az automaták módjára kiteljesíteni küldetésünket.
Ahogy a gépember megfejtette Georges Méliès titkát, úgy fedi fel a szerző saját automatájának, azaz írói működésének lényegét: „automatám bonyolult gépezete százötvennyolc különböző rajzot képes készíteni, és írni is tud, betűről betűre egy egész könyvet, összesen húszezer-kilencszáznegyvenkét szót. Ezeket a szavakat.” Ahogy az automatáknak nincsenek felesleges alkatrészei, úgy Selznick regényében sincs semmi fölösleges. 158 rajz és 20 942 szó, sem több, sem kevesebb. És hogy minden még precízebb legyen, a könyv végén található jegyzetekből további információkat, érdekességeket tudhatunk meg a mű keletkezéséről.
A leleményes Hugo Cabret lehetne akár „kötelező” olvasmány az iskolákban. A több mint ötszáz oldalas könyv elolvasása már önmagában sikerélmény, hiszen az oldalak szellősek, nagyon sok benne a grafika. Ez a könyv gyönyörűen mutatja be, hogyan lehet képekkel mesélni, a szöveg igényes és megható, az óraszerkezetek, automaták bemutatása több mint érdekes. Brian Selznick új regénytípust hozott létre, mely a képregényektől sem áll távol, de mégsem az, nem képeskönyv, de nem is csak szöveg. A könyv 2007-ben jelent meg először külföldön, Magyarországon a film bemutatása előtt nem sokkal került a könyvesboltokba. Az öt Oscar-díjat elnyert filmet Martin Scorsese filmesítette meg. A könyvet az újonnan alakult Libri kiadó adta ki.
(Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret, 2011, Libri Kiadó)
Sándor Csilla