Csizmás, a kandúr ( Puss in Boots). Színes, szinkronizált amerikai animációs vígjáték, 2011.

Rendezte: Chris Miller Forgatókönyvíró: Charles Perrault, Brian Lynch, David H. Steinberg, Tom Wheeler, Jon Zack Zeneszerző: Henry Jackman
Producer: Joe M. Aguilar, Latifa Ouaou

Bátorságra vall Perrault nevét – mint a film főhősének atyját – szerzőként feltüntetni a DreamWorks nemrégiben Magyarországon is bemutatott Csizmás, a Kandúr című animációs filmjében.

Ez a Csizmás Kandúr (lefogadom, hogy mindenki csak így hívja) ugyanis nem sok – sőt, semmilyen – sorsközösséget nem mutat klasszikus elődével. Ez a figura leginkább angol szinkronhangjára, Antonio Banderasra van építve, mint ahogy a bájos macskanő is Salma Hayekre, Humpty Dumpty / Tojás Tóbiás pedig hozza a levakarhatatlan jóbarát, a Másnaposokban, Terhes társaságban Zach Galifianakis által alakított karaktert.

Nem tündérmesére fizetnek hát be azok, akik családostul felkerekednek a macskamese megtekintésére.

A tündérmese ugyanis egyből véget ér, amint elkezdődik a film:  amennyiben a szülők a korhatáros vígjátékokra, kalandfilmekre visszafelelgető referenciafilmet akarnak a gyerekükkel megnézetni, akkor jó helyen járnak.

Akik viszont a mese varázslatát várják, nagyot fognak csalódni – a mesékből és a mesélésből ugyanis annyi jut, mintha mesetoposzokat egy kalapból, random módon ráncigálnák elő. Mintha az égig érő paszuly és az arany tojást tojó lúd csak bóvli kellékek lennének, amelyek ide-oda mozgathatóak. Az égig érő paszuly például hol másutt, mint a Mexikói sivatagban szökken szárba. Amelyet egyébként előtte fondorlatos módon a rablópárostól, Jani és Julitól (=Jack and Jill!) kell megszerezni.

Nem fogom elmesélni a történetet, lehet, nem is tudnám – gyanítom, senki sem tudná. A folyamatos visszapörgetések, flashbackek a történet megértését is nehezítik, és egyben olyan képtelenségeket tudnak összekapcsolni, mint például az árva Csizmás Kandúr és Tojás Tóbiás barátsága egy san ricardoi (??) árvaházban, „gyermekkorukban”… A cselekménybonyolítás folyamatosan annyira esetleges, hogy tényleg fogalma nincs a nézőnek, hová is tart ez az egész. Jól megy a közhelykoptatás is: amíg van abban jó adag helyzetkomikum, ahogy Csizmás Kandúr az ivóban tejecskét lefetyel, vagy az ugráló fénytükröződésre vetődik – a film egészét nem viszi előrébb, azaz nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy van egy figurája, amelyik félig ember, félig macska – és hogy miért az, miért olyan, amilyen.

A feltehetően elég költséges látvány nagyon élvezetes 3D-ben, azonban a mellékszereplők kidolgozottsága egyenetlen, az emberfigurák mintha félkész vázlataikban maradtak volna. Több nyomasztó rész is van a filmben – talán van, aki megmosolyogja, amint félresikerült Godzillaként cammog a város elpusztítására a gigantikus méretű Lúdanyó – ebben a jelenetben azonban több a nyomasztó elem, mint amit a film fel tudna oldani.

Szó se róla, azért Csizmás Kandúr és Tojás Tóbiás alakja remekül eltalált (amennyiben el tudunk szakadni attól az aprócska ténytől, hogy ők más irodalmi alkotásban nem csak nevek és arcok voltak, hanem valamiért voltak valamilyenek, és emiatt valójában tévedés lenne átemelni őket például egy kalandfilmbe). Ahogyan Csizmás Kandúr a Shrek-szériából nőtte ki magát, úgy talán Tojás Tóbiás lesz a következő spin-off áldozata.

Összességében azonban végig valamilyen amerikai mucsaiságot éreztem a filmből, mintha azt akarnák bizonygatni, hogy az utóbbi húsz év hollywoodi produkciói ki tudnák szorítani a mesék mély, többrétegű értelmét. Mintha szakirodalomként az angol komikus, Ricky Gervais amúgy kacagtatóan parlagi műsorszámát használták volna: http://www.youtube.com/watch?v=muAcLkXSy4Q ; és mintha szent meggyőződéssel vallanák, hogy a 3D látvány mentesít a jóízlés alapvető igényeitől.

Wittmnann Ildikó