Elhunyt Zdeněk Miler


Kép: AniFest´s PhotoGallery

Zdeněk Miler 1921. február 21-én született Kladnóban. A polgári iskola elvégzése után az Iparművészeti Főiskolán szeretett volna továbbtanulni, mivel azonban túl fiatal volt, a prágai Állami Grafikus Iskolába jelentkezett fotográfia szakra. A festészet továbbra is érdekelte, kezdeti korszakában Karel Souček festő adott neki útmutatást.1938-ban a tizenhét éves művészjelölt mégis bekerült az áhított főiskolára. Abban az időszakban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a náci megszállók bezárnak minden cseh felsőfokú iskolát, Zlínből Prágába érkezett Stanislav Šulc, aki megfelelő alkotókat keresett, hogy kifejlessze az animációs filmgyártást – a Baťa cipő városában. „Šulc úr toborzást szervezett az iskolában, így aztán Eman Kaněrával feliratkoztunk hozzá. Az egész háborút ott éltük végig Josef Kábrttal, Kaněrával és másokkal, és ott szereztük első szakmai tapasztalatainkat. A felszabadulás után néhány nappal már vissza is tértem Prágába, mert nagyon hiányzott a város. Jelentkeztem az AFIT Stúdióba. Fázisrajzolóként, később animátorként alkalmaztak. A prágai filmesekhez képest mi, a zlíni iskolából, sokkal rugalmasabbak és gyorsabbak voltunk. Rövid idő alatt Josef Kábrttal együtt kitűntünk a többi animátor közül. Majd megkezdődött az együttműködés Jiří Tnkával – az övé modernebb iskola volt. Tetszett a munka, és örültem, hogy Trnka figuiráit animálhattam” – emlékezik vissza Miler. Az AFIT – eredetileg Atelier filmových triků (Filmtükk Műterem) a kinematográfia államosítása után nevet váltott. Jiří Trnka művészeti vezető szellemesen a Bratry v triku (cseh szójáték: Fivérek trükkben, ill. trikóban; a ’trik’ trükköt és trikót is jelent csehül – a fordító), és versenyt írt ki új cég logó készítésére. A pályázatot Zdeněk Miler nyerte meg, három göndör fiút rajzolt tengerésztrikóban. Jutalomként egy hét fizetett szabadságot kapott.

FELNŐTTEKNEK SZÓLÓ MŰVEK

1947-ben a Bláha-fivérek javaslatára elkezdtek első önálló filmjükön dolgozni. Jiří Wolker Mese a milliomosról, aki ellopta a napot című művét adaptálták. Fél éven át együtt írták a forgatókönyvet. Miler nemcsak képzőművészeti megoldásokat javasolt, hanem külső segítség nélkül megrajzolta az egész filmet. A film nagy visszhangot keltett a Velencei Filmfesztiválon, így véglegesen eldőlt, hogy művészi pályán marad-e. Addig ugyanis nem döntött a festészet és a rajzfilm között. Filmjük bebizonyította, hogy a rajzfilm nem csupán groteszk, hogy tematikus lehetőségei nem korlátozódnak a humorra és a derűre. Zdeněk Miler lemondott a színekről, hogy felerősítse Wolker meséjének tragikus hangvételét az önzés bűnhődéséről. A sraffozott rajz fénnyel és árnyékkal modellálja az alakokat, a megelevenedett képek filmes ábrázolása biztosítja a megrajzolt dráma súlyos atmoszféráját. A mű megformálásához hozzájárult, hogy a kladnói születésű Zdeněk Miler tökéletesen ismerte az ipari tájat, a benne élő és dolgozó embert…; a meddőhányót, az aknát, az aknatornyot, a kohót a bányászokat és a kohászokat. Úgy tűnt, az alkotó bejegyezte magát a felnőtteknek szóló programrajzfilm-készítők közé, különösen mert közvetlenül a Wolker-mese után elkészítette a Brigáda (Brigád) című filmet (1949). A sok buktatóval járó, nem könnyű feladatot alkotó fantáziájának és a mosolyra késztető túlzásainak köszönhetően sikeresen megoldotta. A felnőttek számára tizenöt évvel később készítette el a Rudá stopa (Vörös nyom) című filmet (1963), amelyhez egy rövid újsághír adta az inspirációt egy francia munkásról, akit háborúellenes plakátok ragasztása miatt öltek meg. A filmi kép eléréséhez hasonló eljárást alkalmazott, mint a „Milliomos” filmben, a tollrajzot cserélte fel csupán szénre és krétára. Ezzel fellazította a rajz szerkezetét és az erős kontúrokat. Eduard Hofman felfigyelt rá, hogy a film Bretagne-i tája is hasonlít Miler szülővárosához, Kladnóhoz.

FILMEK A LEGKISEBBEKNEK

Még 1949-ben, az események szerencsés egybeesésének köszönhetően Zdeněk Miler „rákényszerült” hogy elkészítse első gyerekfilmjét, a Piroska és a farkast. Csodálatra méltó lírai kifejezőkészségét későbbi filmjei is bizonyítják nem csak a gyerekek, de a szüleik előtt is. Ilyen elsősorban a Měsíční pohádka (Holdmese, 1958), amely az anderseni melankolikus szerelem motívumával szól a napbabáról és a jégfiúról. Sikerrel próbált ki néhány szokatlan technikai megoldást, amit a két oly ellentétes világ kifejezése és ábrázolása motivált. Képzőművészként gyönyörű formát és kifejezést ad bábfiguráinak Vladislav Vančura: Kubula a Kuba Kubikula azonos című meséjének feldolgozásában. 1956-ban történelmi jelentőségű eseménnyé válik nemcsak Zdeněk Miler munkásságában, de az egész cseh kinematográfiában, hogy felkérik egy olyan film elkészítésére, amelyben a kis nézőknek érthetően mutatja be a textilgyártás ipari technológiáját. Elkészíti A vakond nadrágja című filmet (szó szerint: Hogyan lett a vakondnak nadrágja).

Az alkotó visszaemlékezése: „A filmnek eredetileg arról kellett szólnia, hogyan készül a vászoning. Megkaptam a tartalmát, de nekem nem tetszett, mert csak gépek voltak benne, semmi más. Úgy gondoltam, érdekes ötletet kell kitalálnom, kell egy történet figurával, az demonstrálná a vászon előállítását az elsőtől az utolsó fázisig. Gondolkoztam a figurán, nem akartam Disney-t utánozni. Sokáig nem jutottam semmire.

Egyszer az erdőben sétáltam, és ahogy kiértem a mezőre, megláttam egy vakondtúrást.

Akkor vetődött fel bennem, hogy a figura egy vakond lehetne. Otthon megnéztem a Brehm-ben, hogy néz ki, de nem nagyon tetszett. Így aztán rajzolni kezdtem, és ahogy rajzoltam, már stilizáltam is, és egyenesen jelenetbe helyeztem. A vakonddal nagyon hamar megbarátkoztam.”

A kisvakond azonban Milernek nem az első sorozatban szereplő figurája. 1960–61-ben egy kis kölyökkutya kíváncsiságának és naivitásának köszönhetően világossá tett a gyerek közönség számára néhány természeti folyamatot.

VAKOND – A SOROZATHŐS

A kis fekete hős csak 1963-ban tért vissza a filmvászonra, a Vakond és a kisautó című történetben. Ez a film már szöveg nélkül készült, úgy, hogy mit sem veszített érthetőségéből, ami Zdeněk Miler alkotói remeklésének egyik bizonyítéka. De legyünk pontosak: a filmekben nincs kommentár, monológ, nincs dialógus, a vakond csupán néhány indulatszóval fejezi ki magát. Zdeněk Miler elárulja: „Két lányom kiskori hangfelvételei ezek. Felvettem magnóra, és azokat másolom át újra és újra. Nem találtam jobbat, bár rengeteg időt és munkát szenteltem a hangnak barátaim segítségével is. Kedvezően tudtam hatni a lányaimra, és teljesen természetesen viselkedtek a mikrofon előtt, így bájos kacagásokkal, bámulatos gyermeki rácsodálkozásokkal ajándékoztak meg, sőt sírtak is, ami egyáltalán nem könnyű, mert bár a gyerekek többször is rázendítenek egy nap, nagyon nehéz olyan pillanatot találni, amikor szépen fakadnak sírva…” Aztán már könnyen alakul a világhírűvé vált sorozat: A vakon és az űrhajó, A vakond és a tranzisztor, A vakond és a televízió… És mivel a külföldi tévétársaságok a tizenhárom részes sorozatokat szerették, újabb történetek töltötték meg a nem éppen szerencsés számot. Ez a szám azonban nem maradt végleges. És Zdeněk Miler nemcsak ezzel a főhősével készített filmet. Idén nemcsak a nyolcvanöt éves Zdeněk Milernek van évfordulója; ábrahámi kort, vagyis ötvenedik évét ünnepli rajzfilmjeinek legismertebb figurája, a Vakond.

HOGYAN NEM LETT A VAKONDNAK SILDES SAPKÁJA?

Kedves Gyerekek! Nagyon hosszú ideje már annak, hogy először rajzoltam meg a vakondot, de úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Akkor piros sildes sapkát rajzoltam neki, mire ő nyomban megszökött a papírról. Elhajította a sildes sapkát, leült az asztal szélére és közölte: „Nem akarok sapkát. Rajzolj inkább kislapátot!” Nagy meglepetésemben meg is rajzoltam a kislapátot. „Na látod, egész jól sikerült” ismerte el a vakond, és visszatért a papírra. Sapka nélkül, lapáttal. Azóta így játszunk együtt. Időnként legszívesebben elfenekelném! De azért nagyon szeretjük egymást. És egymás nélkül mindkettőnknek nagyon unalmas lenne a világ. Mindkettőnk nevében szívélyes üdvözlettel:

Zdeněk Miler

Zdeněk Milert 90 éves korában, 2011. november 30-án érte a halál.

Balázs Andrea írása a Csodaceruza 25. számában jelent meg.