Két gyerekeknek szóló, művészettörténeti tárgyú könyvről
Anthony Penrose: A fiú, aki megharapta Picassót (Fordította: Szalay Zsuzsanna, General Press Kiadó, Budapest, 2010)
Entz Sarolta – Fekete-Horváth Erika – Jánosi-Halász Rita – Mészáros János: Fekete-fehér – Két egér kalandjai (Illusztráció: Kun Fruzsina. Kiadja az Aula.info Kft, Budaörs, 2011)
A két könyv vállalásaiban jelentős eltéréseket mutat egymástól: ha csak a címeket nézzük, a Fiú, aki megharapta Picassót bulvár, szenzációhajhász címekre emlékeztet, a Két egér kalandjai-sorozat legújabb kötetének címe pedig amilyen egyszerű, olyan rejtélyes, a semmi és a minden, fekete-fehér.
A fiú, aki megharapta Picassót azonban csak látszatra felszínes-bulváros: összességében azt mondhatom, hogy elragadóan kedves és közvetlen történet egy nagy, emblematikus művész és egy kisfiú barátságáról, jól megtűzdelve Picasso – főleg kései – műveinek reprodukcióival, hozzájuk kapcsolódó rövid műelemzésekkel, történetekkel, és rengeteg korabeli, Picasso és a „fiú” (valójában a szerző, Anthony Penrose, az Angliában élt fotóművésznő, Lee Miller fia) mindennapjait dokumentáló képekkel.
A korosztályomból nyilván mindenkinek hasonlóak az első emlékei a huszadik század izmusos alkotóival kapcsolatban: mivel a Tér-Forma-Szín tankönyv nem tudta, hogy mit is mondjon Joan Miró, Paul Klee vagy éppen Pablo Picasso képeiről, ezáltal azt érezhettük, lényegében nincs oka, nincs magyarázata, nincs művészi tétje az ilyen nonfiguratív (kubista- futurista-pop artos stb. )képeknek.. (Lásd például Miró: Emberek és kutyák a napon című képe, mindenki emlékszik?) Nyilván ez a gyerekkori hányosság sokunk életére, vizuális érzékenységére kihat – nekik lehet jó hír, hogy a most tárgyalt Picasso-könyvből pótolhatják ők is ezt a hiányosságot.
Mindaz, amit a tankönyv nem adott meg, ez a könyv megteszi, méghozzá úgy, hogy (becslésem szerint ) akár egy 7-8 éves gyerek is élvezettel és haszonnal forgathatja. Picasso többé nem egy elvont figura, aki infantilis ábrákkal alibi-művészkedik, hanem egy művész, egy zseniálisan játszó-alkotó ember, és egy különleges, nem hétköznapi személyiséggé válik előttünk.
A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben készült fényképek hatalmas esztétikai nyeresége a könyvnek: a fekete-fehér művészi fotókon (innen köszönöm Lee Millernek és a többi fotósnak) Picasso és barátai, családja, „nagy emberek” a világ leghétköznapibb élethelyzeteiben fesztelenül, vagy éppen alkotás közben láthatók.. Nem egyszer egy fotó illusztrálja egy műalkotás (rajz, agyaggalamb-szobor) létrejöttét. A képek és a szövegek levegősen, átjárhatóan vannak elrendezve, végig követhető a könyv.
Van azért, ami nem tetszett – kezdeném rögtön a borítóval. Tudom, értem, hogy Picasso bácsiról és a játékosságról lesz szó – de ez a borító borzasztó, és egyáltalán nem áll összhangban a tartalommal. Nem támad kedvem arra, hogy kézbe vegyem a könyvet. Picit a cím is sántít, hiszen a szövegben főleg Picassóról lesz szó, nem a fiúról. Tudom, hogy olyanért reklamálok, ami az angol eredetiben is így van – és tényleg a General Press kiadónak hála és dicséret, amiért emögött a borító mögött is meglátták a minőségit, a jót. Továbbá egy-két formai változtatást is kieszközölhettek volna, például a betűtípusok egyesítését, kevesebb kiemelést, amielyek helyenként indokolatlanok a szövegben. Nem támad az az érzetem, hogy egy naplót vagy „scrapbook”-ot nézegetek, ahol megengedett a mindenféleség, ha hol 14-es, hol 24-es, hol félkövér, hol dőlt Times New Roman betűket kell olvasnom. Ez egy kicsit ódivatúvá teszi , mert mondjuk 1975-ben, amikor a nyomdatechnika még jóval szegényesebb volt előfordult ilyesmi a színlelt játékosság jegyében, de ennek a könyvnek az eredetije is 2010-ben készült…. Összegzésként: a könyv ötlete, szövege, képei jeles, a kivitelezés viszont közepes, tehát az érdemjegy jó.
A Két egér-sorozatot imádom, a Budapestes kötetet nagyon szeretem, műfajt teremtettek, és főleg: egy más nézőpont lehetőségét. Amikor ennyire jó könyvet hoz össze valaki (vagy, jelen esetben: valakik), nehéz túlszárnyalni önmagukat egy következővel, és igen, a Fekete-fehér megintcsak bátor volt a témaválasztásban, de kicsit nehézkesebbre sikerült a végeredmény, mint a korábbi könyvek.
Hibátlan a felütése a könyvnek a „Kedves Olvasó!”-nak címzett levéllel. De innentől csak bonyolódik a dolog: egy ” könyv a könyvben”– résszel érkezünk meg saját könyvünk témájához, ugyanis a Múzeumi Egér és unokatestvére felüt egy könyvet, ami az a könyv, amit mi is éppen a kezünkben tartunk. Eddig remélem, hogy megérti egy gyerek is, mert innentől csak bonyolultabb lesz minden, mondhatnám, következetesen bonyolult.
Kialakítanak ugyanis szürke szüvegbuborék-szerű foltokat – abban fut a könyv fabuláris síkja. Ha történetként, meseként szeretnénk tekinteni a könyvet, akkkor nem sok esemény van benne: két egér (az egyik, a Múzeumi Egér, aki akadémikusan jártas a műalkotásokban, okítja a művészetre ösztönösen nyitott unokatestvérét ) párbeszéde a könyv.
Emellett, az oldalak fehér részeit az éppen tárgyalt (nagyon szép) reprodukciókkal tűzdelik meg, minden korból-stílusból válogatva, de főleg modern, kortárs műveket szerepeltetve. Az., hogy ezeknek a képeknek mindegyike valamelyik hazai gyűjtemény / múzeum anyaga, további pozitív hozadék, hiszen milyen jó lesz majd egyszer eredetiben is találkozni ezekkel a képekkel. Továbbá itt, a fehér mezőben jelennek meg a műalkotásokkal kapcsolatos adatok, vagy fogalommagyarázatok is.
Néha egy kicsit követhetetlenné válik számomra az olvasás, ugrál a szemem a szürke szövegmezőről a képre, aztán az infókra, és vissza – jaj, hol is tartottam? Maga a meseszöveg is túl száraz, nagyon kell akarni, hogy végigolvassuk. A képeket viszont el lehet nézegetni. Jobban működik ez kézikönyvként, felüti az ember gyereke egy érdekes képnél, és elolvassa, ami mellé van írva.
Nehéz lenne meghatároznom, hogy a Fekete-fehér mit is jár körbe: talán a legpontosabb, ha azt mondom, a fény és az árnyék viszonyát, és ezek minden, a képzőművészetben megjelenő konnotációját. Nem egyszerű a feladat, de érezni lehet, hogy a szerzők rendkívül járatosak, felkészültek a témában. Talán jobb lett volna, ha kiküszöbölik ezúttal a két egér figuráját, ugyanis ezúttal inkább akadályozzák a sok hasznos információ és üdvös szemlélet áramlását.
Ráadásul a két egér, Kun Fruzsi alakjai a legapróbbaknak jelenthetnének kötődési pontot. Ez a könyv azonban szerintem egy 10 éves gyerek ismereteire, olvasási készségére, kérdéseire, gondolataira, véleményformáló képességére számít, akinek viszont lehet, hogy dedós lesz a két kis szürke egér alakja.
Rengeteg a kép, rengeteg az információ, rengeteg a fölvetett gondolat – s ha ez még nem elég, bónuszként telitalálat képzőművészeti játékokat mellékelnek; ezek annyira jók, hogy a képzőművészetből nagyon felkészült szerzőket arra bátorítanám, ezt az ötletet kellene a következő könyvükben kibontani.
Nagyon üdvözlendő, hogy egyre több kiadó érzi feladatának, hogy kortárs művészetről beszéljen a gyerekeknek, és remélem, az itt szereplő két könyvön túl még sok-sok hasonló és eltérő, játékos, ismeretterjesztő, innovatív könyv lát napvilágot. Mert, hogy stílszerűen egy Picasso-idézettel zárjak:: „A művészet nem önmagától fejlődik; az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezésük módja is.” Muszáj tudnunk ezekről.
Wittmann Ildikó