1956 a pestis éve. Ekkor született az a ház, aminek történetét 1900-tól napjainkig követi az Andersen-díjas grafikusművész, Roberto Innocenti. A szöveget J. Patrick Lewis jegyzi. A könyv lenyűgöz. Az idő múlásával, történetek, sorsok jelzésszerű (és éppen ezért a végtelenségig továbbgondolható) ábrázolásával operál. A legutolsó apró részletekig való kidolgozás Innocenti eszköztárának része, rengeteg mondanivalója van. Ha el szeretném mondani, hogy miről mesél ez a gyönyörű képeskönyv, akkor hosszú regényt kéne írnom. Vázlattal szolgálhatok csupán.

A történet nyitóképe kiránduló gyerekeket ábrázol, amint épp felfedezik az erdő szélén álló megrokkant házat. Az összes ezt követő kép ugyanebből a látószögből van megrajzolva. Nemcsak az 1905-ben ide költöző család életét követhetjük szemmel, hanem a ház környezetében felcseperedő, vagy éppen kiöregedő növényekét is. És mivel a legvégső illusztráció 1999-es állapotot mutat, mondhatjuk, hogy történelmi időket élünk meg világháborúkkal, szenvedésekkel, örömökkel együtt. Jómagam már a borító láttán ott éreztem magam a könyv egyik alakjaként gondosan megrajzolva, bottal a kezemben hetykén mutogatva a házra: „Ez a ház kell nekem!” Igen, ez a ház mindenkinek kell, és legtöbbünknek meg is van valahol még. Nekem az „ilyen” házam nagyszüleimé volt vidéken. Aztán lakatlan lett, meghalt, de nem éledt újjá, mint Roberto Innocenti mesés épülete. Gyermekkorom legszebb élményeinek színhelyét pár éve ledózerolták, és most már csak egy üres telek van a helyén. És most visszakaptam, hisz’ a művész mindannyiunk emlékeit rajzolta meg élesen, kidolgozottan és mégis álomszerűen.

És itt most elakad a szavam, mert írhatok bármit, semmivel sem lehet jobban elmondani, hogy mit fedezhetünk fel ebben a fantasztikus képeskönyvben, mint egy Kosztolányi verssel, melynek sorai végig visszhangzottak fülemben, míg e pár esetlen sort írtam. Segítségül hívom hát egy zseniális illusztrátor bemutatásához a zseniális költőt.

Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.

Egy ilyen vers után illik csendben maradni. Nem tehetem, kénytelen vagyok hűen követni Innocenti logikáját. Az épület 1973-ban már újra lakatlan. Ennek oka egy fontos családtag halála lehet, akinek temetését láthatjuk 1967-ben. A művész tehát visszaadta az épületet annak, akitől kapta: az enyészetnek. De a végső pusztulást, nem hosszadalmas agonizálás okozza, hanem egy újabb 1999-es felújítás, melynek ábrázolásával a grafikusművész kíméletlenül kifejezi véleményét a mai kor gondolkodásmódjáról. A legelső felújítás során ugyanis a beköltöző család meghagyja az épület lelkét és hűen ragaszkodik az eredeti állapothoz. Később is csak olyan kisebb átalakítás történik, ami illeszkedik az eredeti tervekhez. 1999-ben azonban megjelenik a színen a MAI EMBER, aki a régi értékrendet semmibe véve újat akar „alkotni”! „Meg akarja valósítani önmagát!” És így betolakodó módjára nem felújít, hanem földig rombol egy emléket és megszentségteleníti azt kerti törpékkel, úszómedencével és minden baromsággal, amitől egy újgazdag boldognak képzeli magát. Kemény társadalomkritika tehát ez a képeskönyv, tele felháborodással, keserűséggel. Innocenti kiveszőben lévő művésztípus. Egyetlen dolog érdekli, hogy alkothasson és szabadon, magas szinten kimondhassa rajzaival véleményét azokról, akik között élni kénytelen.

Lantos István