Interjú a 2011-es bolognai Illustrators Exhibition zsűritagjával, Carll Cneuttel
Nemrég ért véget a bolognai könyvvásár, ahol egy különleges megbízatásod volt; tagja voltál a hagyományosan, a vásárral egyszerre megrendezett Illustrators Exhibition zsűrijének. Hogy érzed magad ezek után – találkoztál új látásmóddal a beküldött pályaművekben? Van első számú kedvenced a munkák között? Volt-e bármi olyan téma, technika, stb., amit hiányoltál?
C.C.: Az igazat megvallva volt néhány személyes kedvencem, de mint zsűritag, nem szeretném megnevezni őket. Minden egyes kiválasztott illusztrátorról számos pozitívum elmondható. Nekünk, akik elbíráltuk a beküldött pályaműveket, az is fontos volt, hogy a munkákból egy tárlatot hozzunk létre. Végig ügyeltünk arra a válogatás során, hogy sikerüljön egy széles spektrumon izgalmas anyagot megmutatnuk arról, hogy mi történik az illusztrálás háza táján jelen pillanatban. Nagyjából 15.000 pályaművet kellett átnéznünk. Jelenleg már feltűnően kevesen festenek. Akik viszont mégis, azok is többnyire digitálisan átdolgozzák a munkáikat.
Mikor az Illustrators Caféban értékeltétek a kiválasztott műveket, az egyik pályamű kapcsán felhívtad a figyelmet a szokatlan perspektívák használatára a képen, ami vitathatatlanul feszültséggel tölti el a kompozíciót. Ez emlékeztetett engem Esterházy Péterre, egy kortárs magyar íróra, aki, mikor megkérdezték, hogyan válik kész irodalmi szöveg a műveiből, azt válaszolta: „Gyakran az is segít, ha múlt időbe teszem, vagy többes számba.” – Te mit találsz fontosabbnak: azt, hogy egy illusztrációban legyen történet, vagy a technikák magas szintű használatát, mint például a perspektívákkal való játékot, vagy a színpaletta harmóniáját?
C.C.:A történetmesélésnek kell a könyvillusztrátorok legfontosabb képességének lenni. Bármelyik illusztrátor, aki képes egy történetet elmondani, minden más eszközt alávethet ennek. Ezzel együtt azt is elmondanám, hogy a tárlat nem csupán könyvillusztrátorokról szól. Így tehát néhány pályázat inkább tartozik egyéb kiadói területekhez, mint a könyvillusztráláshoz. Például könyvborító-tervezéshez. Néhány kiválasztott pályázó merész munkákat küldött be, amelyek – ha egyáltalán – csak változtatásokkal kerülhetnének egy könyvbe… De ugyanakkor új irányokat, érdekes ötleteket és egy jó kiindulási pontot mutatnak. Könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy néhány kiállított kép jelentősen befolyásolni fogja a jövő illusztrátorait.
Naomi Munkata esetében mi mind nagyon értékesnek tartottuk, hogy olyan litográfiákat készít, amelyek elsőre teljesen átlagosnak, sőt, kicsit idejétmúltnak tűnhetnek, és ha közelebbről megnézi az ember, akkor tűnik fel igazán, hogyan, milyen eredeti módon építi fel több rétegből az illusztrációt magát, felhasználva a megdöntött perspektívát és az ezáltal keletkezett feszültséget.
Nagy elismeréssel adóztál egy illusztrátor páros igazán elbűvölő képeinek, amelyek ugyanakkor nem tűntek annyira technikásnak. De észrevettem legalább két olyan pályázó műveit is, akiknek már sok könyvük jelent meg. Az értékeléskor megemlítetted, hogy a pályaművekre amatőrök munkáiként tekintettetek, ebből adódóan több felett húnytatok szemet, mint amit a profiknak megengednétek. Ezt annak kapcsán mondtad, amikor az egyik kiállított illusztrátor pályázatát úgy is elfogadtátok, hogy csak három képe szerepelt a kért öt helyett. Voltak olyan illusztrációk is, ahol nem fogta össze a képeket egy történeti szál, csak a szemléletmód (tárgyak behelyettesítése más, hasonló formájú, de teljesen más funkciójú tárgyakkal) fogta össze az öt alkotást. Hogy sikerült ezekből kiválasztani a képeket? Elkötelezett amatőröket kerestetek nagyszerű történetekkel, szerettétek volna ismert művészek új oldalát bemutatni, vagy esetleg felcsillantani a szakmai trükkök csínját-bínját?
C.C.: Először is muszáj kijelentenem, hogy egyik döntésünket sem személyes ügyként hoztuk meg, hanem csak mint egy egységes zsűri; mindannyiunk megegyezett minden döntésben.
Mi soha nem állítottuk, hogy a pályamunkákra amatőr alkotásokként tekintünk, minden munkát egyenlően bíráltunk el, akár amatőr, akár jól ismert illusztrátor, diák, vagy bárki alkotta is. Tehát az, hogy valaki sok könyvet kiadott már, soha nem merült fel problémaként.
Bizonyos esetekben a zsűri megbocsátóbb volt fiatal, kezdő illusztrátorokkal…aminek három kiválasztott kép lett az eredménye az ötből. De ezt megelőzően hosszasan és alaposan mérlegelt a zsűri. A szabályok engedélyezték, hogy ilyen döntést hozzunk. Ebben a bizonyos esetben, amit megemlítettél, egy olyan fiatal, nagyon ígéretes illusztrátorról van szó, aki eddig még soha nem publikált, és mi úgy gondoltuk, hogy egyedi, különleges hangvételt és történetmesélést képvisel három illusztrációjában. Sajnos a maradék két illusztrációnál úgy éreztük, hogy a kompozíció és a megjelenítés kevésbé sikerült jól. Úgyhogy végül, gondosan mérlegelve döntöttünk a három képe mellett.
Ami a két együtt dolgozó illusztrátort (Vidali+Uman) illeti, mi – mármint a zsűri tagjai – úgy találtuk, hogy az illusztrációiknak nagyon erős képi megjelenítőereje van. Ez a két illusztrátor annyira tökéletesen egybeolvadt, hogy soha nem tételeztük volna fel, hogy voltaképpen két ember készítette a képeiket. Csak később értesültünk, hogy ez kettejük összmunkájának a gyümölcse. A válogatás során ugyanis az illusztrátorok nevei nem láthatóak. Kevés anyaggal dolgoztak, egy behatárolt színskálán, és mégis átjött a történet és grafikai szempontból is nagyon érdekes volt a megközelítés. Mint illusztrátor tisztában vagyok azzal, mennyire nehéz érdekesnek maradni, amikor kevés színből dolgozik az ember. Nekem különösen tetszik az erdőt ábrázoló képük. És érdekelnek azok a kis sziluettfigurák, meg az a kiszínezett kisfiú, akik vándorolnak képről képre.
Néhány pályázat olyan volt, mint egy gyűjtemény; a történet az egyes képeken belül volt megoldva, mintsem egy meseszerű szálra felfűzve mind az öt. De annyira erőteljes, kirívóan jó grafikai megoldásokat alkalmaztak, és annyira innovatívan használták ki a lehetőségeiket, hogy be kellett válogatnunk őket. Talán azért is, hogy irányadóként mutassák meg, merrefelé tartson az illusztrálás.
Olyan képeket választottunk, amiktől megugrott a pulzusunk. Amitől egyet félrekalimpált a szívünk.
Mennyire maradhat meg ennek az eseménynek a fontossága, ha a könyvesstandok felé sétálva az embernek az az érzése támad, hogy már jelenleg is hatalmas a kínálat aktívan tevékenykedő illusztrátorokból?
C.C.: A kiállítás arra épül, hogy adjon egy alapos képet arról, mi mostanság az illusztrálás, akár kezdőket, akár tapasztalt alkotókat tekintve. A katalógus szándékaink szerint a most zajló illusztrálás pillanatképe. Tényleg rengeteg az illusztrátor, de évről évre újak bukkannak fel, megújítják ezt a területet, új tendenciákat hoznak, mindannyiunkat a továbblépésre ösztönöznek, és az egész szakmát egy folyton megújuló, izgalmas környezetté teszik. A fiatalok az öregektől tanulnak – és az öregek meg a fiataloktól. Ez egy örökké mozgásban lévő vonal. Szóval szükségünk van fiatal és izgalmas illusztrátorokra!
A könyvvásár előtti napon ültek össze az idei Tools Of Change konferenciára, ahol a gyerekkönyvek, applikációk kiadási lehetőségeit, a rendelkezésre álló technológiákat és a közeljövőben történő változásokat vitatták meg a webkettes elérhetőség tükrében.
Jelen pillanatban úgy tűnik, ennek a kérdésnek az Egyesült Államokban lényegesen nagyobb hordereje van, mint Európában, nem is beszélve Magyarországról persze. Mindazonáltal, ha az e-bookok, tabletek, iPadek tényleg mindenki számára elérhetővé válnak, onnantól már csak idő kérdése lesz, hogy mikor söpörnek el mindent, amit a jelen könyvkiadási sztenderdek értékesnek tartanak – de legalábbis nagyon alapos újragondolást fog igényelni a könyvkészítés, könyvkiadás folyamata.
Te, aki illusztrátorként híres vagy arról, hogy a régi festészeti technikákat alkalmazod, de úgyszintén híres vagy arról, hogy a diákjaidat mindig valami új kipróbálására sarkallod, mit gondolsz erről? Milyen képernyő tudná a legjobb felbontásban mutatni a Carll Cneut-illusztrációkat?
C.C.: Nos, már megvan az első e-bookom, ami az elkövetkező néhány hétben fog megjelenni; és igen, ez tényleg egy amerikai könyv (Ten Moonstruck Piglets; Tíz holdkóros malacka), ami a hagyományos könyvformátumú változattal együtt jelenik majd meg. Nem igazán tudom, mit gondoljak az e- képeskönyvekről, és azt sem, hogy ez mit fog hozni a képeskönyves piacon. Azt hiszem, hogy a regények piacán ennek sokkal erőteljesebb a hatása. Vagy legalábbis ebben bízom. El tudom képzelni, hogy az e-könyvek gyorsan átalakulnak egyfajta kiegészítő játékká egy kedvelt képeskönyv mellett. Meggyőződésem, hogy a hagyományos képeskönyvek és az e-bookok békésen elférhetnek egymás mellett. De meglehet, hogy ezek csak az én személyes elképzeléseim.
Te mindig elfoglalt művész vagy. Mik a következő munkáid?
C.C.: Ahogy említettem, az új könyvem most jelenik meg a Clarion Booksnál – Ten moonstruck piglets, Lindsay Lee Johnson írta. Amin pedig jelenleg dolgozom, az egy képeskönyv, egy olasz szerzőtől, Anna Castagnolitól, a címe: Az aranykalitka. 2012-ben fog megjelenni.
A zsűri további tagjai voltak:
Ellen Seip, Norvégia – könyvkritikus, a Cappelen, a Gyldendal valamint az Aschehoug kiadók könyvszerkesztője, NBU – díjas (a norvég gyermekkönyv-írók díja)
Sophie van der Linden, Franciaország – egyetemi tanár, könyvkritikus, számos konferenciát, nyári kurzust szervezett, illetve szólalt fel ezeken a rendezvényeken
Paolo Canton, Olaszország – gyermekkönyv-író, fordító, a könyvkiadás területén elismert gazdasági és kommunikációs szakértő
Pal’o L’ubosav, Szlovákia – illusztrátor, Európában, Dél-Amerikában és Ázsiában is megjelentet, több, mint 30 kötetet illusztrált, BIB Arany Alma-díjas (A Pozsonyi Illusztrátorok Biennáléjának díja)
Carll Cneut (1969) – belga illusztrátor, író, a genti Királyi Képzőművészeti Akadémia tanára. Nemzetközileg is sikeres és elismert, könyvei eddig több, mint húsz országban jelentek meg. Számos hazai és nemzetközi díjat is kapott, többek között 2001-ben a Bologna Ragazzi Award Special Mention díját, a Woeste Mie (írta: Geert de Kockere, De Eenhoorn kiadó, 2000.) című könyv illusztrálásáért. Magyarul is kapható könyve: Alex, a torkos kismalac ( írta Carl Norac, General Press kiadó, 2008.).
Wittmann Ildikó