Huszonöt évi lappangás után került elő Banga Ferenc tizenhárom rajzsorozata, amelyeket egy különböző nemzetek meséiből összeállított válogatáshoz készített. Rajzfilm-tervekként születtek, nem készültek el, aztán elfelejtődtek, hosszasan lappangtak, majd előkerültek. A mesék kikoptak mögülük, nem voltak elég érdekesek a szövegek, ám frissek és izgalmasak maradtak a rajzok, és ahhoz, hogy jó könyv legyen belőle, újra kellett írni a szövegüket.

A képek a hajdani vásári képmutogatók festett tábláit idézik; a képmutogatók ilyenek segítségével mesélték el megindító vagy véres, humoros vagy szentimentális történeteiket, amelyeket versbe szedtek. Hat-nyolc-tíz kép volt egy-egy ilyen táblán, általában naiv festők képei, és a vásárok közönsége nyomon követhette az eseményeket, amíg a képmutogató végigénekelte a történeteket. Banga Ferenc minden meséhez készített egy ilyen, hat-hat képmezőből álló sorozatot, ily módon összefoglalva a mesék történeteit, készített továbbá minden meséhez néhány, két-három-négy egyedi grafikát is, a főszereplő emberek vagy állatok képeit.

A mesék Parti Nagy Lajos átiratában elvesztették gyerekmese-mivoltukat, és fura, érdekes, többrétegű, groteszk szövegekké váltak. Az átírás egyneműsítette őket kívülről, és egészen más átrétegződést hozott létre. Minden mese nagyjából egyforma terjedelmű, rövid, legalább két, legfeljebb négy oldalas. Minden mese a Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy . formulával kezdődik, majd ott áll jelzőként vagy helyszínként a nép neve, amelytől Parti Nagy a mesét kölcsönözte, és a főszereplő megnevezése: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy énekmondó a navahók földjén.; Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Egyiptusok földjén egy kalifa .; Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy japánus vénember. Ám ettől furcsa mód a mesék nemhogy megkapnák népi vagy nemzeti jellegüket, a colour locale-t, hanem éppen ellenkezőleg: azt éljük át, hogy bár a mese történetét kölcsönvette az író, mégis mindegyik ugyanolyan: ugyanannak a világnak a része, és ugyanolyan világról szól. Nemhogy nem törekszik oroszosnak vagy magyarosnak, finnesnek vagy görögösnek (mi több: újgörögösnek) látszani a mese, és egy-egy komikus szót leszámítva nem érezzük különbözőnek a különböző eredetű történeteket. Sőt, ezekkel az első szószerkezetekkel azonnal kikacsint az író a szövegekből, komikus hatást kelt velük, eljátszik azzal, hogy látszólagos utazásra hívja az olvasókat, miközben minden mesét hasonlóvá formál át.

Aztán egy kivételével minden mese nagyjából ugyanazzal a záróformulával is ér véget: s élt, míg meg nem halt. Ezzel egyrészt biztosítja a boldog, mesei befejezést, hiszen az lehet az olvasó benyomása, hogy nem történt baj, ha éltek, míg meg nem haltak, másrészt ott zárja le a mesék történetét, ahol akarja, szinte felhívja a figyelmet az írói-elbeszélői önkény lehetőségére, mint a boldog szövegalakítás és történetformálás szabadságának jelére. Mesei is lesz a szöveg ezek által, hiszen meseformulával kezdődik és ér véget, megnyugtatóan kerek minden. És mégsem az, mert érezzük a meseíró-elbeszélő hangját, jelenlétét a szöveg mögött, de ez nem egy naiv hang, hanem egy nagyon tudatos, erre-arra-amarra egyszerre tekintő elbeszélő.

Merthogy a mesei történetek az írásoknak csak egyik rétegét jelentik. A második, erre épülő réteg a mi világukat megidéző kifejezések, utalások és szavak sorozata. A boldogság az, ha az ember hanyatt vágja magát, s halivúd, nézi az Eurosportot. A faluban a népek minden vasárnap a boltja előtt trafikáltak, ott, ahol a távolsági busz megfordult volna, ha lett volna busz arrafelé. A gazdag finn embernek megvolt mindene, mire vágyott, aranya, szaunája, érintős képernyője. A portugál csibe ahogy Liszboá városába ért, hol a király lakott, fölszállt a híres villamosra. Utazgatott, nézgelődött szúrós szemmel, egyszer csak jött a kalauz, kérte a jegyet. A kalifa pedig a jeles tréfamesterrel így töltötte az idejét: Egy téli estén ültek a tévé előtt, akkorjában még a régifajta, faszenes tévé járta, nem a plazma, ültek, fűtőzködtek, mártogatták a nyelvüket a nádrumos teába. Ezek a nyelvi és tárgyi lelemények okozzák a legtöbb közvetlen örömöt, ezek a humor legdirektebb forrásai a könyvben.

A harmadik réteg az a népi és archaikus, választékos és erősen stilizált nyelv, amit a könyv használ. A szóöröm – talán ez a Parti Nagy-kötet legfőbb gyönyörűsége. Hogy minden egyes mesében olyan szavakkal találkozunk, amelyek önmagukban, hangalakjuknál, erejüknél, kifejezőképességüknél, talán már létezésüknél fogva is gyönyörködtetnek. (A szóöröm kifejezést egyébként Nemes Nagy Ágnes használta Babits Mihály költészetére – elgondolkodtató, van-e valóban rokonság a két költő között.)

A könyv igazi izgalmát azonban nem is az egyes rétegek okozzák, hanem e három együttese, egyszerre-megléte, egymást relativizáló, egymással feleselgető hatása. Hogy egyszerre olvasunk meséket, igazán mesei, tanulságos vagy kacagtató történeteket, egyszerre látjuk a mi világukat egy állat vagy mesehős történetébe transzponálva, és egyszerre kapunk egy egészen más nyelvi közeget, egy archaikus-népies szóteremtő világot. A groteszk hatás és a szüntelen szellemi izgalom ezeknek a rétegeknek a kölcsönhatásából, együtteséből fakad.

Az első mese, Az énekmondó című, eredetileg indián mese kicsit más hangnemű, mint a többi. Megtudjuk belőle, hogy egy énekmondó megkeresi azt, hogy lehetnek énekei kurtácskák meg sutácskák helyett csinosabbak. Az útja során, kalandok közepette eljut különféle népekhez: Az énekmondó pedig erőst összebarátkozott az ottani népekkel, s annyi éneket kapott tőlük, hogy a feje belesajdult. Egy képpingáló még föstött képeket is ajándékozott neki, hogy majdan mutogassa az énekek mellé. Leplezetlen ars poetica ez a mese: elmondja, hogyan születik az a költészet, amely történeteit más népektől kölcsönzi, amelynek képeit egy képmutogató festőnek köszönheti, és amely csinosságot, szépséget kap. Sorsa is az legyen ezeknek a meséknek, mint az énekmondó énekeinek: Az énekeket pedig mondta, mondta, amíg meg nem halt és még tovább is.

Fenyő D. György