Teszetosza

Egy fáradt szombat reggelen, „hajnali” kilenc órakor anyukám jelent meg a szobám ajtajában, hogy ébresztőt fújjon a fülembe. Indulunk a programozó suliba. Tíz percbe is beletelt, míg kikászálódtam az ágyból. Egy óra múlva már el is tudtunk indulni az autóval. Mikor odaértünk, megtudtam, hogy projektmunka lesz aznap, ami annyit jelent, hogy az oktató nem csinálja előttünk, velünk együtt a feladatot, magunknak kell egy játékot programozni önállóan. Gondoltam magamban, no, ez nagyon nehéz lesz, de nekiveselkedek, és majd csak csinálok egy Pac-man-szerű játékot.
El is kezdődött az óra. Mindenki nézte a gépét és alkotott. Én meg ültem, mint egy darab fa, és csak bámultam magam elé. Nekem készült el utoljára a program. Nehéz volt, de végül megcsináltam. Játékom lényege az volt, hogy ne terelhessenek engem az ellenfelek a játéktér labirintusának egy adott pontjára. Két vetélytárs van. Az egyik hajt előre, őt Teszének hívják, a másik pedig hátráltat, őt Toszának neveztem el. A játék neve Teszetosza.
Kipróbáltam a programot, és majd elájultam ijedtemben. Azt vettem észre, hogy Tesze és Tosza nincs sehol. Mért kínlódok itt egy órája, ha nincs is meg a két játék szereplőm?
Kitöröltem őket véletlenül? … Körbenéztem. Egyik oldalamon egy piros pólós fiút láttam, az ellenkező oldalon egy kék pulóverest. De ők eddig nem voltak ott!
– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Mi vagyunk Tesze és Tosza a játékodból. – válaszolta a piros pólós icergő-mocorgó fiú. – Én vagyok Tesze. – mondta.
– Én meg Tosza. – motyogta az unott képű kék pulcsis.
– Hogy kerültök ide? – bukott ki a kérdés a számon.
– Hát az úgy volt, hogy… – kezdte Tesze – meguntuk, hogy mindig csak a játékban vagyunk… – …ezért kicsit kiszöktünk levegőzni. – fejezte be Tosza.
Megint szétnéztem. Mindenki engem nézett, mert az oktató semmit nem tudott a szereplő nélküli játékommal kezdeni. Csak a fejét ingatta hümmögve. Elég égő volt!

Szerencsére vége lett az órának és hazaindulhattunk. Anyukám az épület melletti utcában várt engem. A fiúk jöttek velem. Míg az autó felé bandukoltunk, Tesze minimum háromszor ordította el magát az utca közepén: – Juhéj, szabadok vagyunk! – de senki sem nézett oda. Kezdtem azt érezni, hogy őket nem látja és nem hallja senki. Mikor Tosza tíz centiről belegrimaszolt egy járókelő arcába, de az ment tovább, biztossá vált számomra, hogy ezt a két gyereket csak én látom, és csak én hallom. Ez alatt az idő alatt elértünk az autóig. Beszálltam, beszálltunk és elindultunk haza. Anyukám a fiúk jelenlétéből semmit nem vett észre, hacsak azt nem, hogy csak öt perc alatt sikerült beülnöm, de szerintem ezt már megszokta.

Másnap egész nap otthon voltunk. Tesze folyton azzal nyaggatott, hogy miért nem megyünk ki focizni. Kimentem hát, és fociztam egy órát vele. Ekkor jött Tosza, és mondta, hogy üljek már le a fenekemre legalább egy kicsit, mert már belefáradt nézni is ezt a sok mocorgást. Na, most mit tegyek? Egyik azt akarja, hogy menjek ki, a másik meg, hogy menjek be. Egyáltalán mit akarnak tőlem?

Hétfőn, az iskolában matek dogát írtunk. Bajban voltam kicsit az osztással. De szerencsére ott volt Tesze. És láss csudát! Megírta nekem ötösre. A tanító néni csak pislogott, hogy hogyan lett ez nekem csillagos ötös. Lesütött tekintettel hallgattam csendesen. Míg én a matekkal szenvedtem, Tosza végig a fülem rágta, hogy hagyjam abba,
minek nekem ötös, jó a kettes is. Azt úgyis kirázom a kisujjamból. Ne pocsékoljam az időmet tovább erre.

Délután úszni mentem. Tesze is fürdőnadrágba bújt, és a medencébe vetette magát. De hogy azt az óriási csobbanást se hallotta, nem látta senki… Teljesen érthetetlen! A kettes pályán jóval előttem haladt, és folyton sürgetett, miért nem teperek gyorsabban. Mi vagyok én? Motorcsónak??? Eközben Tosza feküdt egy nyugágyon és hangosan horkolt.
A keddi angol különórára nem volt kész a házim. Tesze, amint ezt meghallotta, azt kezdte mondogatni, hogy hogy lehetek ilyen lusta, hogy egy hét alatt sem sikerült ezt összehozni. Sajnos, be kellett lássam, igaza van. De mikor értem volna rá? Annyi dolgom van a héten és annyira kevés szabadidőm!
Szerdától tanítási szünet kezdődött. Egyszer csak a nagy semmittevésben mit gondolt, mit nem Tesze, kitalálta, hogy bevisz engem a programba. Ez Toszának is tetszett.
Én is egy szereplő lehetek benne. Ellenkeztem, de nem hagytak fel ezzel a remek ötlettel. Tesze előhúzott a zsebéből egy alakját nézve kitalálhatatlan, felismerhetetlen valamit. – Ezzel a Bemenettel foglak bevinni a játékba – mondta.

Ezután felém irányította és megnyomott valamit azon a szerkentyűn. Azt éreztem, hogy zsugorodok, és közeledek a monitorhoz. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy sok kis szereplő között vagyok a listában. Na, és most Tesze azt programozta be, hogy forogjak körbe-körbe. Hát forogni kezdtem, mint egy körhinta. Nagyon. Majd mikor végre leállította ezt a feladatot, a forgást, és már álltam, újra elkezdtem szédülni. Most már távolodtam a képernyőtől. Nőttem, nőttem, míg végül újra elértem a teljes nagyságomat. Tosza vigyorogva fogadott.
– Na, jó volt? – kérdezte.
– Szerinted? – válaszoltam kapaszkodót keresve. – Mennyi ideig voltam bent?
– Hm… úgy két percig. Na, jó, egy óráig.
Felkavaró élmény volt. Gyomor felkavaró. De miért vittek be a játékba?… Meg is kérdeztem.
– Azért, mert szerettük volna, hogy megtudd, milyenek a mi hétköznapjaink.
– Sok mindent nem tudtam meg, hacsak azt nem, hogy szédítő. – tettem hozzá kuncogva.
Másnap eszembe jutott, hogy két nap múlva megyek megint programozni. Az is az eszembe ötlött, hogy az oktató azt mondta, újra meg kell mutatnunk alkotásainkat. Mit fogok én kezdeni a szereplőmentes játékommal? –gondolkodtam magamban.
Csütörtökön nem történt semmi érdekes, hacsak az nem, hogy amit anyukám vett jégkrém, az szőrén-szálán eltűnt…
Pénteken már kora reggel Tosza azzal kezdett nyaggatni, hogy mikor mehetnek már végre haza.
– Miért, már meguntad? Itt sem csinálsz semmi hasznosat!
– De ott legalább az a dolgom. Erre programoztál. Ami itt idegesítő és haszontalan, az odabent a feladatom. Ott nélkülözhetetlen vagyok. Itt unatkozom – panaszkodott az amúgy mindig nemtörődöm Tosza.
Ezután megkérdeztem Teszétől is, mit érez az otthonukkal kapcsolatban. Ő erre csak annyit mondott: „Jó ötlet!” Majd egy nagyot sóhajtott. El is kezdtem rajta dolgozni. Mármint azon, hogy hogyan juttathatnám őket vissza a
játékba. Szerencsére segített Tesze, mert látta, hogy mennyire nehezen megy. Eközben Tosza feküdt a kanapén és hortyogott.

Ekkor villant egyet a gépem és megjelent rajta egy icipici Tosza. Hátrafordultam, és már nem aludt senki az ágyon.
– Sikerült! – kiáltottam
– Megcsináltad! – dicsért meg Tesze.
– Téged is küldhetlek a barátodhoz?
– Várj, előbb mondani szeretnék valamit.
– Na, mondd! – s vártam figyelmesen.
– Ne légy olyan lusta, mint Tosza, és nem kell olyan szorgalmasnak se lenned, mint én vagyok. A kettő között kell megtalálni az utadat. – Itt egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta. – Hogyha ezt megfogadod, akkor könnyen fogsz boldogulni az életben, és még lehet, hogy jó programozó is leszel. De most már sietnék! Szia! Viszlát holnap a
különórán.
Lenyomtam az Entert, ekkor újabb villanást láttam és Tesze már a kijelzőről integetett boldogan. A kanapé is üres volt, csak egy fura alakú, felismerhetetlen formájú szerkentyű kandikált ki az egyik díszpárna mögül.

Fehér Dániel, 10 éves