Kozma Mária Marcika-mesék című mesekönyvét szerkesztőségünk a Könyvhéten kapta ajándékba, a napokban pedig egy mesét is kapott a Csodaceruza a készülő második kötetből. Megszólalnak az erdő lakói: gombák és varjak, hangyák és egerek, tücskök és bogarak élik hétköznapjaikat, maguk közé fogadva Marcikát. A természet szeretetére tanítanak a mesék, cseppet sem didaktikusan. Kozma Mária Csíkszeredában él, több kötete is jelent már meg gyerekeknek. A kötetet Csillag István illusztrálta. Az első kötetet és A házőrző tücsök című mesét is mindazoknak a szülőknek ajánljuk, akik szeretnek a természetről mesélni a gyerekeknek. Nemcsak felolvasásra, hanem önálló olvasásra is ajánljuk alsó tagozatos gyerekeknek. A könyv megvásárolható a Bookline webáruházában.
A házőrző tücsök
– Nem látszik a cipőm – mondja Marcika nagy sajnálkozással a hangjában, pedig fontos lenne, hogy minden lépésnél megnézze a cipőjét, mert az vadonatúj és ma van először a lábán. Most azonban a magas fű eltakarja.
Az igazság az, hogy Marcika is alig látszik ki a zöldesfehér virágú zászpák közül. Kaszáló mozdulatokkal halad előre, margaréták bókolnak előtte, s egy kecses, sárga hölgymál az arcát is végigsimítja.
Megállunk pihenni.
Tücsökzene harsan fel körülöttünk.
Jóska tata nagyot dobbant a lábával, a tücsökzene nem szűnik meg egészen, de most messzibbről hallatszik. Marcika is dobbant, a lehető legnagyobbat, de a tücskök számba se veszik, így hát megharagszik, vad, kerengő táncot jár a magas fűben és énekel közben:
– Fel, fel, vitézek a csatára!…
Nem tudni, hogy kit biztat így: saját magát vagy a tücsköket, de mindenesetre megkezdődik a nemes vetélkedés: ha Marcika elég hangosan kiabál, már-már dallam nélkül, akkor a tücskök ciripelése messzebbről hallatszik. Marcika kifullad, nem győzi hanggal.
– A tücskök többen vannak – próbáljuk vigasztalni.
– Hányan vannak?
– Talán százan.
– Az elég sok – mondja megadással Marcika. – Az óvodában vagyunk százan, és nem is ismerek mindenkit. A tücskök ismerik egymást?
– Nem biztos. De azt tudják, hogy sokan vannak, száznál is többen, mert hallják egymás hegedűjét – ugyanabba a zenekarba tartoznak.
– Fel, fel, vitézek a csatára! – riadóztat Marcika, ugrálunk, kiabálunk, s egyszerre csak csend lesz a mezőn. Olyan nagy csend lesz, hogy még a darázs is letelepedik egy vadrózsasziromra, nem zümmög a fejünk körül. Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk, csak suttogni merünk, hogy meg ne sértsük Csend őfelségét, de hiába. A csend, mint egy láthatatlan karmester beinti a tücsökzenekart.
– Mindig elrontja valami a csendet – szontyolodik el Marcika. – Én is sokszor elrontom – teszi hozzá –, még a pihenőcsendet is elrontom. Olyan vagyok, mint Tücsök úr. Tücsök úr sem szereti a csendet, mert akkor rögtön énekelni kezd.
– Akkor énekel, amikor biztonságban érzi magát, mert a csend nagyon fontos Tücsök úr számára. Csenddel őrzi a házát. Észrevehetted, hogy amikor mi zajongunk, ő rögtön elhallgat, a háza kapujában áll és figyel. A japán tücsök, valamikor réges-rég, még az emberek házát is őrizte ezzel a csenddel. Mi házőrző kutyát tartunk, ami – ha idegen jár arra –, hangosan ugat. Falun, ahol sok liba él, még a liba is lehet házőrző, az is hangos gágogással jelzi, ha éjszaka idegen ember közeledik. Egyszer, hajdanában Rómában a gágogó libák az egész várost megmentették, mert felébresztették az alvó őrséget, amikor az ellenség közeledett. A kutyák meg a libák a hangjukkal figyelmeztetik az alvókat, a japán tücskök pedig a csenddel. Van egy messzi ország, Japánnak hívják, s ott valamikor olyan harcosok is éltek, akiket nindzsának neveztek. Ők a házuk kapujában, kis kalickában házőrző tücsköket tartottak. Amíg a tücsökciripelést hallották, addig nyugodtan aludtak, de amikor a tücsök elhallgatott és csend lett, akkor felébredtek, tudták, hogy valaki arra jár, és figyeltek, vártak, hogy a látogató felfedje a szándékát.
– Értem – mondja Marcika –, és ha harcolni kellett az ellenséggel, akkor énekelni kezdtek, hogy „Fel, fel, vitézek a csatára!”
