– Te azok közé az illusztrátorok közé tartozol, akiknek a mindennapi munkája is az illusztráláshoz kötődik. El tudsz mélyülni egy-egy illusztrációs feladatban a mindennapi munkák mellett?
– Arra gondolsz, hogy tervezőgrafikusként keresem a mindennapi betevőre valót, miközben igyekszem fenntartani azt a luxust, hogy olykor rajzolhassak, illusztrálhassak is mellette? Ez bizony elég nehéz feladat. Sokszor, amikor egy-egy számomra kedves illusztrációs munkába kezdek, alig találom meg újra a meghitt hangot ceruzáimmal és festékeimmel. A kiadványszerkesztés és az alkalmazott grafikai tervezési feladatok, a számítógép mint eszköz, teljesen másfajta gondolkodást, kreativitást igényel, mint a hagyományos képalkotás. Szóval, gyakran nehéz váltogatni a kettőt, mert beletelik némi időbe, míg „akklimatizálódom”. Nincs is olyan munkám, amivel kapcsolatban ne bántana, hogy az idő rövidsége miatt nem érzem száz százalékosnak az adott feladat megoldását. Nem is szólva arról, mennyire szeretnék új dolgokkal kísérletezni.
Ezért aztán gyakran álmodozom arról, hogy milyen jó lenne akár csak egyszer az életben mondjuk két évet kizárólag illusztrációs munkákkal tölteni – no meg a fiókomban nem is egy, hanem több mese is várja, hogy valóban megírjam-megrajzoljam, könyvvé alakítsam őket. Vagy megfordítani az arányt, és annyi időt fordítani design-feladatokra (mert hiányozna azért, ha nem lennének…), mint amennyit most mesekönyvekre. Bár nem is kellene az illusztrálási tevékenységet leszűkíteni a gyerekdolgokra, mert én a felnőtteknek is szívesen mesélek: jó lenne a képcsinálással és könyvek tervezésével tölteni a munkaidőm nagyobbik részét…
– Nemcsak illusztrálsz, de írsz is meséket?
– Nagyképűség lenne ezt így kijelenteni, mindenesetre az első komolyabb (és máig is egyik kedvenc) ilyen jellegű munkám egy huszonnégy oldalas képeskönyv volt, amit magam írtam, méghozzá olasz nyelven. Nem mintha olyan kiválóan tudnék olaszul, de nagyon szeretem az olasz nyelvet és kultúrát, másrészt az egész vállalkozás kiváltó oka – természetesen az alkotói szenvedély mellett egy olasz verseny volt, amelyre egy, még kiadatlan mesét kellett elküldeni, illusztrációkkal együtt, konkrét könyvtervként. Mi mást tehettem volna, minthogy magam írok valamit? A történet igen egyszerű, a könyvecske a három-öt éves óvodások számára készült: egy-két mondat mellett található egy egész oldalas, színes illusztráció. A főszereplő egy katicabogár, aki véletlenül a tóba pottyan, és szerencsés megmenekülése során megismerkedik és összebarátkozik a tó állataival. Természetesen lektoráltattam a szöveget egy, ideiglenesen az egyetemen állomásozó Erasmus-ösztöndíjas olasz fiúval, mivel ez még harmadéves egyetemista koromban történt. A könyvnek annyiban sikere lett, hogy beválogatták a versenyen résztvevő pályamunkákból rendezett kiállításra és belekerült a katalógusba is. Amikor odautaztam az ünnepélyes eredményhirdetésre, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy tőlünk ezer kilométerrel odébb egy olyan virágzó gyerekkönyv-kultúra él és virul, amilyet itthon addig el sem tudtam képzelni. Modern felfogásban készült rajzok, a tipográfia és a képek összhangja, fantasztikus játékosság, szellem, sziporka. Le voltam nyűgözve, és természetesen ezzel egy időben körülbelül egy hangya önbizalmával szemléltem saját tevékenységemet – az ott látott munkák nagyságrendekkel múlták felül azt, ami nekem addig a csúcs volt.
Visszatérve a meseíráshoz, talán ennek a kis könyvnek a sikere adott bátorságot a folytatáshoz: a diplomamunkámat is saját történetből készítettem, Mindjárt indulunk! címmel, és mai napig a legnagyobb sikereim között könyvelem el a diplomabíráló bizottság tagjaként a védéskor jelenlévő Báron György dicsérő szavait a mesével kapcsolatban. Ez már idősebb célcsoportnak szól, mondjuk ötévestől nyolcéves korig. Hősei egy egér és egy róka, akik a városban próbálnak szerencsét és ott megismerkednek egy kisfiúval, akivel összebarátkoznak. Az egész mű lényege az, hogy egy ízig-vérig városi történetet meséljek el, a bérházak világából merítve ihletet. Talán egy napon még megírom és megcsinálom „rendesen” is ezt a könyvet – diplomamunkaként inkább egy érdekes kísérlet lett belőle, mintsem egy kiforrott, „egyben levő” munka.
Azóta még egy mesét írtam olaszul, amelyben már sokkal jobban sikerült ezt a tipográfiával összefonódó képi világot megoldanom. Benne van minden, amit mint illusztrátor és mint könyvtervező csinálni szeretnék. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne vele még sok-sok munka, ha egyszer valóban kiadásra kerülne. No és ott van a görkorcsolyás történetem, amit annyira szeretnék megcsinálni… meg a mezei rovakról szóló…
– Van-e szerinted ma Magyarországon valamiféle uralkodó irányzat a gyermekkönyvek illusztrálásánál, vagy Te is olyan vegyesnek látod a kínálatot, mint mi?
Én úgy látom, hogy most valami kedvező változás zajlik a magyarországi gyerekkönyvek kiadása terén. Ez reményekre jogosít fel akkor is, ha a gyerekkönyvek óriási hányadát dilettánsok készítik, nagy magabiztossággal. Nincs egységes könyvkultúra, nem is lehet – az átlagos ízlés fényévekre van attól, amit Európa műveltebb vidékein például az igényes gyerekkönyvekről gondolnak. Most dolgozom egy gyerekregényen, amiből csodálatos képeskönyvet lehetett volna készíteni, és ha rajtam múlik, a tipográfiája is progresszív módon egységet alkotott volna az illusztrációk meg a szöveg egészének világával. Ehhez képest egy átlagos megjelenésű könyv lesz belőle, francia ötös méret, öt darab fekete-fehér illusztráció. És ne vérezzen a szívem?!
– Milyen könyveket szeretsz illusztrálni, mi áll hozzád közel?
– Szeretnék illusztrálni, ez talán a helyesebb megfogalmazás. Jó történeteket, amelyeket szeretni tudok, ezeket a legjobb illusztrálni. Csodálatos dolog részt venni abban a folyamatban, hogy az íróval karöltve egy egész világot teremthetünk meg. A világ elülső határa a címlap, oda be lehet lépni, s a könyv lapjain keresztül, a történet, a képek által végig lehet járni. A könyv egyszerűen felülmúlhatatlan. Elveszhetsz, vissza-vissza térhetsz benne a számodra kedves helyekre, megismerkedsz egy csomó mindenkivel. Annyit időzöl velük, amennyit csak akarsz. A könyv számomra egy varázsos tárgy. A betűk önmagukban is csodálatosak, formagazdagok, sokfélék, titokzatosak, a papír pedig mint anyag, számtalan lehetőséget kínál. Olyan könyveket szeretnék illusztrálni, amelyekben lehetőségem van a szöveggel és a képpel, valamint az egész tárgy arányaival, anyagával stb. együtt valóban egy külön világot teremteni.
– Melyik munkádra emlékszel vissza legszívesebben?
– Mindegyik jó volt, tényleg. A legkomplexebb feladat Szecsődi Leó meséskönyve volt, ahol magát a könyvet is én terveztem-tördeltem, és amihez körülbelül nyolcvan rajzot készítettem. A legnagyobb sikert a Csillagszedő Márió hozta, amit Kiss Ottó írt. Már az mesébe illő, hogy Ottó egy magamfajta ismeretlen grafikust felhívott, mert látta a rajzaimat az ÉS-ben, és van neki egy gyerekvers-ciklusa, amiből talán soha nem lesz könyv, de esetleg nem lenne-e kedvem rajzolni hozzájuk a szabadidőmben valamit. Csak úgy. Elküldte a verseket és nagyon tetszettek… Végül egy évvel azután, hogy az első képeket készítettem a szöveghez, a Móra kiadó valóban könyvet adott ki belőle. Persze újra kellett gondolnom és festenem az összes képet, mert egy pici könyvet terveztek, fekete-fehér illusztrációkkal. A Márió az Év könyve lett, én pedig újra Ottóval dolgozom, ezúttal nem verseskönyvön, hanem egy gyerekregényen, ami talán még a Máriónál is jobban tetszik. Tavasszal jelenik majd meg a Palatinus kiadó gondozásában.
– Tudnál mondani olyan hazai szerzőt, aki kortárs író és szívesen dolgoznál vele együtt, ha gyermekkönyvet vagy ifjúsági regényt írna?
– Nyáron sok más társammal együtt engem is megkért a Pagony kiadó a Csimotával karöltve, hogy rajzoljak néhány rajzot a kortárs magyar költők műveiből összeállítandó antológiájukhoz, hogy eldönthessék, kire is bízzák ezt a feladatot majd. Nohát, az fantasztikus volt. Nagyon jó verseket ismerhettem meg így! Boldogság volt látni (olvasni), hogy ilyenek vannak. A munkát végül nem én kaptam meg, de a könyv gyönyörű lett és rendhagyó, úgyhogy csak gratulálni tudok hozzá tervezőnek, szerkesztőnek, illusztrátornak, nyomdásznak egyaránt. Nehéz lenne választani akárcsak e könyv szerzői közül is. Nagy kedvencem Békés Pál, mert az ő felfogása, a stílusa, ahogyan gyerekkönyvet ír, nagyon hasonló ahhoz, ahogyan én gondolkozom erről. De Szabó Magdát is zseniális gyerekkönyv-szerzőnek tartom. Annak alapján, akiket én felnőttként szeretek olvasni, nem tudnám biztosan, hogy milyen lenne x vagy y gyerekkönyvíróként…Persze ez egy érdekes játék: milyen gyerekkönyvet írna mondjuk Parti Nagy Lajos? Én Kukorelly Endrét vagy Podmaniczky Szilárdot sem tudtam volna elképzelni gyerekeknek szánt mű szerzőjeként, aztán tessék. Mostanában egész sor remek darab készült, Darvasi László Trapitijétől Szilágyi Ákos Cet ecetbenjéig annyi minden, hogy fel se tudnám sorolni.
– Mit tartasz fontos szempontnak munka közben, ha gyerekeknek szóló műveken dolgozol?
– Amikor gyerekkönyvet illusztrálok, egyszerre vagyok az a kisgyerek, aki elbűvölten éli meg a szövegben leírt dolgokat, és a felnőtt, tudatos tervező, aki pontosan akar fogalmazni. Számtalan nyelvjárása van a vizualitásnak, s attól függően használom egyiket vagy másikat, hogy mi az adott feladat. Kicsi gyerekeknek gyakran színes, nagy foltokban fogalmazok, mint a Scolar kiadónál megjelent Olvasókban vagy a Katicás mesekönyvemben. A nagyobbaknál szívesen bevetem a mese irracionalitását és a valósághű részleteket ötvöző képi világot. A humor alapvető, az iróniától sem idegenkedem. Szeretnék artisztikus felületeket létrehozni, hogy legyen természetes a pasztózus festői felület vagy a szénceruza zizegős vonalnyoma a mai gyerekek számára is. A legfontosabb, hogy szeretni lehessen azokat a figurákat, azt a világot, ami a szöveg nyomán a saját képzeletemben terem.

Paulovkin Boglárkával beszélgettünk
– Te azok közé az illusztrátorok közé tartozol, akiknek a mindennapi munkája is az illusztráláshoz kötődik. El tudsz mélyülni egy-egy illusztrációs feladatban a mindennapi munkák mellett?
– Arra gondolsz, hogy tervezőgrafikusként keresem a mindennapi betevőre valót, miközben igyekszem fenntartani azt a luxust, hogy olykor rajzolhassak, illusztrálhassak is mellette? Ez bizony elég nehéz feladat. Sokszor, amikor egy-egy számomra kedves illusztrációs munkába kezdek, alig találom meg újra a meghitt hangot ceruzáimmal és festékeimmel. A kiadványszerkesztés és az alkalmazott grafikai tervezési feladatok, a számítógép mint eszköz, teljesen másfajta gondolkodást, kreativitást igényel, mint a hagyományos képalkotás. Szóval, gyakran nehéz váltogatni a kettőt, mert beletelik némi időbe, míg „akklimatizálódom”. Nincs is olyan munkám, amivel kapcsolatban ne bántana, hogy az idő rövidsége miatt nem érzem száz százalékosnak az adott feladat megoldását. Nem is szólva arról, mennyire szeretnék új dolgokkal kísérletezni.Ezért aztán gyakran álmodozom arról, hogy milyen jó lenne akár csak egyszer az életben mondjuk két évet kizárólag illusztrációs munkákkal tölteni – no meg a fiókomban nem is egy, hanem több mese is várja, hogy valóban megírjam-megrajzoljam, könyvvé alakítsam őket. Vagy megfordítani az arányt, és annyi időt fordítani design-feladatokra (mert hiányozna azért, ha nem lennének…), mint amennyit most mesekönyvekre. Bár nem is kellene az illusztrálási tevékenységet leszűkíteni a gyerekdolgokra, mert én a felnőtteknek is szívesen mesélek: jó lenne a képcsinálással és könyvek tervezésével tölteni a munkaidőm nagyobbik részét…
– Nemcsak illusztrálsz, de írsz is meséket?
– Nagyképűség lenne ezt így kijelenteni, mindenesetre az első komolyabb (és máig is egyik kedvenc) ilyen jellegű munkám egy huszonnégy oldalas képeskönyv volt, amit magam írtam, méghozzá olasz nyelven. Nem mintha olyan kiválóan tudnék olaszul, de nagyon szeretem az olasz nyelvet és kultúrát, másrészt az egész vállalkozás kiváltó oka – természetesen az alkotói szenvedély mellett egy olasz verseny volt, amelyre egy, még kiadatlan mesét kellett elküldeni, illusztrációkkal együtt, konkrét könyvtervként. Mi mást tehettem volna, minthogy magam írok valamit? A történet igen egyszerű, a könyvecske a három-öt éves óvodások számára készült: egy-két mondat mellett található egy egész oldalas, színes illusztráció. A főszereplő egy katicabogár, aki véletlenül a tóba pottyan, és szerencsés megmenekülése során megismerkedik és összebarátkozik a tó állataival. Természetesen lektoráltattam a szöveget egy, ideiglenesen az egyetemen állomásozó Erasmus-ösztöndíjas olasz fiúval, mivel ez még harmadéves egyetemista koromban történt. A könyvnek annyiban sikere lett, hogy beválogatták a versenyen résztvevő pályamunkákból rendezett kiállításra és belekerült a katalógusba is. Amikor odautaztam az ünnepélyes eredményhirdetésre, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy tőlünk ezer kilométerrel odébb egy olyan virágzó gyerekkönyv-kultúra él és virul, amilyet itthon addig el sem tudtam képzelni. Modern felfogásban készült rajzok, a tipográfia és a képek összhangja, fantasztikus játékosság, szellem, sziporka. Le voltam nyűgözve, és természetesen ezzel egy időben körülbelül egy hangya önbizalmával szemléltem saját tevékenységemet – az ott látott munkák nagyságrendekkel múlták felül azt, ami nekem addig a csúcs volt.Visszatérve a meseíráshoz, talán ennek a kis könyvnek a sikere adott bátorságot a folytatáshoz: a diplomamunkámat is saját történetből készítettem, Mindjárt indulunk! címmel, és mai napig a legnagyobb sikereim között könyvelem el a diplomabíráló bizottság tagjaként a védéskor jelenlévő Báron György dicsérő szavait a mesével kapcsolatban. Ez már idősebb célcsoportnak szól, mondjuk ötévestől nyolcéves korig. Hősei egy egér és egy róka, akik a városban próbálnak szerencsét és ott megismerkednek egy kisfiúval, akivel összebarátkoznak. Az egész mű lényege az, hogy egy ízig-vérig városi történetet meséljek el, a bérházak világából merítve ihletet. Talán egy napon még megírom és megcsinálom „rendesen” is ezt a könyvet – diplomamunkaként inkább egy érdekes kísérlet lett belőle, mintsem egy kiforrott, „egyben levő” munka.Azóta még egy mesét írtam olaszul, amelyben már sokkal jobban sikerült ezt a tipográfiával összefonódó képi világot megoldanom. Benne van minden, amit mint illusztrátor és mint könyvtervező csinálni szeretnék. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne vele még sok-sok munka, ha egyszer valóban kiadásra kerülne. No és ott van a görkorcsolyás történetem, amit annyira szeretnék megcsinálni… meg a mezei rovakról szóló…
– Van-e szerinted ma Magyarországon valamiféle uralkodó irányzat a gyermekkönyvek illusztrálásánál, vagy Te is olyan vegyesnek látod a kínálatot, mint mi?
Én úgy látom, hogy most valami kedvező változás zajlik a magyarországi gyerekkönyvek kiadása terén. Ez reményekre jogosít fel akkor is, ha a gyerekkönyvek óriási hányadát dilettánsok készítik, nagy magabiztossággal. Nincs egységes könyvkultúra, nem is lehet – az átlagos ízlés fényévekre van attól, amit Európa műveltebb vidékein például az igényes gyerekkönyvekről gondolnak. Most dolgozom egy gyerekregényen, amiből csodálatos képeskönyvet lehetett volna készíteni, és ha rajtam múlik, a tipográfiája is progresszív módon egységet alkotott volna az illusztrációk meg a szöveg egészének világával. Ehhez képest egy átlagos megjelenésű könyv lesz belőle, francia ötös méret, öt darab fekete-fehér illusztráció. És ne vérezzen a szívem?!
– Milyen könyveket szeretsz illusztrálni, mi áll hozzád közel?
– Szeretnék illusztrálni, ez talán a helyesebb megfogalmazás. Jó történeteket, amelyeket szeretni tudok, ezeket a legjobb illusztrálni. Csodálatos dolog részt venni abban a folyamatban, hogy az íróval karöltve egy egész világot teremthetünk meg. A világ elülső határa a címlap, oda be lehet lépni, s a könyv lapjain keresztül, a történet, a képek által végig lehet járni. A könyv egyszerűen felülmúlhatatlan. Elveszhetsz, vissza-vissza térhetsz benne a számodra kedves helyekre, megismerkedsz egy csomó mindenkivel. Annyit időzöl velük, amennyit csak akarsz. A könyv számomra egy varázsos tárgy. A betűk önmagukban is csodálatosak, formagazdagok, sokfélék, titokzatosak, a papír pedig mint anyag, számtalan lehetőséget kínál. Olyan könyveket szeretnék illusztrálni, amelyekben lehetőségem van a szöveggel és a képpel, valamint az egész tárgy arányaival, anyagával stb. együtt valóban egy külön világot teremteni.
– Melyik munkádra emlékszel vissza legszívesebben?
– Mindegyik jó volt, tényleg. A legkomplexebb feladat Szecsődi Leó meséskönyve volt, ahol magát a könyvet is én terveztem-tördeltem, és amihez körülbelül nyolcvan rajzot készítettem. A legnagyobb sikert a Csillagszedő Márió hozta, amit Kiss Ottó írt. Már az mesébe illő, hogy Ottó egy magamfajta ismeretlen grafikust felhívott, mert látta a rajzaimat az ÉS-ben, és van neki egy gyerekvers-ciklusa, amiből talán soha nem lesz könyv, de esetleg nem lenne-e kedvem rajzolni hozzájuk a szabadidőmben valamit. Csak úgy. Elküldte a verseket és nagyon tetszettek… Végül egy évvel azután, hogy az első képeket készítettem a szöveghez, a Móra kiadó valóban könyvet adott ki belőle. Persze újra kellett gondolnom és festenem az összes képet, mert egy pici könyvet terveztek, fekete-fehér illusztrációkkal. A Márió az Év könyve lett, én pedig újra Ottóval dolgozom, ezúttal nem verseskönyvön, hanem egy gyerekregényen, ami talán még a Máriónál is jobban tetszik. Tavasszal jelenik majd meg a Palatinus kiadó gondozásában.
– Tudnál mondani olyan hazai szerzőt, aki kortárs író és szívesen dolgoznál vele együtt, ha gyermekkönyvet vagy ifjúsági regényt írna?
– Nyáron sok más társammal együtt engem is megkért a Pagony kiadó a Csimotával karöltve, hogy rajzoljak néhány rajzot a kortárs magyar költők műveiből összeállítandó antológiájukhoz, hogy eldönthessék, kire is bízzák ezt a feladatot majd. Nohát, az fantasztikus volt. Nagyon jó verseket ismerhettem meg így! Boldogság volt látni (olvasni), hogy ilyenek vannak. A munkát végül nem én kaptam meg, de a könyv gyönyörű lett és rendhagyó, úgyhogy csak gratulálni tudok hozzá tervezőnek, szerkesztőnek, illusztrátornak, nyomdásznak egyaránt. Nehéz lenne választani akárcsak e könyv szerzői közül is. Nagy kedvencem Békés Pál, mert az ő felfogása, a stílusa, ahogyan gyerekkönyvet ír, nagyon hasonló ahhoz, ahogyan én gondolkozom erről. De Szabó Magdát is zseniális gyerekkönyv-szerzőnek tartom. Annak alapján, akiket én felnőttként szeretek olvasni, nem tudnám biztosan, hogy milyen lenne x vagy y gyerekkönyvíróként…Persze ez egy érdekes játék: milyen gyerekkönyvet írna mondjuk Parti Nagy Lajos? Én Kukorelly Endrét vagy Podmaniczky Szilárdot sem tudtam volna elképzelni gyerekeknek szánt mű szerzőjeként, aztán tessék. Mostanában egész sor remek darab készült, Darvasi László Trapitijétől Szilágyi Ákos Cet ecetbenjéig annyi minden, hogy fel se tudnám sorolni.
– Mit tartasz fontos szempontnak munka közben, ha gyerekeknek szóló műveken dolgozol?
– Amikor gyerekkönyvet illusztrálok, egyszerre vagyok az a kisgyerek, aki elbűvölten éli meg a szövegben leírt dolgokat, és a felnőtt, tudatos tervező, aki pontosan akar fogalmazni. Számtalan nyelvjárása van a vizualitásnak, s attól függően használom egyiket vagy másikat, hogy mi az adott feladat. Kicsi gyerekeknek gyakran színes, nagy foltokban fogalmazok, mint a Scolar kiadónál megjelent Olvasókban vagy a Katicás mesekönyvemben. A nagyobbaknál szívesen bevetem a mese irracionalitását és a valósághű részleteket ötvöző képi világot. A humor alapvető, az iróniától sem idegenkedem. Szeretnék artisztikus felületeket létrehozni, hogy legyen természetes a pasztózus festői felület vagy a szénceruza zizegős vonalnyoma a mai gyerekek számára is. A legfontosabb, hogy szeretni lehessen azokat a figurákat, azt a világot, ami a szöveg nyomán a saját képzeletemben terem.