Gyulai Líviusz illusztrátor

Gyulai Líviusz 1956 és 1962 között látogatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolát Ék Sándor, Fónyi Géza és Kmetty János tanítványaként. Gazdag munkásságáért 1973-ban Munkácsy-díjat kapott, 1989-ben Érdemes művész lett, 1995 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, 2004-ben Kossuth-díjas művész. Könyvillusztrációi díszítik többek között Csokonai verseit, a Carmina Burana, Villon, E. T. A. Hoffman és Cervantes magyar kiadásait. Számos nemzetközi grafikai, könyvművészeti kiállításon vett részt, műveit itthon és külföldön neves közgyűjtemények őrzik.

A közelmúltban jelent meg Gyulai Líviusz illusztrációival Berecz András népdalokat is tartalmazó mesealbuma. Mi az, amin mostanában dolgozik?

Nagy fába vágtam a fejszémet. Már a hetvenes években elkezdtem animációs filmekkel foglalkozni, most egy Krúdy-novellát választottam témának, De Ronch kapitány naplóját. Azért esett erre a választás, mert nagyon jellegzetes Krúdy-írásnak tartom. Két férfiről szól a történet, egy fiatalabbról és egy idősebbről, akik együtt loholnak a szoknya után. A két férfi tulajdonképpen a fiatalabb és az idősebb Krúdy, akiket én – kicsit önkényesen – egy alakba összehozok. Arra gondoltam, hogy megpróbálom nagyon igényes képi háttérrel bemutatni Krúdy világát. Két és fél évet kértem magamtól és a környezetemtől arra, hogy ezt meg tudjam valósítani. Úgy érzem, ez megér ennyi időt.

Mi az, ami egy grafikust a rajzfilm felé terel?

Elsősorban az, hogy megmozdul az elképzelt figura. Ez lehet akár egy vonal vagy a vonalak játéka, de amikor élni kezd, az varázslatos. Ezen kívül van az embernek irodalmi elképzelése, ambíciója. Egy sor képességet lehet mozgósítani, ami egyébként elveszne. A legjobbak mindig a képzőművészet felől érkeznek, és nem ritka, hogy képzőművészek fordulnak az animáció felé, ezt sok filmfesztiválon tapasztaltam. Ők tehát nem érzik lefokozásnak ezt a műfajt.

Előtérbe kerül itt az, hogy az embernek különböző stílusokban kell otthonosan mozognia, hogyha hűségesen akarja interpretálni az adott művet. Ilyenkor kevés idő áll rendelkezésre, egy-egy könyv születésénél mindig a grafikus az utolsó. Nem hátrány, ha az ember bizonyos korok stílusába belelássa magát. Azzal az igénnyel dolgozom, hogy az illusztráció önálló grafikaként is megállja a helyét. Olvasóként tudom, hogy a címlap csalogatja be az embert a könyvesboltba. Az illusztráció sok könyvet el tud adni, arról nem is beszélve, hogy az olvasó ízlését is formáljuk.

A középkor képzőművészeti része nagyon kedves nekem. Nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni ezt a világot, én konzervatív módon, a saját eszközeivel teszem ezt. Tavaly Rómában láttam Salvador Dali kiállítását, ahol a művész Villon- és Rabelais-illusztrációit mutatták be. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy Dali a saját szürrealista látásmódjával megközelítette a középkori nagy mestereket. Egyszerűen lemásolta a korabeli illusztrációkat és ezekbe rajzolt új elemeket. Munkáinak nagy része litográfia volt. Ennek a háttérnek a felhasználásával remekül tudta modern felfogásban értelmezni Rabelais-t. Megnyugodtam, hogy nagyon sok út vezet ehhez a képi világhoz. Nekem megfelelt, hogy azzal a technikával dolgozzam, amit a középkorban is használtak.

Amikor Villon versei szlenges fordításban magyarul megjelentek, nekem nagyon megtetszettek. Nagyszerű játék egy műfordító számára Villont ilyen formában életre kelteni. Rögtön csináltam egy grafikát, és mit ad Isten, a következő napon a Magvető Kiadótól telefonáltak, volna-e kedvem Villont illusztrálni, így tudtam már vinni egy kész munkát. Fontos dolog a véletlen, ez minden szakmára érvényes lehet.

A főiskolán – mielőtt végeztem volna – elkezdtem litográfiát csinálni. Ekkor még nagyon gyarló eszközök álltak a rendelkezésünkre. Örömmel látom, hogy ma már a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a grafika szak a legjobban felszereltek közé tartozik. A litográfia nagyon szép technika, örülök, hogy újra reneszánszát éli. Fantasztikus érzés erre a speciális kőre rajzolni. Egyiptomban, amikor meglátogattam a piramisokat, átéltem azt a különös élményt, hogy követ rajzoltam kőre. A legfinomabb árnyalatokat, a legszebb színeket a litográfiával lehet elérni, példa erre Toulouse-Lautrec művészete. Nem lehet olyan reprodukciókat készíteni, amivel az ő plakátjainak finom árnyalatait vissza lehetne adni.

A másik technika – a linómetszet – számomra mindig nagy élvezetet szerzett. Szinte szobrászmunka, ahogy a vonalakat kiemeli az ember és átnemesíti az anyagot. A linómetszet nagyon lenézett műfaj volt korábban, én megpróbáltam ebbe a technikába belelopni a fametszet stílusát, azért is, hogy egy kicsit megnemesítsem ezt a műfajt.

Az Ön illusztrációit gyakran lehetne ellátni a „csak felnőtteknek” felirattal. Az Ön linómetszetei díszítik például a Szamártestmentum című kötetet, amely meglehetősen frivol francia meséket és verseket tartalmaz, korhű képanyaggal. Fontosnak tartja az erotikát a művészetben?

Azt hiszem, hogy éppen úgy, mint a humor, ez a motívum sem nélkülözhető az irodalomból és a képzőművészetből. Nagyon szeretem a középkor vaskos irodalmát, mert életerőt sugároz. Hrabalban vagy a cseh filmesekben is a kedves, finom erotikát szeretem, aminek az életünkben is fontos szerep jut. Álszentség lenne ezt tagadni.

Gyermekeknek dolgozni a leghálásabb dolog. Itt még fontosabb az esztétikai megjelenítés. Azon a véleményen vagyok, hogy az ember jó ízléssel születik, és ezt később mi, felnőttek rontjuk el. A gyermek mindent tud a képzőművészetről, hiszen a környező világról – a beszédet helyettesítve – képekben mondja el a véleményét, a legnagyobb mértékben értve a színek és a kompozíció használatát. Csak a környezet rossz hatásának tudom be azt, hogy a gyermek a született jó ízlését később elveszíti.

Sajnos azt lehet mondani, hogy minden jó mellett, ami Nyugatról beözönlött, tág teret adtunk az ízléstelenségnek és az erőszaknak. Elborított bennünket a kulturális szenny, betört a képi világunkba, és ez érvényes az animációs filmekre is. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a kedvezőtlen jelenségek mérséklődnek, annál is inkább, mert könyvkiadásunkban is látszanak pozitív hajtások. A rajzfilmeknél ez lassabban megy. A következő generáció feladata lesz az, hogy kiszűrje ezeket a jelenségeket, és helyettük értékeket tudjon adni.

Mi lehet annak az oka, hogy az erőszak megjelent a kifejezetten gyermekeknek szánt rajzfilmekben is?

Ez elsősorban a játékfilmek hatása. Az erőszakról szólnak a napi hírek, de a kriminalitás minden kor fantáziáját megmozgatta, ha nem is ilyen arányban, mint napjainkban. Ez leszivárgott a játékfilmekbe, majd innen az animációba. Tudatos a törekvés a gusztustalanságra, és ez vizuálisan sokkal hatásosabb mint olvasva, hiszen az ember vizuális lény. A szomorú az, hogy a gyermek a képernyő elé van ragasztva. A valóság izgalmai helyett körülveszi a virtuális világ, ami nagyon-nagyon ártalmas.

A gyermek életelemévé válik, hogy állandó feszültségben éljen. Oda lesz ezzel az elmélyült gondolkodás, a világ megfigyelése, az egyén analizálóképessége, az az adottság, hogy a jót a rossztól elválassza. Az emberi kapcsolatok, amelyek nagyon fontosak az életben, háttérbe szorulnak, és a képernyő előtt kialakul a kollektív magány. Jellemző vonás, hogy rajzolni nem tudó emberek a technika segítségével készítenek rajzfilmeket vagy könyvborítókat. Féltenünk kell a hagyományos animációnkat is. Egyetlen állami rajzfilmstúdiónk – a Pannónia – becsődölt. Sok tehetséges fiatal nem gyakorolhatja majd a munkáját művészi szinten, hanem bérmunkát kell végeznie.

Sohasem éreztem magam besavanyodott embernek. Barátaimról is elmondhatom, hogy jó humorú társaság. Nehéz történelmi korszakban voltunk fiatalok, és hogy az életünket derűssé tegyük, a legkomolyabb dolgokból is tudtunk viccet csinálni.

A mi pályánkon rengeteg kiváló művész dolgozott, dúskálunk a példaképekben, visszatekintve egészen a lascaux-i barlangfestményekig. Nagy szerencsénk volt Kondor Bélával, mert egy élő klasszikust tudhattunk magunk mellett, aki nagyon jó kolléga volt és jó barát.

Személy szerint szeretem a középkort, Holbein, Rembrandt, Goya műveit, de az ember felfedezi az ókori görög vázarajzokat is. Számomra óriási élményt jelentett, amikor először láttam a British Museumban sumér pecséthengereket. Ezek az élmények mind ott lapulnak egy alkotóember hátizsákjában. Ha csüggedek, elmegyek egy múzeumba, megnézek néhány jó képet, és tovább tudok dolgozni.

Március 15-én kimagasló művészi munkájáért Kossuth-díjat kapott. Az elismerést szűkebb hazája, a kerület is megünnepelte. Hogyan fogadta Ön a kitüntetést?

Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem. Mi, grafikusok, nem vagyunk túlságosan elkényeztetve, mindig a festészet alsóbb régióiba soroltak bennünket, ezért a szakma megbecsülését is sejtem most e mögött. Van néhány kortársunk, akik méltán megkaphatták volna ezt az elismerést, de gyorsan elégett az életük gyertyája és idő előtt elmentek. Kondor Béla a díjat csak poszthumusz kapta meg, pedig egyik klasszikusa volt a szakmának, akiről Camus is elismerően nyilatkozott.

Nagyon fontos, hogy milyen pályatársaink vannak. Nekem szerencsém volt, mert szerencse is kell a pályához. Elődeink – Kondor és az őt megelőző generációk – kitaposták számunkra az utat. Nekünk nem kellett úttörő feladatokat végezni, ami a szakmai kibontakozást megnehezítette volna. Az az útjelzés, amit mi leraktunk, feltételezem és remélem, hogy követőinknek jelent annyit, mint amennyit számunkra jelentett az előttünk járó generáció munkája.

(Gyulai Líviuszzal Bartos Károly beszélgetett)

Csodaceruza, 2004., 12. szám