A 2010-ben Janikovszky Éva-díjjal jutalmazott Rigó Béla és Lackfi János keresztkérdéseivel egymást vette célba
Első félidő
Aki kérdez: Lackfi János
Aki válaszol: Rigó Béla
– Azt nyilatkoztad, kényszerből lettél gyerekíró, éppen a Mórához „csaptak be” a múlt rendszerben „engedetlenségedért”… A „gályapadot” azonban ott is hagyhattad volna később, egy alkalmas pillanatban, amikor már elévült a büntetés. Te azonban ehelyett mind jobban belejöttél a műfajba, termékenyen ontottad az átdolgozásokat, rajzfilm-szövegkönyveket, fordításokat, saját köteteket. Emlékszel-e arra a pillanatra, amikor a „muszáj” átbillent élvezetbe, amikortól magadénak érezted a gyerekíró szerepét?
– 1975 január elsején kezdtem dolgozni a Móra Kiadóban. Egy miniszterhelyettesnek voltam személyes referense a Művelődési Minisztériumban, aki lapátra tett, mert meggyőződésem szerint akartam végezni a munkámat. Főnököm alapjába véve kedvelt, így három állás közül választhattam a Mórát. Olyan munkahelyet kerestem, ahol többet nem kell politizálni. Ez nem jött be. Ugyanakkor a Móra nagyon érdekes munkát kínált a számomra és elképzelhetetlenül magas színvonalú szellemi közeget. Az ott dolgozók és az oda dolgozók többsége valamilyen kényszerpályán került oda, még Kormos vagy Csukás sem indult gyermekköltőnek. Nemes Nagy Ágnes úgy írta a Bors nénit és a többieket, mint egy eminens diák a házi feladatát. Weöres Sándor halhatatlan gyerekverseit úgy válogatták ki felnőtt életművéből, amit megrendelésre írt egyenesen gyerekeknek, abban nem mindig volt köszönet. Én lassan oldódtam bele ebbe a közegbe. Először írtam a gyermekirodalomról, mert ez munkaköri kötelességem is volt a lektorálandó kéziratok, idegen nyelvű könyvek esetében. Aztán fordítottam. Tízedik éve voltam mórás, amikor megjelent az első két verseskönyvem (Tündériskola, És akkor Szergej…) Mindmáig bennem van az az ellentmondás, hogy szívesen dolgozok bármilyen anyaggal, dramatizálok, forgatókönyvet írok, „átdolgozok”, de amikor nekem kell megszólítani a gyermekolvasót, akkor egy kicsit zavarban vagyok. Nekem az ő nyelve tanult nyelv. Nem vagyok biztos, hogy hibátlanul beszélem. Akkor vagyok nyugodt, ha valami akrobatikus kunsztot kell csinálni. Abban rendszerint jó vagyok, számtalan pályázatot nyertem rögtönzéssel is. De nagyon irigylem azokat, akiknek saját mondandójuk van a gyermekek számára. (Például téged, akinek öt hiteles „múzsája” van.) Egyébként azt hiszem, mára kiszálltam volna a gyermekirodalomból, de már 15 éve nyakamban maradt a Kincskereső, vagyis van egy gyerekem, akit folyamatosan táplálnom kell, ő meg az istennek se akar felnőni és a saját lábára állni.
– Janikovszky Éváról, Csukásról, Weöresről, Kormosról, Romhányiról úgy beszélsz, ahogy barátairól, igazán közeli jó ismerőseiről szólhat az ember. Milyen volt ezeknek a nagyszabású figuráknak az erőterében élni, vannak-e különösen kedves történeteid róluk? Inspiráltak, kihívást jelentettek, vagy közben meg is kellett küzdeni az árnyékukkal?
– A névsor az én szempontomból vegyes. Janikovszky Éva némi kezdeti viszontagságok után életem egyik legfontosabb barátságával ajándékozott meg. Romhányi Jóska szerzőmből apósommá lépett elő, bár nem biztos, hogy mindig felhőtlenül boldog volt ettől a cserétől. Minden esetre nekem sikerült verseskötetét kipréselni belőle. Kormossal rövid ideig kedvesen közömbös kollégák voltunk, élete utolsó hónapjaiban kezdtünk jobban összebarátkozni, mert amit akkor írt (nem gyermekirodalmat), annak számára fontos közönsége lettem. Csukásnak kritikusa voltam, mint kollégát akkor vett először észre, amikor együtt álltunk sorba a Pannónia Filmstúdió pénztáránál honoráriumért. Weöres Sándorral csupán a Móra Kiadóban találkoztam olykor. Közelebbi ismeretségbe is kerülhettem volna vele, szórakoztató volt figyelni, mennyire játszott a rajongóival. Nagyon kevesek iránt érzett igazán barátságot, ebbe a körbe pedig nem volt esélyem bekerülni. Nemes Nagy Ágnes tisztelt meg figyelmével, de ettől inkább zavarba jöttem. Lengyel Balázs ugyanis a Mórában – nyugdíjba meneteléig – szobatársam volt.
– Varró Danival kerültünk össze egy TV-műsorban, ahol megkérdezték, inkább képi vagy inkább nyelvi oldalról érdekel-e az irodalom. Dani azt mondta, őt a nyelv és annak zeneisége, jelentésjátékai egyértelműen sokkal jobban izgatják, mint a látvány. Én nem tudtam igazán dönteni, a szavak szikrái is vonzanak, de talán a kép van előbb. Hogy állsz ezzel te? Én úgy érzem, hangzóköltő vagy elsősorban, a zenét, a dalt, a szóbűvészetet keresed mindenben. Jól gondolom?
– Én sem tudok igazán dönteni. Mint említettem, szívesen menekülök a nyelvbe zenei effektusokat belecsempésző szóakrobatikába, de tudomásul kell venni, hogy a költészet a varázslók tudományának öröksége, tehát látványt is kell bűvölnünk. Daninál ez egyelőre még egyszerű. Az ő varázslatának „az a része, megy túlnyomónak mondható” még különleges rímeiben nyilvánul meg. De az ő költészete is változik, ebben most nyakába akasztott gyermeke az igazi témája és mestere. Ami az én megítélésemet illeti, bizonyára Téged is befolyásol, hogy több megzenésített versemet ismerheted. Ám hiába éneklik tőlem a Zengő ABC-t, a Tündériskolát, én egyik dalomat sem tudnám elénekelni. Tudom, Te igazi (bár elvetélt) énektehetség vagy. Én viszont azok sorának végén állok, akik között Petőfit, Adyt, Babitsot, Illyést vagy éppen Bereményit tisztelhetjük, akik épp a zene utáni sóvárgásukban írtak megzenésítésre alkalmas verseket.
– Neved eggyé vált a Kincskeresőével, életedet és véredet falazod a folyóiratba. Aggódva beszélsz róla, mint atya gyermekéről, pályázol, korrektúrázol, példányokat szállítasz, korántsem csokornyakkendős, úri főszerkesztőként, hanem a szó legnemesebb értelmében véve ezermestereként a lapkészítésnek. Hogy viszonyulsz ehhez az idestova tizenöt éve cipelt édes teherhez? Küldetésnek érzed vagy rabigának, esetleg mindkettőnek egyszerre?
– A válaszom hasonlít az egyszeri kocsma-látogatóéhoz, akitől megkérdezték, bort, sört vagy pálinkát iszik, a válasz: jöhet, ebben a sorrendben. Küldetésből vállaltam el, rabiga is lett belőle. Jelenleg lelkiismeret-furdalás nélkül szeretnék megszabadulni tőle: olyan valakinek adnám át, aki még a küldetés fázisban tart. Sajnos leválthatatlan lettem, én ugyanis szükség esetén ingyen is vagyok, utódomnak pedig ez lenne az egzisztenciája. Jelenleg így is reménykedek, de nem akarom bimbózó reményeimet elkiabálni. (Íme a képalkotás veszélye a képzavar.)
– Mézga Géza vagy Frédi és Béni kalandjai kapcsán egy országnyi gyerek hallgatta ámulattal, idézgette ráismeréssel szavaidat. A Kaláka lemezcímül választotta egyik versed kezdősorát (Nálatok laknak-e állatok?). Az irodalom „alkalmazott” műfajai nálad mennyire fontosak, mennyire teszed őket egy rangra a „papírlírával”, amelynek szigorúan könyvben a helye? És mennyire inspirál a tény, hogy filmre kerül, amit írsz? Számít-e, ha zene lesz belőle?
– Erre már megpróbáltam válaszolni. Én boldogan vettem részt a Mézga programban. Büszke vagyok rá, Frédi és Béni kapcsán én is folytathattam Romhányi József nyelvteremtő örökségét. (Nem a teljesítményem versenyképes, csupán a technikai tudásom. Ma már ugyanis – kiderült –, akármilyen jók a mai kőkorszaki szakik beköpései, a kutya se figyel rájuk.) Egyébként – ezt nem mint író, hanem mint irodalomtörténész mondom – a gyermekirodalom önmagában alkalmazott irodalom. Ha nem fogyasztható a gyerekközönség által, akkor nem teljesíti feladatát. Hogy ne a levegőbe beszéljek, manapság lábra kapott az u. n. kuratórium irodalom. Jeles írók megírják meséskönyvüket, amelyeket jeles kritikusok méltatnak, de saját gyerekeikkel már nem tudnák ezeket elolvastatni. Ha zenét vonzanak a szövegeim, ezért hálás vagyok, ha forgatókönyvet írhatok (tanult mesterségem) akkor mindig attól félek, hogy felébredek.
– Jelentős viharokat kavart hazánkban a közelmúltban a kanonizált, „nagy” irodalmi művek adaptálhatóságának kérdése. Némelyek arra esküsznek, hogy jeles írók munkáiban egy betűt (egy iótát) sem szabad megmásítani. Ehhez képest te nem röstellted átkölteni a Lúdas Matyit ovisoknak a Vukból, és a Szaffiból képeskönyvet írtál, Móra Ferenc zengő ABC-jét „megtoldottad”. Jól sejtem, hogy az író-költő feladataihoz nálad hozzátartozik mások műveinek, a felismert értéknek adaptálása, eljuttatása másokhoz? És mennyiben különbözik ettől a fordító munkája?
– Kezdjük hátulról. A gyermekkönyvek fordítója nem mutogathat az eredetire, ha körülményes, ha unalmas, ha nem okoz örömet. Kutyakötelessége megnyerni az olvasót. Szergej Mihalkov, az eleven klasszikus himnuszköltő gyermekíró anno szabad kezet adott, hogy átdolgozzam tanmeséit. Én ezt tenném hasonló helyzetben. Ugyanez vonatkozik minden át- fel- (stb.) dolgozásra. Engem a Vuk képeskönyv (390000 példányban fogyott el) sikere idején, egy konferencián szóban megköveztek a gyerek könyvtárosok, hogy mertem átírni Fekete István szövegét. Én hiába védekeztem, hogy én Dargay Attila filmjét írtam vissza olvasmánnyá, ezt sem lett volna szabad megtennem. Egy évtized sem telt el, ugyanők megkövettek, legalább azt hajlandók elolvasni a gyerekek. Minden relatív. Én szurkoltam Nógrádiéknak, sajnos többen voltak, akik inkább szurkot öntöttek volna rájuk. A megrövidített Arany Ember valóban nem fénylik már annyira, mint az eredeti, de még mindig jobb, mintha a netről szedik le a cselekményvázlatot az olvasónaplóba. Akik ebben a helyzetben az egy „iótát sem” pozícióban védenék kultúránk értékeit, azok idejétmúlt azaz id-ióta elveket akarnak fenntartani.
– Közönség előtt izgulós kollégákkal ellentétben nem makogod a verseidet, nem bújsz el a papír és az irodalmi rang mögé, hanem szót értesz a mai gyerekekkel, akarsz mesélni nekik, és értesz is hozzá. Fontos ezt szerinted tudnia egy alkotónak? Élvezed az ilyen szerepléseket?
– Legutoljára nem élveztem. A költők karácsonyán az Írószövetségben versem deklamálása közben megszólalt egy kollégám mobilja. Én újra kezdtem a verset, és nagyon lélektelenül vergődtem végig. Pedig kollégáknak mondani verset, az nem igazi tétmeccs. Lelkesedni nem fognak, kifütyülni nem akarnak, mert utánam ők következnek. A gyerekek elé állni, az igazi tétmeccs. Ha sikerül megfogni őket, az ugyanolyan „művészet”, mint maga a versírás. Ehhez nem mindenkinek van tehetsége. Mint ahogy nem mindenki tud énekelni. De aki nem tud a gyerekekhez szólni, az ne álljon ki eléjük. Például Weöres Sándor is kifakadt, amikor bizonyos óvó nénik megkérdezték tőle, hogy szereti-e a gyerekeket. Ő? Azokat a borzalmas kölyköket? Nem is járt közibük, viszont verseivel máig is üzen nekik. Aki viszont ezt a múlékony, ám boldogító sikert ki tudja csalni közönségéből, az tegye minél többször. Nemcsak boldogít ez az érzés, hanem fiatalít is. Hogy ez csak illúzió? A vers is az, amit elmondunk nekik.
Második félidő
Aki kérdez: Rigó Béla
Aki válaszol: Lackfi János
– Mondjál valamit Janikovszky-élményeidről. Egyrészt találkoztál-e vele személyesen, másrészt milyen olvasmányélményeid voltak műveiből?
– Az az igazság, hogy nem volt olyan életkorom, amikor Janikovszky-műveket olvashattam volna. Olvasói karrieremet ugyanis népmesékkel kezdtem, Mórával, Milnével. Fekete Istvánnal folytattam, aztán, amikor a kamaszközönségnek szánt irodalomra került volna a sor, mindent elsöpörtek a Verne Gyulák, Dickensek, Victor Hugók, Walter Scottok, Cooperek, Defoe-k. Csakhamar a „felnőttirodalomban” találtam magam, és ha így utólag visszagondolva vajmi keveset értettem is egyik-másik könyv lényegéből, mindenesetre otthonosan közlekedtem Balzac, Csehov vagy Maupassant világában. Mikor a Táncsics Mihály Gimnáziumba felvételiztem, leendő osztályfőnököm és (nagyszerű!) magyartanárom, Varga Valéria megkért bennünket, beszámolnánk-e írásban legutóbbi olvasmányélményünkről. Csak aztán, tette hozzá, nehogy bárki a Háború és békét hozza példának, itt nem kell hozzáviselkedni az elvárásokhoz! Hát persze, hogy dacosan csak azért is Tolsztojnak ezt a regényét írtam be, roppant büszkén, mert azon a nyáron birkóztam meg vele. Rettentően szerettem ezen túl Ráth-Végh kultúrtörténeti ismeretterjesztő munkáit, az anekdotagyűjteményeket, a latin, görög, indiai mitológiát. Úgyhogy az a típusú „köztes korosztályú” irodalom, amit Janikovszky, a svéd gyerekversek, Lázár Ervin, Astrid Lindgren képviselnek, egy-két tévéfilm kivételével nekem kimaradtak, és csak később, felnőttként váltak nagy felfedezésemmé. Mondhatni ezt a terepet gyermekeimmel együtt derítettem fel, késve, de annál nagyobb élvezettel.
– A legtöbb gyermekíró, akit ismertem, valamilyen okból került erre a pályára. Neked mi az okod?
– Egy helyett két okom volt: egyrészt amint eldöntöttem, hogy nem tenorista, hanem irodalmár leszek, az első lépést már megtettem ebbe az irányba. A másik a szokásos „élettani” indíték: gyerekeim születtek, és részben elkezdtem tűnődni rajta, hogy egy-egy írásom akár nekik is szólhatna, részben pedig inspirálni kezdett gyerekfantáziájuk, rengeteg ötletük is. Az viszont lényeges, hogy nem lett volna ilyen sima az út, ha nincs a magyar irodalomnak egy elképesztő csúcsvonulata, Weöres, Lázár Ervin, Csukás, Kormos, Tamkó Sirató, Pilinszky, Nemes Nagy, Mészöly, Mándy, akik „komoly” életművük mellett, ha kényszerből is, de a legmagasabb szinten írtak gyerekirodalmat. A nyugatos nemzedék példáján már korábban megtanultam, hogy a költő nem lila gőzben lebegő műmájer alak, hanem tevékeny és alkalmazkodóképes ember, aki gőzerővel fordít, szerkeszt, felolvas, előad, kritikát, glosszát, tárcát ír. Ez egyfajta értelmiségi magatartásminta is, amibe belefér a Tanár úr, kérem!, a Szegény kisgyermek panaszai, vagy éppen a Micimackó és az Aliz Csodaországban formába öntése is.
– Janika pályája csúcsán mindig Janót írta meg, aki így már óvodás lett, aztán felnőtt az iskolás korig, ahol mindig történt vele valami. Azután látványosan kamaszodott, végül a lemez két oldala között őrlődő anyukájának (átmeneti) megkönnyebbülésére eltűnt a felnőttkorban. Te hogy csinálod ezt öt gyerekkel?
– A válasz kézenfekvő, már első gyerekverskötetemnek, a 2004-es A buta felnőttnek szereplője volt Simon fiam és Margit lányom, három évre rá pedig megjelent A Bögre család, amely egész konkrétan öt gyermekem kisded otthoni kalandjait örökíti meg mozgalmasan, humorosan, ahogy megéltük őket. Ennek azóta második kötete is napvilágot látott, így az én öt kölköm belépett sokak otthonába – ismerőse lett jó pár ismeretlen gyereknek. Aztán időközben felnövekedtek, Simon, az elsőszülött, érettségizendőként megtáncoltatta anyukáját a szalagavatón, és a legkisebb, Ágnes is nyolcéves már. Így természetesen idegen és kicsit idegesítő is egykori életük egy-egy kimerevített epizódjával szembesülniük, Johanna például nem szereti, ha jelenlétében nyilvánosan felolvasom a slágerré lett Johanna és a fiúvécét, Dorottya pedig a Dorottya legyőzi a hisztit Kaláka által is megénekelt soraitól nem túl boldog. Amúgy, ami a konkrét tippadást illeti, a gyerekek valóban nagyon ihletőek, a nemrég megjelent Domboninneni mesék például egytől egyig Ágnes lányom ötleteiből születtek. Megkérdeztem, miről szóljon a következő jelenet, ő meg a maga akkori öt-hatéves fejével csak annyit mondott mondjuk, hogy „az állatkák ugorjanak le egy rózsáról”. Kicsit belegondoltam, és rájöttem, ez a bungee jumping egy mesében abszolút működik. Így vagy úgy az összes sztoriban benne volt a keze. Nagyon sok életanyagot szolgáltatnak persze ők nekem, mint afféle „kicsinyített társadalom” is, hiszen adott öt különféle karakter, és az ezzel járó harcok, rivalizálások, összeborulások, féltékenykedések, egymásra találások, vonzások és taszítások. Feleségem, Juli pedig igazi szellemi társam, gyakran lendíti ki ötleteivel egy-egy munkámat a holtpontról, és húsz év házasság után is mindig új, friss dolgok kerülnek elő emlékezetéből, váratlan felfedezésekkel lep meg engem.
– Nagyon sok pedagógus saját gyermekhiányából merít energiát tanítványaihoz. Neked mennyiben gyermekeid a tanítványok? (Letagadni nem fogod, raktál rájuk Aranysityakot, ők meg minden fórumon emlegetnek.)
– Letagadni se tudnám, hogy jellemzi némi atyáskodás a diákjaimhoz való viszonyomat. Ez persze (remélem) nem tekintélyfitogtatást jelent, bár most már, tizennégy éve az oktatásiparban tevékenykedve kifutottak a nyílt tengerre az utolsó „tegeződős” évfolyamok is, a magázódás pedig önkéntelenül távolságot hoz létre. Mindamellett gyakorta kiszalad a szájamon, hogy „na, gyerekek!”, pedig igyekszem önálló személyiségnek, mindenestül felnőttnek tekinteni őket. Csak hát itthon gyakorta vállalva a logisztikai koordinátor atyai szerepkörét, ezt az egyetemen sem vethetem le egészen, és időnként nagyon hasonló is egy kurzus légköre az itthonihoz. Ha „beragadnak” az agyak, ha befeszülnek a személyek közti viszonyok, lódítani kell egyet a szekéren, erre alkalmas egy tanár avagy egy apa. Már szerencsés esetben. És persze a hallgatók „kiröppent” generációit igyekszem bevonni jó akciókba, ha módomban áll, adok nekik fordítani-, szerkesztenivalót, a legjobbak verseit örömmel teszem fel honlapomra, válogatom kötetbe, ha úgy adódik. Az általad említett gyerekvers-antológiában, az Aranysityakban büszkeségemre négy tanítvány is szerepel, név szerint Ijjas Tamás, Kadlót Nikolett, Pion István vagy éppen Zorkóczy-Kovács Katalin. Amúgy is szenvedélyesen figyelem az utánunk jövő nemzedék tehetségeit, és örülök, hogy a mostani fontos első kötetesek közül nem egy, nem kettő ült a szemináriumaimon. Meg kell mondjam, volt olyan tanítványom is, akivel szigorú voltam, és egy orrhosszal maradt ki az Aranysityakból, ám ez egy nem szegte kedvét, egyre profibban ír, meséiből már tudtam válogatni a Nini néni és a többiek címmel az Egmontnál készülődő kortárs meseantológiába.
– Janikát gyakran vádolták meg, hogy divatos nyugati gyerekkönyvek liszenszére írja a sajátjait, amelyek itthon éppen hiánygazdaságunk jóvoltából érdekesek. Ezzel csak azt nem lehetett megmagyarázni, miért voltak ezek a könyvek odakint is népszerűek. És ez nem csak az ő problémája volt. Azt kérdezném, Te milyen követendő mintákat látsz a gyermek-világirodalomban? Ezekkel a példákkal mit kezdesz (fordítasz, új művekkel gazdagítod a példatárat)?
– Kérdésed részben költői, hiszen éppen a Kincskereső általad szerkesztett különszáma hozta le jó adag Maurice Carême-versfordításomat. Amúgy is előkészületben van egy általam fordított francia gyerekvers-antológia, melynek kiadására a Móra kiadó vállalkozik. Döbbenet, de az elmúlt nyolcvan-száz év nagyszerű terméséből szinte most először készül majd csokor a magyar olvasóknak. Amúgy is jellemző, hogy a magyarországi gyermekirodalom lírai „szakosztálya” önellátóvá vált, az Ami a szívedet nyomja óta nem került piacra komoly hatást kiváltó külföldi szerzőjű verseskötet idehaza. Pedig például Edward Lear vagy Ted Hughes magyarul kiadott versei megérnének egy misét… Hiába, sok a jó magyar „gyerekköltő”, és az ő személyes jelenlétükkel nem versenyezhet egy túlontúl távolba vesző idegen. A meséknél, ifjúsági regényeknél más a helyzet, ezeket a kiadók nagyobb kedvvel pártolják, nagyobb hasznot remélve tőlük. Ami konkrétan engem illet, nem olyan régen jöttem rá ámulva, hogy meséim nyelvezetére Lázár Ervin és Csukás István forradalmi újításai mellett nagy hatással volt Bohumil Hrabal korántsem kicsiknek szóló prózája, illetve természetesen Lindgren vagy a „svéd versek”. Fontos minta az angol gyökerű abszurd-nonszensz gondolkodás is, ezeket mind igyekszem egybeolvasztani a zengő-zsongó Weöres-féle lüktetéssel, melyet magyar gyerekszerzőnek kutyakötelessége (vagy legalább cicakötelessége) anyanyelvi szinten beszélni…
– Egyike vagy azoknak, akik meghatározói, megújítói a mai magyar gyermekköltészetnek. Milyen szerinted ez a gyermekköltészet elődeihez viszonyítva (Weöres, Veress stb.)? Mi az az új hang ami ma trendi? Mi hiányzik még?
– Többször, több fórumon beszéltem már róla, hogy Weöres nem terminátora gyerekköltészetünknek, a Rongyszőnyeg sokfélesége nemhogy nem oltja ki a kombinatorikai lehetőségeket, hanem épp ellenkezőleg, újabbak és újabbak felkutatására sarkall. Maga a Mester is korabeli slágerek ritmikai képleteire járatta fantáziáját, például a Galagonya esetében, mint azt tudjuk. Mármost a minap egy Shakira-szám, a Tango témája motoszkált addig a fejemben, amíg verskezdemény nem lett belőle, valahogy így: „Piroska / poloska, / vérem issza! // Nyakamba / ragadva / mint giliszta!”. Nálam a Kis éji zene első soraiból is versforma lett: „Lány / fülén / ha tekereg a tincs, // én / szegény, / karomon a bilincs”. A gyerekvilág témái végtelen kísérletezési lehetőséget kínálnak, és így áll ez a magyar költészeti hagyománnyal is. Nem tudom, mi a trendi, az viszont érdekel, hogy mit szeretnek a mai diákok hallani: a 2010-es év során mintegy hetven-nyolcvan felolvasást, rendhagyó irodalomórát, előadóestet tartottam országszerte könyvtárakban, művházakban, iskolákban kicsiknek, nagyoknak, közepeseknek. Nem árt tisztában lenni az elvárásaikkal, és nem erőszakkal, hanem vidámsággal észrevétlenül becsempészni nekik némi kultúrkincset is, olyasmit, amit fontosnak és értéknek tartok.
– Hogyan mesélhet ma egy magyar író? (Könnyítésül Benedek Elek még népmeséül mesélt, Móra Ferenc már inkább csak meséül, Lázár Ervin már kifordította összes kellékeit, hogy egyszerre mutassa színét és fonákját. Csukás Pista a képernyőnek mesélt, de jó – volt – neki. Janikovszky Éva nem mesélt, legfeljebb meséltette hőseit.) Szóval hogyan mesél egy csodás képernyőparipájától megfosztott gyalogos író? Kinek mesél? Minek? Miről? Meddig?
– Hogy szeretnék mesélni? Egyszerűen, de nem primitíven. Fantáziával, de nem öncélú agymenéssel. Tabukat ki nem kerülve, de feleslegesen nem provokálva. Maian, de tartós anyagokkal építkezve. Szimpatikus viselkedésmintákat közvetítve, de a diákokat nem agyonpedagógiázva. Belátom, pofátlan nagyravágyás… Toronyóra lánccal nem kéne? (Egyébként de.) Ám ha mindig túlhabzó ötleteimnek egy töredékét meg tudom valósítani, és lesz, aki hallgassa a meséket, akkor mindegy, iskolányi vagy maroknyi a közönség, képernyő vagy papirusztekercs a hordozó, a megformált szó szembe-fülbe és legfőképp agyba jut, ott pedig beépülhet a képzelet hatalmas legó-készletébe. Vagyis a létező legjobb helyre.