Kadlót Nikolett naplója
Augusztus 5. szerda
Ismertem egy öregurat, aki mindent tudott a virágokról! Kis bódéja volt a világ egyik csücske, ahová bármikor, bármilyen virágot, növényt tudott varázsolni: télen tulipánt, nyár derekán pedig fagyöngyöt. Nárcisz is akadt mindig, s persze szegfűk ezrei roskadoztak a virágosbódé pultján annak ellenére, hogy a házacska tényleg akkora volt, hogy az öregúr is csak épphogy fért el benne.
A kartonpapírral bélelt kis bódé egy körforgalomnál állt, közvetlenül az egyik buszmegálló mellett. Szemben pékség, gyógyszertár, kisbolt, posta – szinte minden, amire a nyugalmas hétköznapokban szükség lehet. Ezt a kényelmet koronázta meg jelenlétével Pista bácsi – így hívták ugyanis az öregurat –, aki nemcsak a növényeket ismerte jól, hanem az embereket is. Előre tudta, hogy ki mit kér majd, s mire a vásárló szóra nyitotta volna a száját: ő már papírba csomagolva tartotta a megfelelő virágot szalaggal átkötve.
Pista bácsi nem volt túl beszédes. „Ő a szívével beszél, a virágokon keresztül.” – erről beszélgettek egymás között a nénik a megállóban egyik nap, úgy sutyorogtak a szótlan virágárusról, mint egy szokatlan jelenségről vagy egy friss hírről az egyik pletykalapban, amit gyorsan meg kell vitatni. Csepergett az eső, a legtöbben behúzódtunk a tető vagy fa alá, s vártunk a buszra. Épp akkor senki sem sétált vagy biciklizett arrafelé, kivéve egy embert, aki most is a virágokat féltette, szeretgette, s nem törődött az egyre jobban hulló, kövér esőcseppekkel. A virágárus a vízszerető növényeket kitette a bódé elé, hadd igyanak. Az érzékenyebbeket pedig letakarta, majd maga is behúzódott a bódéba. Szótlanul meredt maga elé, mindig ezt csinálta.
A busz csak nem akart megérkezni, így az utasok is mocorogni kezdtek. Egy anyuka nekiállt keresztrejtvényt fejteni, s hagyta, hogy kislánya a pocsolyákban ugrándozzon. Kedves, pöttyös gumicsizmája volt és még esőkabátja is. Látszott, hogy jó előre felkészültek a mai időjárásra. Vidám placcsanások követték egymást, ahogy a tócsába értek a gyerektalpak. Majd egyszer csak rosszul lépett a lányka, s egy jó nagyot csúszott az aszfalton. Akkorát huppant, hogy Pista bácsi is kikecmergett a virágosbódéból. Gyorsan, vagy legalábbis amennyire gyorsan egy öregecske úr tud:odasietett hozzá, s felsegítette. Intett a szipogó lánynak, hogy kövesse a bódéhoz. Ott felemelt egy takarófóliát, s egy hatalmas napraforgót vett elő. „Ne sírj, s mosolyogj sokat, ahogyan ez a sárga virág is!” – mondta, s a sárga tányéros virágot a kislány kezébe adta.
A buszmegállóban az asszonyok a szájuk elé kapták a kezüket, s úgy elámultak, hogy elfelejtettek pletykálkodni. A lányka tovább ugrándozott, megfeledkezve az előbbi földre huppanásról. A busz megjelent a kanyarban, s hirtelen az eső is elállt. Ha hiszitek, ha nem: akkor ott valami megváltozott. Azt beszélik, Pista bácsi akkor beszélt életében először. Mint egy kisgyerek. Mi meg akkor lettünk igazán felnőttek, megtanultunk a szívünkkel érteni meg a dolgokat.
