Kedves Olvasók, először arról szeretnék nektek írni, hogyan kerültem kapcsolatba a gyerekirodalommal és a gyerekkönyvekkel felnőttként.
Ehhez engedjétek meg, hogy visszapörgessem képzeletben az idő kerekét tíz egész évvel.
Egy szép márciusi délutánon a festői Flandria Kortrijk nevű városkájában, a helyi könyvtárban olvasgattam, majd pihenésképp megnéztem a könyvtár közepén installált kiállítást.
Egy flamand illusztrátor munkáiból és vázlataiból összeállított képsorozat volt, ami messziről nem tűnt érdekfeszítőbbnek a szokásos könyvtári kiállításoktól.
Aztán elkezdtem gondosabban tanulmányozni a képeket, és mintha ezer kis pillangó röppent volna ki belőlem, annyira üdítő volt nézni ezeket a rajzokat: az egész hihetetlenül könnyed volt úgy, hogy az átgondolt munkát is fel lehetett fedezni rajtuk. Ahogyan a vázlatokból, a keresgélő ceruzavonásokból megszületik a kész kép. Dráma a papíron – minden alkotó jól ismerheti ezt az érzést, a fehér lap fölött ülve.
Hozzáteszem, hogy semmit nem tudtam flamandul (sem hollandul), ezért már az is nagy kihívást jelentett számomra, hogy a szórólapokat hazavigyem és gondosan áttanulmányozzam.
Ez a kiállítás egyébként Klaas Verplancke AAS nevű anyaga volt, amely az akkoriban kiadott könyveihez (Wortels ‘Gyökerek’; Djuk, het kolenpaard van Fort Lapijn – ‘Herceg, a fort lapijn-i igásló’) készült munkákat tartalmazta.

(És ezek egyébként még csak nem is a legtöbbet említett, díjazott  könyvei – egyszerűen ezekben is ilyen igényes, tartalmas, de mégis könnyed illusztrációk voltak.)
Persze nagy könyvbarát voltam világ életemben, de teljesen lenyűgözött az a sokszínűség, az a mesterségbeli tudás és az a finom humor, ami Klaas képeiről áradt. Ekkor ötlött fel bennem, hogy gyerekkönyvet illusztrálni bizony – nem akármilyen dolog. Hanem milyen? Az ettől pontosabb körülírást erre a kérdésre tíz éve keresem.
Ez a felismerés pedig újabb és egyre nagyobb felfedezőutakra vitt; állandóan a könyvesboltokban őgyelegtem.
Brüsszel abban a szerencsés helyzetben van, hogy a frankofón és a flamand kultúra metszéspontján áll (földrajzi és, azt hiszem, kijelenthetem: szellemi értelemben is). Hatalmas könyvesbarlangok a plázák tetején, ahol napokra el lehetett veszni, ártatlanul képeskönyveket nézegetve… Ez a legfőbb emlékem a helyről.
De persze, ha már arrafelé időztem, a holland könyvesboltokba is átlógtam, mi a helyzet ott?
Ekkor már láttam, hogy a flamand helyzet bizony elég sajátságos.
Tény és való, hogy abban az országban, a világnak abban a pici szegletében, ahol ennyi jó szakember és művész ennyi jó könyvet ad ki, és viszonylag rövid idő alatt (a kilencvenes évek közepétől napjainkig) ennyire magas szintre hozta gyerekkönyvek ügyét; ahol az eladhatóság némely kiadó számára csak egy szempont, az állam felelősség- és szerepvállalása ebben a kérdésben pedig példaértékű; ahol szakemberek tudnak releváns módon megszólalni az ügyben; ahol a képeskönyv nemzeti exportcikk; ahol több ezer gyerek hemzseg a könyvfesztiválokon; ott, higgyétek el, a Nap mindig süt. Az állandóan szemetelő eső ellenére is.
Szóval most ennyit akartam mondani erről, a többi már történelem, „magyar illusztrátorok”-Google-keresésre kizárólag Csodaceruzás válaszok 2oo3-ban, Sándor Csilla az Almássy téri Szabadidőközpontban, aki a folyosó végén apró pontnak tűnt, de közelebbre érve se lett sokkal nagyobb, viszont elővette a kisszekrényből a Csodaceruzákat, a svéd szám körül találkoztunk, azt hiszem… Hát így. Így kezdődött nekem.