Március 10-én délben nyílt meg a neves avantgárd bábművész-festő, A. Tóth Sándor (1904-1980) emlékkiállítása a Duna Televízió székházában.  A sokoldalú művészt, aki március végén posztumusz Magyar Örökség-díjban részesül majd, Feledy Balázs művészettörténész méltatta. A remek hangulatról Kovács Krisztián pusztinai népdalénekes gondoskodott. A március 29-ig megtekinthető kiállítás megnyitóját a Duna Televízió nézői élőben láthatták, hiszen a Kívánságkosár című műsor közvetítette. A kiállítás a művész fia, egyben az A. Tóth Sándor Alapítvány vezetője, Dr. Tóth Sándor Gábor segítségével jött létre. Az alábbiakban Feledy Balázs művészettörténész A. Tóth Sándort méltató írását olvashatják.

„Immár sokadszor eltöprenghetünk a magyar tehetség sorsáról, életútjáról a XX. században. Ez a kataklizmákkal teli század, tele üldöztetéssel, szétszakadásokkal, menekülésekkel, vádakkal, szétszórta a világban tehetségeinket. Van, aki kint maradt, volt, aki hazatért, van, aki világhírnévre tett szert, van, aki nem. Mindkét kategóriában van indokolt és indokolatlan. Ebben a világjárásban és visszatérésben egészen egyéni hely illeti meg A. Tóth Sándort, aki 1904-ben született Rimaszombatban és 1980-ben hunyt el Zalaegerszegen, ám akinek munkásságára ez a megélt 76 év nem is egyféle szakmai megfogalmazást tesz lehetővé. A művész fia és legkitűnőbb kutatója – Tóth Gábor Sándor – jelöli így édesapja hivatásait: bábművész, festőművész, grafikus és tanár. És valóban. Egymagában egyik minősítés sem elég, így a négyféle terminus technicussal nagyjából behatárolhatjuk ezt az egészen különleges életművet, melynek pályaíve is sajátos.

Nagyapja festő, édesapja jeles építész, édesanyja Schulek Frigyes unokahúga, Schulek Vilma iparművész. Művészettel teli világban gyerekeskedett négy testvérével együtt, hamar kitűnt rajztudásával. 1922-ben már át kellett szöknie Magyarországra a Trianon következtében éppen akkor elcsatolt Felvidékről, hogy a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lehessen, mint Glatz Oszkár, Rudnay Gyula növendéke, ám akire a művészettörténetet oktató Lyka Károly is felfigyelt. 1926-ban kitűnően végzett, melyet még megfejelhetett egy művészképzős évvel. Első önálló tárlatát szülővárosában még 1926-ban megrendezte. Némi szülői anyagi támogatással 1928-ban európai tanulmányi útra indult, elsősorban nyelvtudása elmélyítésének szándékával. Festői, rajzi felfogása már ekkor elszakadóban volt mesterei stílusától. Sajátos könnyedség, európaiság hatja át már korai munkáit. Németországon keresztül Londonba jutott, ahol kb. egy évig tartózkodott, majd honvágya miatt haza indult, de Párizsban megállt unokanővérénél, Blattnerné Sulyok Helénnél. Végül három évig maradt Párizsban, s ez a három év döntőnek bizonyult egész élete és életműve szempontjából.

Aktívan együttműködött Blattner Gézával, a kísérletező festővel, bábművésszel. Ekkor már kubista, expresszionista festői felfogását át tudta emelni a térplasztika, a bábtervezés világába, amit Blattner igen nagyra értékelt. Mindezt segítette kitűnő technikai érzéke, sok ötlete, s magához a bábjátszáshoz is tehetsége volt. 1930-ban, 1931-ben sorra avantgárd szellemiségű darabok keletkeztek, Tóth Sándor rendkívül naprakész bábjaival. Az Arc-en-Ciel Színház – Szivárvány Bábszínház – előremutató stílust valósított meg a bábművészetben, mind a kézi, kesztyűs bábok, mind a marionett területén. A. Tóth sokféle anyagból dolgozott, fából, textilből, nagy jelentőséget kapott a figurák modern plasztikai formálása, élénk festése, a fényeffektusok elevensége.  Bábjaihoz precíz műszaki rajzokat is készített.

Ám hiába a siker, a kitűnő közeg, A. Tóth Sándort immár véglegesen hazavonzza a honvágy és 1932-től – pályázatot elnyerve – a pápai Református Kollégium rajz-művészettörténet tanára. Nem szakad el azonban a bábozástól, az Arc-en-Ciel számára továbbra is tervez, kivitelez, s a háború kitöréséig évente visszatér Párizsba. A sikerek sorából emeljük ki, hogy 1937-ben a párizsi világkiállításra mutatják be franciául Madách Az ember tragédiáját – ez az első franciaországi Tragédia bemutató! -, melynek egyiptomi színéhez A. Tóth tervezi a bábokat, a hátteret. Olyan művészekkel működik együtt, mint Beöthy István, Kolozsváry Zsigmond, Csáky József. A mű nagy sikert arat, a világkiállítás aranyérmét nyerik el, melyet Paul Valéry ad át.

A. Tóth azonban Pápán aktív tanár és festő. Noha találóan egyszer úgy nyilatkozik, hogy „a rajztanár pártában maradt művész”, ő mégsem maradt pártában. S ha festői életművét a magyar kritika nem is vette észre és nem is értékelte, annak ellenére, hogy annak szociális érzékenysége, figurális volta nem volt idegen a kor művészetétől, mindezt olyan européer szemléletben „tálalta”, megtartva kubisztikus, expresszionista hatásoktól sem mentes, s az art deco szemléletét is jelző párizsias stílusát, amely festői minőség mindvégig – a II. világháború előtt, s után is! – deviánsnak számított.

De A. Tóthot erőteljesen foglalkoztatta a magyar kultúra, elutazott Sztánára, meglátogatta Kós Károlyt, legendásan sok népdalt tudott, szívesen énekelte is ezeket, cserkészvezető volt, kiállításokat szervezett és kiállítási recenziókat, kritikákat írt – máig érvényes véleményekkel. A bábozást Pápán sem hagyta abba. Üst Ubul és Verj Elek figurái évtizedeken átívelően emlékezetesek. Műveltsége kiemelkedő volt, világlátottsága, ismeretei – nyolc nyelven beszélt, amelyből hatot tanított is – a magyar kultúra iránti olthatatlan affinitással párosult. Kitűnő – ma úgy mondjuk – kommunikációs képességei kiemelkedő tanárrá avatták. Tanítványai, akik közül a későbbi magyar értelmiség jelesei kerültek ki, rajongtak érte. Csoóri Sándor így ír róla: „Ha diákéveimre most hátranézek, egyetlen olyan izzó szellemű tanárt se látok föl-alá sétálni a padsorok között, mint amilyen ő volt. Átható kék szemével még a homlokcsontokon is átlátott; át a gyöngeségeinken, a féligazságokon vagy a korán besötétedő reménytelenségen. Mintha mindig ihletett állapotban lépett volna közénk! Magyarázatai közben gyakran éreztem, hogy távoli hegyekig lát, vagy a végtelennel néz farkasszemet.” „Tóth Sándor-i különórákon kezdtem megérteni, mi a művészet általában, és ezen belül azt is, mi a klasszikus és mi a modern. Az irodalomban jóval később kezdtem ezt megsejteni.” Rab Zsuzsa, a kitűnő költő és műfordító édesapja A. Tóthnak kollégája is volt.  Rab Zsuzsa írja: „Nagyon jól emlékszem szédítően gazdag európai műveltségére, szuggesztív-égő tekintetére, világos szemet sosem láttam még úgy égni-szikrázni… ő volt Pápán az ’európai’.” Vathy Zsuzsa író, akinek művészettörténet tanára volt megjegyzi: „Alakja olyan volt a pápai várkert platánfái alatt, mint egy véletlenül oda gyökerezett, idegen növény.”

Jeles növendéke volt Somogyi József Kossuth-díjas szobrász, Nagy László költő (A.Tóth bíztatta, hogy menjen képzőművészeti pályára), Hencze Tamás festő vagy Lőrincze Lajos nyelvész, Trócsányi Zsolt történész is.

A második világháború utáni hazai körülmények elnyomták törekvései valós értékelését, sőt, 1948 után klerikálisnak, irredentának kiáltották ki. Éppen ezért rendkívüli, hogy – jóval halála után! – 1996-ban, a New York-i Lincoln Centerben megrendezett „Bábok és színielőadási tárgyak a 20.században” című nagyszabású kiállítás három magyar kiállítója közül ő volt az egyik, Blattner Géza és Kolozsváry Zsigmond mellett. Ám itt voltak kiállítók Miró, Picasso, Arp, Léger, Duchamp, Calder, Klee… Az Arc-en-Ciel – általa is – része lett a XX. század európai művészettörténeti kánonjának, bár – s ez is jellemző – a kiállításról itthon csak utólag értesült a szakma és a művész leszármazottja is. Nem így történt viszont az elmúlt évben, amikor a malagai Picasso Múzeumban létrejött a „Toys of the Avant-Garde” című nagyszabású kiállítás, amely az európai avantgárd játékainak történetét mutatta be, külön is figyelve a bábművészetre. A rendezők 165 művésztől válogattak tárgyakat, Picassótól, Schlemmertől, Mirótól, Kleetől, Caldertől, Deperótól, Duchamptól, El Liszickijtől, közöttük három magyarral, Breuer Marcellel, André Kertésszel (akivel A. Tóthnak régi volt a kapcsolata) és A. Tóth Sándorral, akinek hét műve a főterembe került, a már említett művészek munkáival együtt.

Harminc éve hunyt el A. Tóth Sándor, teste a pápai temetőben nyugszik.

Európai kisugárzású művészete – különös módon – még mindig ismertebb nyugat-európai szakmai körökben, mint itthon, noha élete döntő részében Magyarországon tevékenykedett. A pápai Református Kollégium homlokzatáról 1952-ben leverték az A. Tóth Sándor számára is mindig hitvallást jelentő feliratot: „Istennek, Hazának, Tudománynak.”  Életét, művészetét ehhez igazította.

Munkásságáért – a sok-sok külföldi elismerés mellett – magyar kitüntetést életében soha nem kapott. Erre első alkalommal 2011. március 26-án kerül sor, amikor leszármazottai átvehetik a Magyar Örökség kitűntető címet. Művészi hagyatéka minden kétséget kizáróan magyar örökség.

E széles és értékes életműből villant fel unikális értékeket a DUNA TV kiállítása.”

Feledy Balázs