Pompor Zoltán könyve Lázár Ervin művészetéről
Fura ellentmondás: miközben rendszeresen hallható a panasz, hogy alig van a magyar gyermekirodalomnak intézményrendszere, szakirodalma, kutatóbázisa, presztízse és helye a magyar irodalom intézményrendszerében, ezenközben mindez az elmúlt néhány évben szép lassan, elemenként kezdett kiépülni, megvalósulni, létrejönni. Valóban nincs a gyermekirodalomnak kutatóhelye, de léteznek elkötelezett kutatói, értő elemzései, létezik szakmai közbeszéd, és egyre inkább létezik komoly szakirodalma. Most egy monográfia jelent meg Lázár Ervin elbeszélő műveiről, Pompor Zoltán A hétfejű szeretet című könyve.
Pompor Zoltán kiindulópontja az, hogy Lázár Ervin életművét egységben kell olvasni és vizsgálni – felnőtteknek és gyermekeknek szánt írásai, novellái és meséi, továbbá kisregénye és hangjátékai is ugyanannak a világképnek hordozói, ugyanazon fejlődésvonalba állíthatók, egységes szempontok szerint vizsgálhatók. Nem más tehát Lázár Ervin, a felnőtteknek író novellista, mint Lázár Ervin, a gyermekíró, hanem van egy egységes és jelentős életmű, amely jelentőségéhez mérten és egységesen kell olvasni.
Ennek a világképnek a középpontjában a szeretet áll, ám nem elkülönült és indokolatlan értékként, hanem mint világ-és emberkép, látásmód és magatartásforma, közelítés és életstratégia:
„Lázár Ervin mesevilágában a népmesei morált felváltja a krisztusi tanításokra épülő szeretetmorál: a Hétfejű Tündér hét feje a szeretet hét aspektusának szimbolikus megnyilvánulása.
A szeretet először is azonos a boldogság keresésével és megtalálásával, a boldogságkereső hősnek azonban céljai elérése során nincs joga pusztítani, a szeretet próbáit kiállva nyerheti el a boldogságot. Másodszer a szeretet közösségi létforma, a magányos hős számára elérhetetlen, csupán az találkozhat igazi szeretettel, aki képes saját szabadságát feláldoz ni, és részévé válni a közösségnek. A hősnek el kell felejtenie egyéni céljait, hogy új, közösségi célokat nyerve átélhesse az önfeláldozó szeretetet. Harmadszor a szeretet önfeláldozó: odafigyelést, összpontosítást igényel a célokra, emberekre. Negyedszer a szeretet képes megváltoztatni az életet, a szeretet közelében nemcsak a hős élete formálódik át, hanem a szeretettől megérintve másokat is megajándékozhat a megbocsátás élményével. A Százarcú Boszorkány – bár megérdemelné – nem pusztul el, kap még egy lehetőséget, a Hétfewjű Tündért legyőzni vágyó hőst végül a Tündér megbocsátó szeretet »győzi le«. A szeretet felszabadult öröme képes feloldani a szív görcseit. A szeretet ötödik és hatodik feje a nevetés és a játék (legyen az a bukfencezés vagy a felnőtt és a gyerek közös fantáziajátéka), mely a rossz embereket távol tartja, a játékra nyitottakat összehozza. Végezetül a hétfejű szeretet utolsó feje az adakozó szeretet, mely úgy ad, hogy nem vár viszonzást, nem keresi a maga hasznát.”
A könyv előszavából idéztük a fenti sorokat. A könyv a kifejtés során ezeket az értékeket részletezte, és azt mutatta be, hogy akármennyit változott is Lázár Ervin írásművészete, mindvégig ezek az értékek és az ezekből levezethető magatartás állt művei és szemlélete középpontjában. Lázár Ervin novellisztikájában három korszakot különböztet meg a könyv: (1.) a korai, szociologikus-realista novellák időszakát, (2.) a mágikus realizmus korszakát és a felnőtt–gyerek közös világértelmezést, (3.) végül pedig – a felnőtteknek szóló írásművészet betetőzéseként – a gyermekkor megemelt emlékezetét. A meseirodalomban szintén három nagy korszakot különböztet meg, de marad néhány kitérő és olyan mű, amely nem illik bele ebbe a rendszerbe. Az első korszak (1.) a korábbi mesemondói hagyomány felhasználása és újrateremtése, elsősorban az asszimilált népmese; (2.) második a saját világ kiépítése és ebben a teljes világban a fenti szeretetfilozófia maradéktalan érvényesítése, ezzel együtt a nyelv költőiségének kiaknázása; (3.) harmadik egy némileg csonkolt mesevilág a korábbi teljesség szegmenseinek megőrzésével.
Lázár Ervin írásművészetét több szempontból is elemzi: megvizsgálja, hogyan viszonyul a korábbi hagyományokhoz, hogyan viszonyul az életrajzi indíttatásokhoz, milyen az értékrendje és világképe, milyen narrációs technikákat használ és ezek hogyan változnak az idővel, milyen a Lázár Ervin-i nyelvhasználat, hogyan viszonyul ez a meseirodalom a költészethez, milyen kapcsolatban áll egymással realitás és fantasztikum, hogyan fejeződik ki a gyermeki látásmód és lélek a mesék világában, hogyan mutatja be együtt és egymással való viszonyában a gyermeki és a felnőtt gondolkodásmódot, hogyan őrzi meg a mesemondás szituációját egy egészen mai narratív modellben. Ez a több szempontú megközelítés azt eredményezi, hogy átfogó képet alakít ki Lázár Ervin írói módszeréről és világképéről.
A könyv mélyen didaktikus, de a legjobb értelemben az. Egyrészt módszerében, tárgyalási rendjében: úgy magyaráz, hogy a legbonyolultabb szempontokat is világosan, érthetően vezeti be és érvényesíti. Minden egység elején megfogalmazza a feltevéseket, körüljárja a vizsgált anyagot, összekapcsolja az új témát a korábban kifejtettekkel, majd pedig a kifejtés után mindig összefoglalja a fejezet legfőbb tartalmait, állításait, lényegében röviden ismét elmondja az elemzés eredményeit.
Másrészt didaktikus a könyv abban az értelemben, hogy tanítani, nevelni, értékrendet átadni akar. Az elemző azonosul az elemzett tárgy – Lázár Ervin írói világképe – értékrendjével, és azt próbálja elmondani, elismételni, szint már sulykolni, hogy az a világkép, amit a Lázár Ervin-könyvekből megismerünk, mélyen etikus, mélyen humánus, felnőtt és gyerek számára egyaránt példaadó lehet.
Pompor Zoltán: A hétfejű szeretet (Hagyomány és újítás Lázár Ervin elbeszélő művészetében)
Budapest, 2008, Kiss József Könyvkiadó, 232 old.
Fenyő D. György