Nagy Boldizsár
Kis magyar múmintörténet
Tove Jansson Muminbocs és az üstökös című műve apropóján
Mit szólna a kedves olvasó, ha, teszem azt, a Harry Potter következő kötetében Harry helyett Fazék Herolddal, Ron Weasley helyett Rontom Bontommal, Hermione Granger helyett pedig Tündi Bündivel lenne kénytelen találkozni? És ha mondjuk Dumbledore-t ezentúl Piton professzornak neveznénk? Talán a gyerekekkel együtt azon álmélkodnánk, milyen roppant kreatív a műfordító, és lelkesen merülnénk bele a megújított szövegvilágba? Minden valószínűség szerint egy olyan olvasó sem lenne, aki zavartalanul és teljes beleéléssel fogadná be a felülírt hagyományokat. De mielőtt az olvasó halálra rémülne, elárulom, a hetedik HP-kötetben semmi nem változik a szereplőkkel – legalábbis ami a neveiket illeti…
De hasonló dolog történt Tove Jansson múmintörténeteivel, amelyek itthon a 90-es években kisebb fajta kultuszt teremtettek a Tv1-en futó rajzfilmsorozattal és az egyidejűleg a Kandi-lapok sorozatban megjelenő képregényekkel. Akkoriban még csak két magyar televíziócsatorna volt (az „egyes” meg a „kettes”), úgyhogy mindenki ezt nézte péntek délutánonként. A múminok ebben a formában terjedtek el itthon, és így váltak közismertté. Igaz, nem az irodalmi formájukban, de Tove Jansson művei kanonizálódtak tizenöt évvel ezelőtt, akárki akármit mond. Bár a sorozat már régen lekerült a műsorról és a képregények is kifutottak, a múminok kiállták az idő próbáját és minden egykori befogadó nosztalgiával és különös borzongással emlékszik vissza a ködös, sziklás, tengerzúgásos, a bohémság filozófiájával terhes, egyszerre gyerekesen könnyed és vészjóslóan súlyos világára. A könyvekről még nem is hallott senki, Múmin, Bájocska, Mafli, Pöttöm és a többiek máris bekerültek a köztudatba.
Pedig volt már könyv akkor is: Szakonyi Csilla fordítása 1989-ben jelent meg a Móránál (A láthatatlan kisgyerek). Az itthoni könyvkiadási logikának megfelelően rögtön a hetedik résszel kezdődött a sorozat (ezt követi majd 1994-ben a harmadik, 2006-ban pedig a második rész). A könyv majdnem hogy visszhangtalan volt itthon, bár a szöveg potenciálisan rettentő erős, a piac és a kritika is hagyta elsüllyedni az árban. A hazai Tove Jansson-könyvgondozás hagyományait megalapozandó a kötet finn fordítás alapján készült, habár a szerzőnő maga svédül írta minden egyes művét. A dolog sokáig egyedülállónak számított nemzetközi viszonylatban is, a világ múminfordításait összegyűjtő jelentés külön kiemelte e magyar remeket, a következő magyarázattal: „because the two languages are very the same”. Az eseten felbuzdulva a Napkút kiadónál megjelent legújabb anyag is finnből lett fordítva, ráadásul anélkül, hogy bárki összevetette volna azt az eredeti szöveggel (a source text egyszerűen részt sem vett a munkában).
A magyar fordítások közül Harrach Ágnes fordítása mondható a leginkább szöveghűnek és ez az egyetlen, ami a svéd eredetit használta forrásszövegnek, és ami figyelembe veszi a magyarul elterjedt és kanonizálódott elnevezéseket. A Varázskalap a Múminvölgyben méltánytalanul vált elhanyagolt darabjává a magyar gyerekkönyvkiadásnak. A Móra, érezve a szöveg különleges ihletettségét, 2004-ben ismét megpróbálkozott a kiadással és bár az érdeklődés már elindult a szakma és az átlagolvasó részéről is, végül bármilyen népszerűsítő marketingtevékenység helyett inkább lemondott a jogokról.
A könyveket körülvevő sikertelenség okát abban látom, hogy sem a fordítók, sem a sorozatszerkesztők, sem a könyvkiadók nem tartják fontosnak azt, hogy visszatérjenek a hagyománnyá vált, az olvasóknak ismerős elnevezésekhez. Mindezzel nemcsak a szereplők individuuma veszik el, hanem a befogadó is elveszik a vissza-visszatérő beazonosítási műveletekben, a folytonosan felülírt nyelvezet pedig végzetesen eltorzítja a múminvilágot.
Mára már ötféle (!) magyar változat van: három teljesen más elnevezéssel operáló könyv és két homlokegyenest különböző rajzfilmsorozat. A példa kedvéért: Pöttöm (eredetileg lille My) Szakonyinál kis Morr (máshol pedig Mórika), Harrachnál Pöttöm, az újraszinkronizált tv-változatban Kicsi Máj(!), Vukovárinál Varkocs (egy korábbi tanulmányában pedig Büdöskének keresztelte; Fordulópont, 2000/2).
Jelen kötetünk (Muminbocs és az üstökös) sajnálatos módon sorra követi el az alapvető és végzetes fordítói hibákat. A legszembetűnőbb, hogy Vukovári Cókmóknak nevezi Bájocskát (Snorkfröken), holott a szakonyis változatban már volt egy másik Cókmók (Gafsan), aki a Kalamáli uzsonnavendége volt és a sorozat vissza-visszatérő alakja. Ugyanilyen átfunkcionálás figyelhető meg a böhöliket illetően. A böhölik (hemulens) egy faj (a kanonikuson kívül a két korábbi könyvekben is ezen a néven szerepelnek), ide tartozik Böngész bácsi is. Vukovári azonban jobbat talál ki ennél is: nála a böhölikből böngészek lesznek, igaz, Böngész bácsi neve legalább megmarad (nem állhatom meg, hogy ne tegyem hozzá: a Napkút kiadóval együttműködő Duna tv-s változat viszont egyikhez sem igazodik, Böngész bácsiból itt Manó bácsi lesz). A tendencia azonban itt is folytatódik: Vukovári szövegét elárasztják a „manók” (6., 137. o.), a „manócák” (104., 156. o.) és az „erdei manók” (9., 150. o.), holott sem ebben a kötetben, sem a többiben nincsenek sem manók, sem más hagyományos (tündér)mesei alakok. A nemzetközi szakirodalom is egyetért abban, hogy Janssonnál minden proppi funkció konceptuálisan el van tolódva néhány fokkal: sudár királyfiak és szépséges királylányok helyett a bumfordi Múmin (aki troll eredetileg – a trollok pedig közismerten csúnya lények és nem hasonlítanak a kismacikra) és a kerekded Bájocska a központi szerelmespár (sőt, még a szerelmespár-típusnak sem igazán felelnek meg), gonosz ellenfelek helyett a természeti elemek akadályozzák a főhőst stb. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Vukovári a múminok rokonait is manóknak nevezi – azon belül is házimanóknak (visszatérhetünk tehát a Harry Potter-felülíráshoz: ezek szerint Dobby és a roxforti személyzet szintén a múmincsaládba tartoznak). De problematikus a főhős elnevezése is. A legérdekesebb az, hogy fordítónk itt saját magával kerül ellentétbe. Míg a könyvekről szólva a korábbi tanulmányban Múmibocsnak nevezte, az Üstökösben már Muminbocsnak hívja.
A kavarodásban természetesen a Duna tv-s szinkron is jócskán kitesz magáért: Fürkész neve itt Hork, holott a Hork név a kánonformában egészen mást jelöl, az eredetileg Marrannak nevezett, titokzatos, merev tekintetű és nagyon félelmetes, de mégse gonosz lényt, aki egyébként Vukovárinál egyszerűen Rém néven szerepel. Ebben az új televíziós változatban olyan sosehallott elnevezések vannak, mint Szuszek (Vándor), Szimat (Mafli), Horkica (Bájocska), a legtalálóbb Kics Májat (Pöttöm) pedig már említettük. Kérdés, hogy működhet a műélvezet így egy olyan gyerekbefogadó esetében, akinek eddig a Varázskalapból olvastak fel, nézi a Duna tv-t és akinek karácsony óta az Üstökös az esti mese.
A nyelvi problémákon kívül néhány tartalmi tévesztés is megfigyelhető. A 45. oldalon például nem Vándornak kellene felkiáltani („Micsoda?!”), mikor „Muminbocs” elszólja magát az üstökösvadászattal kapcsolatban, hanem „Motyónak”. A 93. oldalon pedig nem „Cókmók” akarja meggyőzni „Mókot”, hanem Vándor áll ki „Cókmók” mellett, mikor azt mondja: „a táncporondra is vethetnénk egy pillantást”. Az összes jelentésbeli elcsúszásra természetesen nem térhetünk itt ki, de a fordításból, fordítás helyzetből adódóan ezek elvárhatóak voltak. A történet utáni ki-kicsoda viszont a fordító kiegészítése és itt is van néhány zavaró elem: Vándor például nem „egész évben járja a világot”, hanem csak az év végén szokott elvándorolni, tavasszal pedig mindig hazatér, mikor a múminok felébrednek a téli álmukból. Az anyókáról pedig azt állítja, hogy „hamisítatlan, békebeli figura”, ami talán nem túl szerencsés politikai mellékízt ad a regény sajátos és teljességgel apolitikus világnézetéhez.
Vukovári érezhetően lubickol a maga teremtette nyelvben, de ennek vajmi kevés köze van mind Tove Jansson szövegéhez, mind az itthon elterjedt nyelvezethez. Az olyan műfordító, aki sem az eredeti (jelen esetben: a svéd nyelvű) műhöz, sem a hazai befogadók ismereteihez nem igazodik, az nem tiszteli sem az alkotót, sem a művet, sem az olvasót. Így munkája nem nevezhető sem műközpontú, sem befogadóközpontú fordításnak. Emer O’Sullivan összehasonlító gyerekirodalommal foglalkozó alapkönyve a fordításelmélet és a Translation Studies tapasztalatait felhasználva megalapoz egy specifikusan a gyermekirodalomra érvényes diskurzust, amiben az egyik alapvetés az, hogy a gyerekkönyvek esetében fokozattan érvényesnek kell lennie a befogadóorientáltságnak, vagyis figyelembe kell venni a célnyelven (jelen esetben a magyarul) meghonosodott kulturális kontextust, és alkalmazkodni kell az olvasói pozícióhoz (Kinderliterarische Komperatistik, 5. fejezet). Mivel jelen fordítás ehelyett egy vadonatúj nyelvi hagyományt kísérel megteremteni, vállalkozása eleve determinálva van a kudarcra és mindennek oka (ezt is ki kell mondani) a vállalkozás felületes és amatőr jellegéből fakad (az impresszumból mellesleg hiányzik a mű keletkezésének éve – nem derül ki, hogy az 1942-es vagy az 1968-as újraírt változat fordításáról van-e szó -, ehelyett a szerzőnő neve mellé is egy 2006-os került, mintha halála után öt évvel írta volna a művet).
Hogy a világ minden táján sikeres és hatalmas piacot kiépítő múminirodalom kis hazánkban miért nem tud kiteljesedni, az egyértelműen az ilyen fordítási munkák eredménye. A Napkút kiadó minden elérhető orgánumban hirdeti a Duna Tv-vel való együttműködést és a közös vállalkozásba vetett reményeiket, pedig éppen az említett televízió volt az, aki minden eddigi fordítástól (még Vukovári Panna nyelv-leleményeitől is) homlokegyenest új és zavaros elnevezésekkel szinkronizálta újra a régi, jól ismert rajzfilmeket (a példákat lásd fent). Az alapprobléma az, hogy sem a két érintett intézmény, sem a hazai könyvkiadói szakma nem érzi a felelősség súlyát. A könyvek pedig jönnek, a tervek szerint 2008 végéig az egész sorozat.