Két messzi

LEHOTKA GÁBOR

Máté Angi: Volt egyszer egy

A 2009-es Aranyvackor pályázat nyerteseinek könyvét veheti kezébe a szerencsés olvasó. Szerencsés, mert az Erdélyben élő Máté Angi különös mélységű, hangulatú, messziről jövő, messzire tartó mesékkel töltötte meg a 40 oldalt, Szulyovszky Sarolta Olaszországban élő illusztrátor pedig ezeket a történeteket árnyalja tovább, hozzájuk illő egyedi illusztrációkkal. A „városi” tárgyú pályázatra a kiíró Pagony vezetője, Kovács Eszter ismertette meg a párost, és a két nagyon egyéni hangú/látásmódú alkotó – mint oly gyakran előfordul – nem oltotta ki egymást, hanem inspirálta.

Nemrég többször is néztem a naplementét a Börzsönyben, és folyton eszembe jutott néhány mese a Volt egyszer egy-ből. A völgyek, vizek szabdalta dombok, hegyek a kiáltó, de a sorsukat mégis beletörődve viselő/vagy éppen az ellen lázadó, egymás mellett élő ellentétek természetesen egymásba simulnak – ilyen ellentétek feszülnek, s ilyen távoli messziségeket fésül össze Máté Angi a Volt egyszer egy több meséjében is.

„Voltak ők ketten, két messzi. Egész életükben – mondanom sem kell, már nagyon régóta éltek – arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, nos, arra vágytak, hogy megfoghassák egymás kezét.”

Az ég és a föld, a csend és éneke, a vonatot a gyomrában tartóztatni akaró alagút és a minél gyorsabban tovapöfögő gőzös, az egymás arcában fürdő és abba beleunó felhő és pocsolya, az alma és a hernyó, a sötét-világos kettőse adja a mesék alapélményét. A Volt egyszer egy bennem nem a mozgalmas várost, éppen ellenkezőleg, a hatalmas, néha riasztó távolságokat hozza közelebb, teszi megélhetővé. Mégpedig úgy, hogy a tablói légiesek: a kiszolgált kemence előtt felhőt falnak az emberek, a cirkuszisták és a kéményseprők is az eget karmolásszák – és maga a város is a lovas szobrával és a galambbal maga a nyugtalan állandóság, mozgékony nyugodtság. Az állandóság és a változás billegése, mint a sósperecen hintázó legyeké, jellemzi a könyvet.

Különösen erőteljes a mesék képisége, annak ellenére, hogy egyik sincs teletömve akciókkal, ami a mai digitális univerzalitás szinte kimondatlan követelménye. Nem csihi-puhival éri el ezt a festőiséget, hanem a történetek mélységével és a nyelvhasználattal. Sok hangulatfestő, hangutánzó szó, ismeretlen vagy alig hallott kifejezés csilingel a mesékben (vacskol, csepcsel, picula, suttyant, suppant, csicsonk, muszog, kapuzábé, összecsombolyodik), és olyan nyelvvé áll össze ez a meseszövet, hogy ha a buborék buborrá rövidül, az már szinte nem is feltűnő.

A szerző olyan „nem meseszereplőket” emel be történeteibe, mint a köd, a kő, az alagút, a láz. Olyan „nem szép”, nemszeretem látványt tesz sokszor puhává, elfogadhatóvá, mint a légy a sósperecen, falánk hernyó az almafa legszebb gyümölcsében. Máté Angi előszeretettel használ visszaható képzős igéket: ráerősködik, piroskodik, nála a fagylaltok gombóckodnak. És nemcsak a nyelvisége, hanem a gondolkodása sem a megszokott rugóra jár: „Volt egyszer egy tej”, „Szája tátva volt a kemencének, és benne volt az üres” – nem szokványosak a felütések sem. A város nem egyik szélétől a másikig tart, hanem a szélétől a közepéig – ahogy a találós kérdésben a nyúl az erdőbe fut. Máté Angi sötétségét úgy kell elképzelni, hogy a sötét egy mákgubóban gubbaszt háromlábú székén, és épp mákszemeket fűz, illeszt egybe, belőlük varr ruhát…

Ahogy üdvözöltük Molnár Jaqueline honi illusztrációs jelenlétét, örvendetes, hogy Szulyovszky Sarolta sem tartja magát e könyv címéhez, és színesíti tovább az egyre izgalmasabb magyar gyerekkönyvirodalmat. (A Csimota nemrég adta ki Olaszországban már díjnyertes kötetét – A hálás virág –, melynek a szövegét is ő írta.) Sajátos képi világába enged bepillantani a Volt egyszer egy-ben, illusztrációi nem csupán a szövegre, hanem egymásra is reflektálnak, minden úszik, Lackfi János szerint „tenger-lendülettel”, mégha másképp is az egymást követő oldalakon, a tej (a Tejutat bejáró tej kormánya nagyon szellemesen körgyűrűs bolygót idéz), a sötétség, a csend, a láz, mintha semminek sem lenne széle, vagy ha igen, mindig középre tartana. Olyan apró, finom utalásokkal él, mint a hideg-mesében a hideg hókristályos ruhamintája; sok illusztráción csak néhány színt alkalmaz, ha viszont a mese kívánja, akkor nagyon plasztikus, mint a lázas történetben, vagy mint a számomra az egyik legszebb esetében: a zöld hajú föld ábrázolásánál, melynek mosolygós a félképe, a nem tudni, mire figyelő szemben azonban könny csillog.

A szerző nagyon mélyről jövő gondolatainak gyerekkori gyökerei lehetnek, erről így vallott korábban: „Már öreg, hét-nyolc éves gyermek voltam, amikor a Farkas-barkas és az egy darab Dörmögő Dömötör – mamónál csupán ezek voltak – után más meséskönyveim is lettek, nevelőszüleimnél, egy falusi papilakon, ahol előttem már négy fiú ette az indiános könyveket. Addig a fejemben csináltam meg a mesét, a jó szót, a mindent.” Ezt a mindent és a messziségeket szövi bele és írja ki magából a Volt egyszer egy-be. Máté Angi beleinteget a világ menésébe, akár az első meséjében a nyár a vonatablakból. „Történik a jó” – és akár mindenki nyarassá változhat.