RIGÓ BÉLA
Kézbe venni ezt a könyvet nagyon jó. Baranyai András ugyan sokkal fegyelmezettebb illusztrátor, mint a Varró Dániel szövegeivel játszadozó Rácz Nóra. Ám Baranyai dolga nehezebb volt. Másféle képet igényel egy állatmeghatározó, mint mondjuk, egy állatszereplőkkel zsúfolt meséskönyv. Itt mindkét feladatot teljesíteni kellett, így aztán akik felismerhető, szakszerű ábrákat vártak a művésztől, azok épp úgy nem csalódtak, mint akik arra biztatták volna az illusztrátort, hogy gyújtsa be fantáziáját és versenyezzen a szöveg költőjével.
Az állatok hálás vers- és mesetémák. A róluk verselő Aiszóposz épp olyan halhatatlan, mint a minden kulturális tevékenységeket megalapozó görög irodalom más műfajaiban jeleskedő nagyjai. Ám az állatmesék – és ebben Phaedrus, La Fontaine, Krülov munkássága sem más – hősei többnyire emberek, akik állatjelmezekben mondják ki, játsszák el a másképpen kimondhatatlant. A gyermekirodalom születésével aztán megjelentek a játékállatok (Micimackótól Vackorig). A valódi állatokról szóló gyermekversek divatja újabb keletű, de Tamkó Sirató Károly vagy Devecseri Gábor a valódi állatokról emberi blődliket írt. Hirtelen Szepesi Attila jut eszembe, aki a Sas-hegy apró állatairól készített elég pontos „Budapesti bestiáriumot”.
Tóth Krisztina könyvét, mint már mondtuk, öröm kézbe venni, öröm kalandozni az oldalain. Ritka, egzotikus állatokról szólnak versei. A kötet végén térkép mutatja, melyiknek melyik földrész a hazája. Kalandnak, ismeretterjesztésnek is felfoghatjuk, ha egy gyereket társul megnyerve belevághatunk a kötet olvasásába. Az eredmény előre sejthető: a gyerek önfeledten fog szórakozni, csupán a versértő felnőttnek lesznek majd – utólag – problémái. Tóth Krisztina verseinek többsége ugyanis rímbravúron alapul. Ezek a versek elején fel is keltik figyelmünket, ám a költő gyakran elfárad és elszabotálja a fárasztó műhelymunkát. Valószínűleg ezt senki se mondja meg neki. A gyerekvers egyik paradoxona, hogy a gyermek értő-érző közönség, de nem kritikus. Ha kap elég örömet egy versből, akkor örül neki. A gyermekirodalom szóból az első rész az övé, a másodikra viszont ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint egyéb felnőttségekre. Tehát kritika is illeti őket.
A siker gyakran (itt is!) fittyet hány a kritikusi akadékoskodásnak. Hosszú távon azonban itt is kialakulnak a reális értékhierarchiák. A gyöngébb versek egyszerűen elfelejtődnek. Tessék memóriapróbát tartani! Hány verset tudunk emlékezetből felidézni Devecseri híres Állatkerti útmutatójából? Keveset, de ezek tették halhatatlanná a többit is, sőt – szomorú paradoxon – ez a néhány vers ma az egész Devecseri-életmű leghalhatatlanabb darabja. (Ez nem szentségtörés akar lenni. A Bikasirató ma is gyönyörű, de valahogy nem akar előkerülni. A görög fordításokról pedig már régóta kezdi azt mondani a szakkritika, hogy kissé túlságosan mívesen bonyolítottak az eredeti nyersebb, köznyelvhez közelibb szövegek.) Az a Tóth Krisztina-vers, amelyik nem a rímbravúron alapul, például a Lajhár, nem hagy bennünk semmiféle hiányérzetet. Vannak persze hibátlanul végigvitt rímjátékok is (pl. Fossza, Tasmániai ördög, Gyönyörű kvezál). Van olyan vers, ahol a slusszpoén különleges jóra sikerült (pl. Pitbull, amelynek a téma leharapta a végét, vagy a Milu, amelyet általában is lehet idézgetni: „a fogság nem túl felemelő, / de sok fű van és fele meló.” Van hibátlan műalkotás is, például a Pele. A kötet anyagának jelentős részét azonban bosszankodva olvassa az, akinek valami köze van a rímjátékokhoz. Rengeteg a kihagyott lehetőség! Egyik legkiválóbb rímművészünk, József Attila költői hagyatékában a szövegtöredékek között rímbokrokat is találhatunk, amelyeket önmagában csiszolt, vagy megfelelő szövegkörnyezetbe helyezett költőjük. (Pl. lanka nyúl – lekonyúl – alkonyul rímhármas, először magában létezett, majd egy átmeneti helyett kapott, így került végül a Költőnk és kora című költemény végére.) Varró Dánielnél is bőven találtunk olyan rímeket, amelyek bizonyára már versbe foglalásuk előtt is léteztek („masztodon – maszkodon – panaszkodom”).
Ha már annyit emlegettem József Attilát, tudom, Babits épp azt nem bocsátotta meg soha pályatársának, hogy kritikájában a költőfejedelem néhány versének szövegébe belenyúlt. Szerintem az Oposszum vers befejezését kicsit dúsítani lehetett volna egy új rímmel: „vigyázz, az oposszum kakája epeszín”, nehogy betapasszon!
A Vombat című vers is kihasználhatott volna egy-két rímlehetőséget (szombat. kongat. szorongat. stb.). A Dzseládához is illene a „se ketrec, se láda” rímvariáció. Az egyébként így is kitűnő Babirussza versben az első szakasz végére jobban illene „amikor a földet túrja” helyére a turkál a humuszba sor, a második szakasz harmadik-negyedik sorát pedig a rossz rím (irtó – disznó) miatt le kéne váltani. A Tanrek vers befejezése sem optimális. Az „ami nagy kár – Madagaszkár” rím elmegy, de nem bravúros. A befejező két sor helyett hármat is javasolnék:
Hogy távoli vadak, az kár,
Lakóhelyük Madagaszkár.
Ott a tanrek marad a sztár.
Néha a változtatás evidensnek látszik. A Guvat vers poénja a madár nevének szakaszvégi rímpozícióba helyezése, ez a harmadik strófa végén elmarad. Pedig könnyen megoldható, pl. „Nem várt a télre a guvadt, húzott délre, mint a huzat.”
Egyre rosszkedvűbben írom ezeket a sorokat. Kiváló rímek között éktelenkednek az alkalmi szükségmegoldások. Az Aguti című vers első négy szakasza hibátlan. (Talán „az tuti” helyett ma tuti még jobb lenne.) A befejezés azonban nagyot esik. Az aguti lehet, hogy „piszok jól fut, jobban a nyúlnál”, de hogy kerül ebbe a versbe a nyúl. Egy olyan versben például, amelyben a bazsalikomra a bezsákolom rímel, nem lehet jó a szomszéd bácsi – kitalálni páros. A Guanako verset nem lehet lezárni egy kedveli – fenyegeti rímpárral. Persze ezt Tóth Krisztina is tudja, hiszen nem csak gyakorolja, hanem tanítja is a versírást. Hasonló hibákat ő sem néz el tanítványainak.
Lehet, hogy fölöslegesen aggodalmaskodtam, hiszen ez egy értékekkel teli kötet, amelynek a fülszöveg szerint „sok-sok humorral született versei nemcsak gyerekeknek, hanem a nyelvi leleményeket nagyra értékelő felnőtteknek is szólnak”. Ha nem tisztelném és szeretném Tóth Krisztina különböző műfajú műveit (a Kincskeresőben ez ellenőrizhető), akkor most egy sort sem írok, szó nélkül sarokba vágom ezt a kötetet. Hangsúlyozom: nem saját normáimat kértem a művein számon, hanem fonetikai statiszatikákkal kimutatható egzakt normákat. Amit én leírtam, azt bárki elmondhatta volna neki, mielőtt imprimálta volna ezt a kötetet. Kritikusi, olvasói pályafutásom alatt gyakran áléltem azt a folyamatot, amikor valaki „szent tehénné” vált és a továbbiakban neki nem jelezték vissza hibáit. Halhatatlan óriások életművének jelentős része ment rá erre a helyzetre. Hiszen a művész gyakran a felhők fölött száll, amikor alkot. Képzeljük el azt a pilótát, aki bármilyen irányban vezeti gépét, a földi irányítótoronytól mindig azt a jelzést kapja, csak így tovább, tartsad a jó irányt.
Tévedés ne essék, az Állatságok mindezek mellett egy sok örömöt kínáló gyermekverskötet. Csak lehet-e neki zavartalanul örülni.
