Alig száradt meg a nyomdafesték a Dobozváros című regény lapjain, az IBBY magyar szekciója máris az Év Gyermekkönyve Díjjal jutalmazta Lakatos Istvánt, a könyv szerzőjét. Pedig a fiatal író eddig képregényrajzolóként és grafikusként volt ismert, korábbi elismeréseit is ezekben a műfajokban szerezte.
A Magvető Kiadónál jelent meg a könyv, így külleme, formája inkább a szépirodalmi kiadások megszokott hagyományos könyvtípusába sorolja a Dobozvárost, s bár a borító és a belső grafikák is a szerző művei, mégsem mondanánk, hogy műfajához és tartalmához illően a korosztály elvárásai szerinti legjobb kivitelezést kapta.
Ez a könyv a 10-12 éves korosztály érdeklődésére számíthat, akik vélhetően nem a Magvető klasszikus kiadványaihoz szoktak, de talán van esély rá, hogy a megfelelő reklám és a díj így is elérhetővé tegye számukra.
Fontos lenne ugyanis, ha eljutna a regény a fiatal olvasókhoz, már csak azért is, mert az utóbbi években kevés ehhez fogható remekművet jelentettek meg a kiadók, legalábbis magyar szerző tollából.
A Dobozváros végre olyan mű, amelyik nem írja túl önmagát. Az első oldaltól az utolsóig fenntartja az érdeklődést, és ezt nem olcsó trükkökkel teszi. Lakatos István regényét nem is annyira a története, hanem a stílusa, humora miatt lehet igazán szeretni: igényesen, gördülékenyen, izgalmasan, lazán vezeti a fantáziaregényt, partnernek tekinti olvasóit, legyenek gyerekek vagy felnőttek. Persze a sztori sem lebecsülendő, egy kisfiú és egy idős ember közös kalandjáról szól, egy életre szóló utazásról, sőt küldetésről: meg kell menteni a világot a fő gonosztól, az Egyestől, aki meg akarja kaparintani a világmindenséget, és eléggé el nem ítélhető módon lassan mindent, ami korábban természetes volt, mesterséges másolatokra cserél, legyen az ember, felhő, hegy vagy virág.
Lakatos István a fantasztikum elemeivel él. „A hős és vele együtt az olvasó is habozik, a művön végigvonul a kérdés, vajon igaz-e mindaz, ami a hőst körülveszi, vagy csak képzelődés, álom.”1 Nem ismer korlátokat és lehetetlent, így olyan váratlan szituációk adódnak a legváratlanabb helyzetekben, hogy csak vigyorogni tudunk olvasás közben, mert annyira evidens, frappáns és könnyed a bedobott ötlet. Ha arról van szó, megemelnek egy tónyi vizet, ráülnek a felhőre megszáradni, vagy csak úgy leemelnek egy szájat, a lehető legtermészetesebben. Székláb otthona tákolmány ugyan, mégis a fazék száján keresztül nyíló szobáiban minden ott van, ami egy gyermek vagy felnőtt vágya. Igazi játékraktár kap helyet a regényben, régi, kidobott és elveszett játékokkal, de képregények is előkerülnek valamelyik zegzugból. Lakatos mindent beleír a regénybe, amit kedvel, vidám optimizmus, életszeretet sugárzik belőle, ugyanakkor folyton jelen van a félelme, hogy ezek könnyen elveszhetnek, eltűnhetnek.
Lakatos István képregények iránti vonzalma nem lehet számunkra kétséges, de ahogy belerajzolja a műfajt a regénybe, egészen egyedülálló. Zalán rajongása a képregények iránt talán átragad a könyv kis olvasóira is, persze ha szívükbe zárják először ezt a történetet. A filozofikus, klasszikus hagyományokra épülő (leginkább Pullman és Ende műveire utaló), a realisztikust fiktív elemekkel vegyítő történet úgy vet fel komoly kérdéseket, hogy egy cseppet sem távolodik el attól a korosztálytól, akihez szól. Zalán figurája, gondolkodása, beszédmódja alapján valódi átélésre ad lehetőséget, a regényben felmerülő helyzetek, konfliktusok a 10-12 éves korosztály izgalmas kérdéseire keresik a választ. Lakatos István személyében egy új ifjúsági szerzőt ünnepelhetünk, és most már számítunk arra, várjuk, hogy újabb és újabb regényekkel lepjen meg bennünket. (Sándor Csilla)
1 Bereczkiné Záluszki Anna: A fantasztikum Maurice Carême Médua című regényében és a Contes pour Caprine mesékben, 38. old. PHD értekezés, 2012
