Én azt szeretném, ha nálunk is úgy lenne, mint a Csiperke néni mindenfélét nyer című könyvben, hogy elárasszanak az ajándékok minket. Persze anyukám erre azt mondja, hogy a pályázatokon csupán a részvétel a fontos, és hogy annak örüljek, hogy rátaláltunk a Csiperke-sorozatra, mert igazán jóízűeket lehet kacagni rajta.
Nevetni tényleg szeretek, és ezt a családomban sokat lehet gyakorolni.
Anyukám igazi könyvmoly. Elmondása szerint már csecsemő koromban felolvasta nekem az egész Mazsola és Tádét, mert nem tudott mit kezdeni a nemalvásommal. Most meg, hogy iskolás koromba léptem, kiolvasta előlem a Zsiráf-sorozatot, avval az indokkal, hogy kritikát kell írnia róla. De én igazán nem haragszom rá, mert a jobbakat kétszer is hajlandó elolvasni – másodszor velem.
Különben is szeretjük a könyveket a hároméves öcsémmel, csak nem mindig úgy, ahogy azt elvárják. Vencel leginkább lejtőt meg alagutat épít belőlük, ami veszélytelen szórakozás. De volt már, hogy beleszorult az ujja a Telhetetlen hernyócska leporellóba, ami azóta is a kedvenc könyve, csak most már szerencsére kinőtte a lyukakat. A földrengések és vulkánok viszont témájában ragadta meg, ebből a könyvből egy igazi vulkán emelkedett ki, és mi addig nyitogattunk, amíg ő ordítva nem ébredt éjszaka lávakitöréses rémálmából.
Nekem legutóbb az Izgő-mozgó fogaim című könyv jött be, mert ha már a saját fogamat nem mertem kirántani, abban ezt a műveletet lehetett gyakorolni. Mindenki, aki meglátott vele, próbált belekukucskálni, mit is cibálok olyan nagy kedvvel, és a lapról, nagy megdöbbenésükre, egy foghíjas száj vigyorgott rájuk. Még szerencse, hogy a borítón található fogtartó zsebecskébe nem tette bele minden kis olvasója a kihullott metszőit.
Mi szeretünk nyitogatni is a testvéremmel – a Mit? Miért? Hogyan? sorozat ablakai mindig új felfedezésekre csábítanak. Anyukám szerint még mindig jobb, ha ezekben kutatunk, mintha például az ő táskájában turkálnánk. Minden részt átrágtunk, csak egy volt, amit anyu végül nem mutatott meg: a Honnan jön a kisbaba? címűt pironkodva dugta el a legfelső polcra. Az az igazság, hogy csak kicsit hisztiztünk érte, mert a benne levő titkokat mi már rég tudjuk. Ha te is kíváncsi vagy rájuk, olvasd el A vakond és nyuszimamá-t.
A horkolós könyvünket az unokatestvérünk családjától kaptuk, gyanítom, már szabadulni akartak tőle. Mi sohasem unjuk meg, a szüleinknek viszont már szintén az agyára ment. Fel ne ébreszd a kisbabát! – figyelmeztet a mozgatható hangoskönyv címe, amelyben zajok illusztrálják az eseményeket, ahogy az apa nagy buzgalmában leesik a lépcsőn, leejti a tányért, vagy beengedi a nyivákoló macskát az ajtón. Sajnos, az ilyen könyveknek az a sorsa, hogy hamar az ember markában marad a meghúzható füle, ez is elnémult, s így nekünk kell előadni a hangokat. Egyetlen funkciója maradt épen, csapkodásra végeérhetetlen horkolásba kezd. Ennél már csak a rajzpályázaton kapott hangrögzítős képeslap őrli felmenőink idegeit, mert naponta többször kell visszahallgatniuk az ökörködéseink.
Azért is jó, hogy az anyukám mindig mindent elolvas előlem, mert már tudja a Tatu és Patu fura masinái-ból, hogy nem csak mi vagyunk ilyenek. Ettől a testvérpártól ő is elirigyelt valamit: amikor már elege van belőlünk, szívesen magára venné az egész arcot fedő, minden küldő dolgot kizáró hógömb-sapkát. Mivel ilyenünk sajnos nincs, így anyukám újra gyűjteni kezdi a következő életkorunkra az olvasmányokat, ami neki persze visszafelé van az időben. Mostanában Erlend Loe: A pénz bajjal jár művén nevetett nagyokat. Sajnos, ez még nem nekünk való, de a rajzokat már megnézhettük, különösen a hatalmas fúróval óvodába igyekvő kissrác tetszett.
Anyukám szerint a pénz tényleg bajjal jár, és örüljünk, hogy nem nyerünk meg mindent. Viszont már tudjuk, hogy megnyertünk egy csomó új olvasásélményt.
FÁBIÁN ERIKA ÉS FRUZSINA