Néhány héttel ezelőtt az egyik iskolában a gyerekek Kányádi Sándortól mondtak verseket. A Küküllő is benne volt a sorokban, ahogy szavaltak, honvágyam lett. („Langyos a Küküllő / vize, mint a vászon, / egy nagy szövőszéken / fordul át a gáton.”) A budapesti gyerekek nem tudhatták, hogy a Csodaceruza újság szerkesztője, akinek mondják a verseket, amikor még kisgyerek volt, a Küküllőre járt fürdeni…
Pünkösdkor megnézhettem újra a Küküllőt, rég jártam otthon. Zetelakától nem messze, Üknyéden túl nagy kirándulást is tettünk: megcsodáltuk a nárciszmezőt, éppen most virágzik a kápolnavirág.
Ugyanazt éreztük, amit Tamási Áron is leírt a Bölcső és bagoly című könyvében:
„A legszebb és a legcsodálatosabb dolgot azonban messze a havasi fennsíkon láttam, amikor június első felében oda is elvitt apám. Amikor mentünk ugyanis az óriási mezőben, az erdők fölött, úgy láttam egyszer, mintha a távolban mindenütt patyolatfehér lenne a föld. Először azt hittem, hogy csak fehéret káprázik a szemem, de ahogy egyre közelebb mentünk, mégis igaznak kezdett tetszeni, amit láttam.
– Ott mi van? – kérdeztem apámtól.
– Ott kápolnavirág – mondta apám.
– Mindenütt?
– Mindenütt!
Nemsokára odaérkeztünk, s hát valóban, ameddig csak ellátott a szem, ott mindenütt kápolnavirág volt, vagyis patyolat nárcisz. Úgy nőttek vadon milliószámra, mint az égen a sűrű csillagok; s amíg keresztülmentünk azon a nárciszmezőn, azalatt annyi illatot szagoltunk, hogy még egy hét múlva is éreztük, és mentünkben mindenütt láthatatlan nárciszmezőkre gyanakodtunk.”
