A hegedűszó
Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy király, Nagyétkű Jeromos. Nagy gazdagságban és
jólétben élt. Mindene megvolt, csak a nyugalma nem. Kamrái roskadoztak, kincstára a sok aranytól,
éléskamrája pedig a sok finom falattól.
Igen ám, csakhogy ez utóbbi napról napra kiürült. Hiába sürgött-forgott a királyi szakács
és tizenkét kuktája éjjel-nappal, a kamra polcai minden reggelre üresen álltak. A szem és szájnak
ínycsiklandozó ételek ugyanis nemcsak a király éhét csillapították, hanem az egérkirályét, Cin O’ berét
és egész udvaráét.
Szegény Nagyétkű Jeromos pedig csak fogyott és fogyott! Már birodalma összes macskája
szerencsét próbált a kamrájában, de minden hiába.
Egyik nap egy éhes és fáradt vándorhegedűs macska tért be az udvarba. Mivel nem volt
szegénynek egy garasa sem, ezért a jó szívvel kínált frissen sült jércecombot hegedűszóval hálálta
meg. Éjszakára a palota alagsorában vetettek neki ágyat, az éléskamra mellett. Benedek, mert így
hívták a hegedűst, hogy vendéglátói kedvességét meghálálja egész hajnalig olyan szívhez szóló
dallamokat játszott, hogy senki nem állta meg könnyek és dicséret nélkül. Senki, még az egerek sem.
Annyira elbűvölte őket a hegedűszó, hogy elfeledkeztek a kamra finomságairól is.
Másnap reggel csodálkoztak is a kukták az érintetlen polcok láttán! De még ennél is jobban
azon, hogy a búcsúzó Benedek nyomában vörös köpenybe burkolódzó apró alakok tűntek fel.
Mint kiderült, Cin O’ ber és egerei szegődtek a hegedűszóval távolodó vándor nyomába, hogy
egyetlen hangjegyről se maradjanak le. Így vándoroltak ezután együtt faluról, falura és hagyták maguk
mögött Jeromost, ki azután nyugodtan szemlélhette kamrája roskadozó polcait.
Füleljetek Ti is, s ha távolról hegedűszót visz a szél, talán éppen Benedek jár arra és
találkozhattok vele.
Mészáros Eszter
