Garmann nyara, mondja a cím, pedig valójában úgy tűnik, a címszereplő kisfiú utolsó nyári napjának különös, álomszerű krónikáját követhetjük végig.

Az örökké múló idő, az idő megfoghatatlansága, tovaillanása a könyv nagy kérdése, vagyis inkább talánya – hiszen erre az örök, nyugtalanító kérdésre nem szolgál igazi válasszal. Az idő múlása az emberek életében az öregedést, az elmúlást, a halált is jelenti, de a fejlődést, az örök körforgást is.

A könyv finoman bontja ki ezt a tematikát több szinten is, a párhuzamok pedig tovább árnyalják a mondanivalót. Garmann családját meglátogatja három idős nagynéni. Ahogy a tántik évről évre kisebbek lesznek, Garmann egyre nagyobbra nő. „Hamarosan alig látszanak ki a fűből, véli Garmann.”

Míg a nagynénik életük lezárására készülnek, addig kiderül: Garmann az ősztől fogja elkezdeni az iskolát. Aaz újtól, az ismeretlentől mindenki tart egy kicsit – ahogy a kisfiú apja is megvallja. Kérdés lehet persze, hogy egy koncert előtti lámpaláz, az iskolába menés félelme vagy a félelem a fogorvostól felér-e az élettől való búcsú félelmével.

A könyv nem misztifikálja a halált – mikor Garmann egy halott madarat talál, tudja, először el kell temetnie a földbe, hogy aztán – ahogy Borghild néni mondta korábban – „utazhasson a Göncölszekéren az égbolton keresztül”.

Mit lehet tenni, hogyan enyhíthetjük szorongásunkat?

(Megjegyzem, ez a szó soha nem szerepel a könyvben, a szereplők nem szoronganak, hanem „izgulnak”, „mintha pillangók lebegtetnék a szárnyaikat a hasadban”.)

A könyvben Garmann gondosan bepakol az iskolatáskájába, és gondolatban is felkészül a nagy napra. Az idős nagynénik is minden megszólalásukkal azt fejezik ki, hogy számot vetnek életükkel, készülnek az elkerülhetetlenre, ami egy hosszú élet végén vár rájuk. Igyekeznek pontosan végiggondolni, mi jöhet a halál után, ez könnyebbé teszi a várakozást: Borghild néni elmeséli, hogy ha meghal, ünneplő ruhájában besétál egy nagy kertbe az égbolton, „ami ugyanolyan csodás, mint a tiétek”, Garmann pedig egész nyáron azt gyakorolta a mamájával, hogyan fog átkelni az úttesten, hogy majd eljusson egyedül az iskolába.

A mozgás korlátozottsága, a járókeret, a kivehető fogsor (mikor Garmann sürgetné, hogy kihulljanak a tejfogai), vagy éppen Auguszta néni emlékezetkiesése, a tél, a hó – amely pedig Garmannak annyi öröm forrása – nehézség az öregek számára, amivel meg kell küzdeni. Ezek mind figyelmeztetnek az elmúló vitalitásra, az emberi élet múlékonyságára.

Fontos és izgalmas aspektusa a könyvnek az idős emberek és a gyerekek világának szembesítése. Garmann éppen most, ebben a helyzetben érti meg azt, hogy ami neki örömet okoz az életben, az másnak talán épp az ellenkezője. Garmann nyílt és őszinte, de gyermeki létéből fakadóan sokszor megmosolyogni való kérdéseire a nagynénik is nyíltan válaszolnak, kedvesen és derűsen. Mindkét oldal el tudja fogadni a másik hendikepjeit.

Az idő, a múló idő, amely apró pillanatokból épül fel, addig amíg egy katica Garmann orrára röppen, az illusztrációknak is fontos komponense.

Hole fotográfiákat dolgoz egybe a képein: mind megannyi papírra merevedett látvány – ezek is az időtől való folytonos függésre irányítják a figyelmet. Az egyes oldalakon fekete-fehér és színes, régi és új technikával készült fotók elegyednek, minha homályos emlékek lenyomatai lennének. A képeken feltűnő sok apró tárgy a szereplők attribútumaivá, sokat sejtető jelekké válnak: a nénikék a könyv vége felé utazótáskáikban úgy viszik el a virágokat, mint a nyár összes ízét, Garmann pedig egy még ki nem nyílt virágbimbó előtt áll, és néz ránk, arca gondterhelt. A háttérben, a feje felett felhők gyülekeznek. A kapu bal oldalán egy málnabokor ágán virágbimbókat, kinyílt virágot, zöld és érett málnaszemeket látunk – mint a gótikus  festményeken.

A könyv szövege is különös, talán az időből még keveset sejtő gyermek nyelve ez: a mondatok állandó jelen időben vannak, minden lapozáskor egy újabb bekezdésre ugrunk. Mint egy filmszalagon, ahol a sok állókép gyors egymásutániságában kel életre a film.

A 2007-ben készült, több rangos díjat is elnyert könyvet a Scolar Kiadó adta ki, nem csak gyerekeknek.

(Garmanns Sommer; fordította Vaskó Ildikó, Scolar Kiadó, Budapest, 2012.)

Wittmann Ildikó