Farkasok a falban. Írta: Neil Gaiman, illusztrálta: Dave McKean. Fordította: Pék Zoltán, Agave kiadó, Budapest, 2011.)

The only thing we have to fear is fearlessness, fordította ki az R.E.M. Lincoln elnök szállóigéjét a Hyena című dalban, és való igaz: ahogy aztán Feldmár András is mondta: mindenki fél valamitől, és attól kell a legjobban félni, aki ezt nem meri bevallani.

A szorongás, a félelem és a tabuk a témája Neil Gaiman és Dave McKean modernkori meséjének, a Farkasok a falban című kötetnek, és ha figyelmesen végigkövetjük a könyvet, ezekre egy sajátos magyarázatot, és egy akár feloldásnak, happy endnek beillő befejezést is adnak.

Pusztán a borítója is feszültséget kelt  a könyvnek – ezen látható Lucy, a történet főszereplője, aki épp egy farkast rajzol a falra.  Egyszerre rajz, fénykép és festmény, s nem elég, hogy a Lucy által rajzolt farkasnak az eleven, piros, állati szemei ránk, a nézőre fókuszálnak, Lucy maszk-szerű arca is felénk fordul, rajta egyszerre ül rémület és a kérdés: látod? Nem fog ereszteni bennünket ez a történet.

Az első oldalon Lucyt látjuk a ház halljában. Nekünk háttal áll, egy fura, nyújtózkodó, spontán  pózban, az arcát nem is látjuk, amitől az az érzésünk támadhat, hogy meglessük őt. Mi őt figyeljük meg, ő a szobaajtón tekint befelé. Egyedül van és unatkozik.

A történet első mondata ez: „Lucy körbejárt a házban.” Így nem kezdődik történet, inkább már elkezdődött, és mi utólag kapcsolódunk be, az is lehet, hogy a történet közepénél, esetleg közvetlenül a végkifejlet előtt járunk? Ezen az első képen mindenesetre azt érezhetjük, innentől bárhogyan folytatódhat a történet, és kíváncsian lapozunk tovább.

„A házban nagy csönd honolt” – így a folytatás. Mint kiderül, Lucy nincs egyedül a házban – édesanyja lekvárt tesz el, az apja tubán játszik, az öcsikéje pedig a videójáték rabja. Nahát, ezek egyike sem csendes elfoglaltság! És tényleg, látjuk is Lucyt, amint merően nézi a csak a videojáték képernyőjére figyelő, földön fekvő öccsét. A háttérben egy sötét alak árnya áll az ajtóban. Az apa lenne, aki abbahagyta a tubázást, hogy megnézze a gyerekeket? Egy szellem? Vagy – saját magunk, mert ezt a jelenetet egy tükörből látjuk? Nem kapunk választ a kérdésre.

A szoba is különös – nem a meleg, biztonságot adó otthon, inkább egy fura, szögletes hodály, ahol a padló vérvörös színű (ezen öcsike azért nyugodtan, flegmán elterül), a szobanövény levelei mintha éles karmok lennének, a szembenső fal pedig össze van firkálva mindenféle olyan figyelő lénnyel, amikből a Gyilkos elmék három teljes évadot leforgathatna. Ez lenne tényleg az otthon? Vagy esetleg Lucy szemén át látjuk a világot? Így látja Lucy?

A csend, a vihar előtti csend azonban megszakad – „Lucy zajt hallott.” Falra tapasztott füllel, páni rémülettel hallgatózik.

A következő oldalon anyjához fut, aki, mintha csak falat építene, rakja gondosan egyik lekvárosüveget a másikra. Nem rendíti meg Lucy kijelentése, hogy farkasok vannak a falban. Először el akarja hessenteni azzal, hogy talán egereket hall, sőt, kijelenti, hogy „biztos, hogy nem farkasok”, és még hozzáfűzi:”Te is tudod, mit mondanak… Ha a farkasok kijönnek a falból, akkor vége. – Minek van vége? – kérdezte Lucy. – Annak – mondta az édesanyja. – Ezt mindenki tudja.” – és anyja figyelme már ismét a lekvárosüvegere összpontosul.

Ez a beszélgetés olyan nyugtalanítóan szürreális, hogy azt vélhetjük, nem a valóságban, hanem Lucyben zajlott le. Talán az anyja nem ezt mondta, de Lucy, ez a magányos, érzékeny gyerek így éli meg a szavait: a „farkasokat” hallja, amik gyakori szereplői az ősi meséknek, hiedelmeknek, és a mai napig képesek tabuk övezte misztikus figurákként létezni. Nyugtalanító, hogy az anya nem hisz Lucynek, kijelenti, hogy „biztos nem” farkasok, majd egykedvűen hozzáteszi, hogy ha kijönnek a farkasok a falból ( de pont az előbb mondta, hogy biztosan nem farkasokat hall Lucy!) , akkor „annak” (amit mindenki tud, de ő nem hajlandó megmondani, mi az ) vége. Lucy máris szembetalálhatja magát egy nyomasztó kérdés megválaszolása helyett egy tabuval.

Polcz Alaine írta az egyik könyvében, hogy a gyermek számára az válik tabuvá, amiről nem lehet beszélni. Attól fog félni, amit nem ismer, és amiről azt látja, hogy félni kell. Ha a társadalmi fejlődést visszapörgetjük azokra az időkre, amikor ugyanazokat a történeteket hallották a felnőttek és a gyerekek is, és nem volt még „gyerekirodalom”, akkor a tabuknak nagy szerepe volt egy közösség összekovácsolásában. Vajon Lucyék családjában milyen célt fog szolgálni a tabu, közelebb hozza egymáshoz a család tagjait?

Éjszaka aztán még jobban hallja Lucy a farkasokat, nem csupán a zajokat, hanem azt is, hogy „farkasos terveket szőttek, farkasos ármányt forraltak”, napközben pedig már a tekintetüket is magán érzi, a falakon lógó festmények szeméből. Természetesen a tuba mögött eltörpülő apja sem hiszi, hogy Lucy farkasokat hall.  Lucy nem tudja, hanem „érzi a pocijában”, sőt a játék babamalaca szerint is farkasokat hall. Az, hogy Lucy másképp érzékeli a külvilágot (akár azért, mert gyerek, akár azért, mert fokozottan, esetleg kórosan érzékeny), kitűnik abból, hogy az apja (aki az anyához nagyon hasonló válaszokat ad Lucynek) a babamalacról azt mondja: „Csak egy baba”. Holott mi tudjuk, hogy Lucy számára fontos, nyugalmat adó, megértő lény, akkor is, ha nem élő, csupán Lucy – mint oly sok gyerek – vetíti ki saját érzéseit a játékállatra.

Lucy öccse sem sokkal megértőbb, mikor újra zajt hall, most már rajzolás közben. Ennek a képnek az egyik felén a gyerekek a szobában vannak, ami tele van sötét sarkokkal, a kép másik felén egy nagy, nyugtalanító szem mered ránk egy fadeszka résén át. A kislány öccse mégis gúnyt űz belőle, kioktatja, először racionálisan – „nincsenek farkasok a világnak ezen a részén”, „a falban nem élnek farkasok” – majd ő is hozzáteszi, „ha kijönnek a farkasok a falból, akkor mindennek vége”, és hogy ezt mindenki tudja.

Csodák csodájára annyira felerősödnek a zajok, hogy végül a család többi tagja is meghallja őket. „Csinálnunk kell valamit az egerekkel”, mondja az anya, „Holnap keresek valakit, aki elintézi őket”, mondja az apa, az öcsi pedig örül, mert szerinte ezek denevérek: „ Este kinn hagyom a nyakam a paplan alól, hátha van köztük vámpírdenevér. Akkor, ha megharap, tudok majd repülni, és koporsóban aludni, és sose kell többet nappal iskolába mennem.” Egyikük sem fél, vagy kétkedik abban, amit „tud”. Egyedül Lucy érzi, hogy a végzet elkerülhetetlen. Mikor elnyomja végül a takaró alatt az álom, az éjszaka kellős közepén a farkasok kijönnek a falból.

A farkasok megjelenése drámai változást hoz: mi Lucyvel együtt követhetjük végig, ahogy nő a feszültség. Azt érezhetjük, hogy a szülők és testvére közönye nem adaléka a történetnek, hanem kiváltó oka a drámai fordulópontnak.

Erre – hogy a farkasok kijönnek a falból – nincs racionális magyarázat. Az is lehet, hogy mindez Lucy álmában történik?

A farkasok megjelenítése is drasztikusan eltér az eddigi képi világtól – míg eddig többszörösen exponált fényképekre festett illusztrációkat láthattunk, amik egyszerre hatottak reálisnak és artisztikusnak, addig a farkasokat tusrajzok jelenítik meg. Az első őket ábrázoló képen vadul futnak, a szemük élénksárga, hatalmas fogaik elővillannak.

A család pánikszerűen kiszalad a hátsó ajtón a kertbe. Az apa viszi a legjobb tubáját is, az öcsike felkiált menekülés közben, hogy „Mindennek vége!”.  Most tehát megtudjuk, milyen az, mikor „mindennek vége”: „Az éjjelt a kert végében, egymáshoz bújva töltötték. A ház minden szobájában égett a villany. Tudták, hogy a házukban a farkasok az ő tévéjüket nézik, megeszik az ennivalót a spejzükből, és farkastáncot lejtenek fel a lépcsőn, le a lépcsőn.”

A szülők és öcsike minden megrendülés nélkül már azt latolgatják, hová költözhetnének: a sarkkörre, a Szaharába vagy a világűrbe? Lucy viszont kijelenti: „Én nem akarok olyan helyen lakni, ami nem az otthonom”.  Majd eszébe jut, hogy bent hagyta a babamalacot, és hiába mondja az anyja, hogy majd vesznek újat, attól félve, hogy bánthatják a farkasok, éjjel visszaoson a házba, hogy megkeresse. Rájön, hogy a falban osonva észrevétlen tud maradni – meg persze a farkasok is akkora zajt csapnak, vagy éppen olyan mélyen alszanak, hogy meg sem hallják –, fölér a szobájába, és megtalálja babamalacot.

A kertbe visszaérve szorosan magához öleli a babamalacot, majd elalszik. Itt Dave McKean néhány meghitt, lágy képe mutatja meg nekünk a Lucy számára megvalósuló harmóniát.

Másnap reggel – mintha mi sem történt volna – Lucy anyja dolgozni megy, öccse iskolába. Lucy apja a tubán kezd gyakorolni a kert végében, Lucy utazási brosúrákat nézeget. Belóg még a képbe egy nagy bokorvágó ollót tartó kesztyűs kéz is, legalább olyan félelmetes, mint a farkasok – csakhogy ez szomszédasszonyukhoz, Melanézia királynőjéhez tartozik, akit az esti vacsorán is részt vesz a kertben.

Este megint mindenki azt tervezgeti, hová költözhetnének, lakatlan szigetre, fűkunyhóba, hőlégballonba, egy fa tetejére… A legegyszerűbb, s legbátrabb választ ismét Lucy mondja ki: visszamehetnének lakni a házukba!  Ezen nem csak az egész család, de még a szomszédasszony is felháborodik. Mindegyikük eltorzult arccal kérdi: „Micsoda?” Lucy javaslatának, hogy menjenek be a ház falaiba lakni, végül csak kötélnek állnak. Most ők leszek azok, akik a farkasok életét kémlelhetik ki a falakból:  nos, a farkasok korántsem azok a veszedelmes bestiák, mint hinnénk. Teljes hangerőn nézik a tévét, felrohannak a lépcsőn, majd lecsúsznak a korláton, felveszik a legszebb ruhákat a szekrényből, és lyukat tépnek rajtuk a farkuknak, óriási bulit csapnak (akkorát, hogy a könyv legelső képén látható váza virágain egyetlen szirom sem maradt), énekelnek, táncolnak, vicceket mesélnek, az egyikük pedig a videojátékkal játszik, és Lucy öccsének minden rekordját megdönti.

Volt, aki lekvárt evett és a falra kente, volt, aki Lucy apjának második legjobb tubáján játszott – azaz, pont ugyanúgy viselkedtek, mint az emberek, csak féktelenül, szabályok, gátlások nélkül, úgy viselkedtek, ahogyan talán a gyerekek vágynak arra, hogy felnőttek legyenek, és ne kelljen engedelmeskedniük többé szüleik felszólításainak.

A falak árnyában megbújó családtagok rémülete és dühe határtalan. Mindenki a magának legkedvesebb dolgokat félti a farkasoktól (pedig nem is olyan rég még pont az anya magyarázta el Lucynek, hogy nem fontos a régi babamalac, majd vesz neki újat) – az anya a lekvárt, az öcsi a rekordjait, az apa a „második legjobb” tubáját… míg végül Lucy  vezényletével, egy-egy széklábbal a kezükben kirontanak a falból, hogy elűzzék a farkasokat. A farkasok páni rémületbe esnek, hiszen „amikor az emberek kijönnek a falból, akkor mindennek vége”,  és bukdácsolva elmenekülnek. „Kinek az ötlete volt ez egyáltalán?”, kérdi még egyikük futtában, de csak rohannak messzire, és soha vissza sem térnek.

„Aztán pedig a család több napig takarított, hogy a ház emlékeztessen arra, amilyen az előtt volt, hogy a farkasok kijöttek a falból.

Végül aztán – folytatódik a mese –, minden olyan lett, amilyen volt (…). És minden visszatért a rendes kerékvágásba.”

A történetnek különös vége van: ebben a visszarendeződött helyzetben Lucy ismét hangokat hall – ezúttal olyat, mint amikor egy elefánt próbálja elfojtani a tüsszentést.

A kislány most már csak babamalacot kérdi meg, hogy elmondja-e a többieknek is, hogy elefántok élnek a ház falában? Babamalac azt válaszolja: hamarosan rájönnek maguktól is. „És így is lett.” – fejeződik be a mese, egy elefánt lábnyoma alatt szétterülő lekváros pirítós képével.

A történet semmiképp sem tekinthető lezártnak: nézhetjük úgy is, mint baljós kimenetelű, örök harcot a számunkra láthatatlan, majd mégis, a ház falából előtörő bestiális lényekkel, rémálmaink megelevenedéseivel.

Ez akkor lehetne valós feltételezés, ha Lucy kórosan hallucinálna. Erről azonban nincs szó: Lucy csupán képes arra, hogy ne csak a racionalitás szintjén érzékelje a világot, hanem annak számos racionálisan megmagyarázhatatlan elemét is felfogja. A félelme nem destruktív, hanem kezelni tudja, úrrá tud lenni rajta. A családtagjai közül kitűnik azzal, hogy valódi, gyengéd érzelmeket képes megélni, még ha csak a játék babamalacával is, és ez az érzés többé, bátorrá teszi őt.

Rájöhetünk, hogy valójában egy diszfunkcionáló, széttöredezett családdal ismerkedhettünk meg ebben a könyvben. Az őket ábrázoló képek igazán nyomasztóak – Francis Bacon festményeire emlékeztetnek néha, vagy kubista festményekre, mintha egy-egy arcvonásuk csak egy-egy szögben létezne, vagy mintha ködös, távoli emlékek lennének. Látszólag minden rendben van náluk, de igazából a családtagok nem figyelnek egymásra, különvonultan, a saját szenvedélyeiknek élnek. Az a ház, ahol ilyen család lakik, nem válhat valódi, biztonságot, melegséget adó otthonná.  A „mindennek vége” náluk azt jelenti, hogy el kell szakadniuk a megszokott időtöltéseiktől. A család és a „falakban” lakó farkasok kettőssége a két szélsőséget képviseli: a családtagok csak sablonos párbeszédeket képesek váltani egymással, és az ésszerűséget, a külvilág, a racionalitás szabályait próbálják magukévá tenni. Ezzel szemben a farkasok, ezek a – talán csak Lucy álmaiban létező – ragadozók  minden korlátot felrúgó, féktelen ösztönlények.

A könyv annak a lázálomszerű víziója, hogy hogyan lehetne mégis egységet teremteni. Ha egy váratlan helyzet, a szükségszerű összefogás és a kompromisszumok hatására sem kerülnek közelebb a család tagjai egymáshoz, akkor újabb, nagyobb problémák várnak még rájuk, amelyek arra fogják kényszeríteni őket, hogy megtanulják elfogadni, meghallgatni, megérteni a másikat. Az egyetlen rossz, ami történhet velük, az, hogy szembe kell nézniük esetleg azzal, hogy – bár a külvilág elvárásainak megfelelnek – az egységesség csak látszólagos közöttük.

Szükséges, hogy képesek legyünk egyszerre farkasok is, és emberek is lenni. Különben jönnek az elefántok.

Wittmann Ildikó