Kriszta meséje

A nagyapám vérbeli falusi tanító volt, Igalban laktunk életem első két évében a szüleimmel és nagyszüleimmel együtt.

A nagypapa volt „a tanító bácsi”, meg „a mozis” a faluban. Ő adta a kezembe az első verseket, könyveket. A családi legendárium szerint 3 évesen már együtt szavaltuk az Anyám tyúkját. A nagyapám nagyon komolyan vette ezeket a dolgokat… A szomszédban is lakott egy tanító, Ági néni, aki Finnországból hozott könyveket. A Piroskönyv máig élénken él bennem. Egy kisfiúról és egy kislányról szólt, különleges képekkel volt teli. Ezenkívül a Minden napra egy mese (ami most épp karácsonyi ajándék lesz Lola számára) és a 77 magyar népmese című könyv volt még nagyon meghatározó gyerekkoromban. Sokszor kértem édesanyámtól, hogy meséljen nekem „a fejéből”, és konkrétan emlékszem arra is, mitől féltem a mesében, és mi volt, ami nagyon tetszett benne.

A szüleim pedagógusok, mindketten Kaposváron tanítottak egy középiskolában. (Az apukám még most is ott dolgozik). Anyu egy vérbeli, budapesti, VIII. kerületi lány volt, aki beleszeretett egy igali fiúba a kereskedelmi főiskolán, és a szerelem elvitte vidékre, pedig színésznő szeretett volna lenni…

A sors iróniája, hogy nem belőle, hanem a nővéréből lett színésznő, méghozzá nem is akármilyen: Kútvölgyi Erzsébet. Ez anyukámban sok feszültséget okozott. Ezért csinált például irodalmi színpadot, és csatlakozott egy vándortársulathoz is, miközben tanárnő volt. A kreativitását megpróbálta a helyi körülmények közé illeszteni, ennek ellenére volt benne egy állandó feszültség, amit én is éreztem… Amióta felnőttem és picit bölcsebb lettem, már azt is látom, hogy mi okozta ezt a feszültséget. A gyerekek szeretik a konformizmust, engem pedig zavarba hozott, hogy az anyám ennyire más. Abban a kisvárosi környezetben ő egy „paradicsommadár” volt, akiről azt mondták az emberek, hogy „Kútvölgyi Krisztina más, mint mi vagyunk”. A diákjai imádták, de azért néha nagy szemekkel néztek rá: öltözködésében és mindenféle megnyilvánulásában, az óráin is különleges volt.

Úgy érzem, kicsit mások a kulturális vonatkozásai a Lola-meséknek. Átszövi őket valami, amitől nem olyanok, mint a „magyar” mesék.

Ez talán azért van, mert a Nők Lapjából lehet rólam tudni, hogy nem csak itthon éltem, és a családunk nemzetközi… De lehet hogy azért is gondolod így, mert sokat olvastam, utaztam, és éltem más országokban is: mindenhol figyeltem a gyerekkönyvpiaci trendeket, a meséket. Emiatt egy kicsit bátrabban vagy máshogy nyúlok a témákhoz, és a szóhasználatom is más. Az is szokatlanul hat talán, ahogyan Lolával beszélgetek, mert mindig partnerként kezelem őt. Néha rá is csodálkozom, amikor valamit el kell magyaráznom neki, hogy nahát, ő még csak négyéves!

Persze! Próbálnám nem követni! Berg Juditot például rendszeresen olvasnunk, Lola most épp a Panka és Csiribí-korszakban van. Szereti az igaz meséket, meg a „fejemből mesélősöket” is, de a tündérvilág is érdekli, és persze a rózsaszín hercegnős történetek is megérintik. Hiába fogadtuk meg, hogy nem öltöztetjük rózsaszínbe a lányunkat, ma már sokszor ő dönt. Odamegy, és leveszi a polcról azt, ami kell neki. A közösség határozza meg az ízlését. Arra nagyon figyelünk, hogy a két nyelv és a két kultúrkör egyszerre jelenjen meg a nevelésében. Ez kemény munka! Vigyázunk, hogy ne csússzanak el az arányok, amiatt, hogy most Magyarországon élünk. Itt sokkal egyszerűbb magyarul beszélni, és a könnyebb ellenállás felé mozdulni, de oda kell figyelnünk arra, hogy angol mesék, mondókák és zenék is legyenek a környezetében. Ha kint élnénk, akkor fordítva is így működne. Van otthon egy nagy polc magyar és egy nagy polc angol könyv, Lola választhat, mit szeretne.

Nagyon hasonlóak, mint a magyarok, sok minden ugyanaz. A dalocskáknak sokszor teljesen más a szövege, jelentése, mint magyarul, de sok dallam fedi egymást. Gyakran rácsodálkozom a skót, ír vagy angol népmesékre, mert nagyon sok olyan motívum és történet előjön, amelyről korábban azt hittem, hogy magyar népmese, magyar gyűjtés. Érdekes lehetne kutatni ezt a területet, hogy miért érzi mindenki a sajátjának ugyanazokat a meséket… A történet hasonló, csak mások a nevek, és az van a cím alá írva, hogy „angol népmese”. Úgy tűnik, a mesék világában már korábban is volt globalizáció…

Nem nagyon merek erről beszélni, mert én „csak egy tévébemondó” vagyok… Vannak. Sőt, sokkal régebb óta megvannak, mielőtt ez a „Lola-őrület” elkezdődött volna. Gimnáziumban, amikor izgalmasabbá vált az érzelmi életem, mint annyi tizenéves, én is elkezdtem írogatni, aztán beraktam a fiókba az irományaimat. Egyetlen egyszer beírtam egy saját verset egyik barátnőm iskolai emlékkönyvébe, és óriási sikerként könyveltem el, amikor egy másik iskolatársam lemásolta ezt a verset, és egy harmadik könyvbe beleírta. El lehet képzelni, milyen volt… egy fecskéről szólt, aki ki akart törni a béklyóiból, igazi pubertáskori történet. A verseimet később eldobtam, annyira szégyelltem őket.

Mert nem olyan családból jövök, ahol ez normális lett volna. Anyám művészember volt, de ő bezárva élt egy másfajta világba. Én magam azért is álltam olyan ambivalensen ehhez az egészhez, mert láttam, hogy anyu milyen feszült attól, hogy másként élt és alkotott, mint ahogyan szeretett volna… Nem voltam büszke az írásaimra, el sem mondtam a szüleimnek. Aztán egyszer, az irodalomtanárnőm azt mondta az érettségi után, hogy érdemes volna ezzel foglalkoznom. De Lola fogantatásáig nem éreztem bátorságot magamban ahhoz, hogy kiálljak a világ elé.

Mi volna az a mű, amivel „kiállnál a világ elé”?

Még nincs megírva a történet, de a fejemben lévő fiókban nagyon erősen jelen van: anyut 1997-ben elvesztettük. Az ő ellentmondásos, tanulságos és izgalmas életének motívumaiból szeretnék írni egy nagyobb lélegzetű, fikciós művet. A műfaját még nem határoztam meg. Ez bátorság kérdése is… Egyelőre még nem írtam le az első mondatot, pedig többször nekiálltam, de most már nagyon kikívánkozik belőlem. Grecsó Krisztiánnal nemrég arról beszélgettünk, hogy létezik olyan, amikor egy szöveg már nem bír tovább belül maradni, ő is átélte ezt. Néha mondatokkal álmodom, amelyek olyanok, mintha abból a majdani könyvből jönnének elő. Én ráadásul nagyon vizuális gondolkodással vagyok megáldva/megverve a televíziózás miatt. A Lola-mesék készítése közben Faltisz Alexandra néha nevetett azon, ahogyan már a gépeléskor tördeltem a szöveget, és elképzeltem, mit fog rajzolni. Szerencsére legtöbbször valami olyasmi került a papírra, amit gondoltam. Igazi alkotópárossá érlelt bennünket ez a két mesekönyv, amelyekben nagyon erős szerepe van a vizuális hatásoknak is.

A Lolával az élet a Nők Lapjában folytatódik. A harmadik Lola-könyv, tavasszal várható. A kiadóval elvileg három könyvre szerződtünk, de a folytatás elsősorban attól függ, hogyan fogadják.

Úgy látom, nagyon jól. Minden könyvbemutatón, vetítéskor a gyerekeket figyelem – nézem őket, ahogy tátott szájjal figyelnek, és ott nevetnek, ahol én nevettem, amikor írtam. Aztán a rajzfilm végén azt kiabálják, hogy mééég!, ennél nem kell jobb visszajelzés. A gyerekek nagyon szeretik a mesebeli Lolát. A történeteket a 4-5-6 éves gyerekek értik meg igazán. A kisebbek inkább a sok színes képet nézik, lapozgatják a könyvet, de a rajzfilm, és a szövegek iránt inkább a nagyobbak érdeklődnek.

Néhányan már kérdezték tőlem, hogy honnan veszem az inspirációt? Megyek a gyerek után egy jegyzetfüzettel? Frászt! Minden édesanya tudja, hogy ez nem így működik. Van nekem annál fontosabb dolgom is. Amikor leülök írni, akkor látom magam előtt a történeteket, és egyszerűen csak „előjön” belőlem a mese. A könyvek bevezetőjében olvasható „nem is szeretem a körtét” például egy igazi „Lola-klasszikus”. Ez történetesen valóságos – de a mesebeli Lola nem azonos a lányommal. A mi Lolánkat tudatosan leválasztottuk erről az egészről. Nem szeretném, ha felnőtt korában visszanézve azt látná, hogy az egész gyerekkora erről szól. A mesebeli Lola mostantól a rajzokkal, a történetekkel, saját különleges vizuális világával együtt önálló életet él. Ezzel együtt előfordul, hogy azt vágják a fejemhez: „a gyerekemből csinálok pénzt”. De vajon minden íróember így van ezzel, aki saját magából táplálkozik? És azok a meseírók, akiket a gyerekeik inspirálnak? Az az igazság, hogy „egy nőnek a tévéből” nincs könnyű dolga, ha arra vetemedik, hogy ír. Ez nem panasz, hanem tény.

Lugosi Viktória Dafke című könyvét. Ő azok között volt, akik a „kezemet fogták”, amikor tizenkét évvel ezelőtt az első riportomat készítettem a televízióban. Viki annak idején példaképem volt. A Dafke mellett Doris Lessing A fű dalol című könyvével birkózom magyarul. Egyébként nagyon szeretek eredetiben olvasni, hogy mozgásban tartsam az agyamat. Lessing könyve azonban nem az én életritmusomhoz való… Rohanok ide-oda, fél órákra tudok leülni olvasni. De nyaraláskor, vagy amikor a gyerek a nagyszülőknél van, mindig nagyokat olvasok. A karácsonyi szünetben eltöltünk néhány napot Lola nélkül, nagyon készülök már egy kényelmes, hosszú olvasásra. A harmadik könyv, ami az éjjeli szekrényemen van, Douglas Adams Galaxis útikalauza. Imádom az angol humort, apám mondta, hogy mindig is tudta, én majd egy angol mellett fogom leélni az életemet. Csodálkozott is, amikor anno egy magyar fiúhoz mentem feleségül…

Nehezen. Nem hiszem, hogy Lolának fogják hívni a főhőst… egy kamasz lelke törékeny. Számomra a Lola-történetek az állandó egyensúly keresésről is szólnak. Arról, hogy kitaláljam, mennyit osztok meg az életünkből, az életéből, és mennyi marad meg nekünk. A Nők Lapjában egy felvállaltan valódi, kíméletlenül őszinte sorozatot írok, ami attól hiteles, hogy valóságos. De gyakran látom mostanában például, hogy Lola szégyenlős. Sőt, vannak titkok, amelyeket még velem sem akar megosztani… Egyre fontosabb neki az intim szférája. A cikksorozatot addig folyatom, amíg azt látom, hogy nem ártok vele. Persze a lányom mindig is inspirálni fog – ha lányregényt nem is írok róla. A lektűr, azt hiszem, nem az én műfajom, noha abból is van fogyasztható és szórakoztató. Van létjogosultsága, ugyanúgy, ahogy a bulvár tévéműsoroknak. Még akkor is, ha ijesztő, hogy mekkora igény van rá… nagyon sok embernek kizárólag a televízió és a ponyva jelenti a kultúrát. Nemrég kölcsön kaptam egy barátnőmtől néhány mostanában divatos „női” könyvet, és megdöbbentett, ahogyan néhány szerző a magyar nyelvet használja.

Amikor a Nők Lapja cikksorozatból könyv készült, fotókat kért tőlem a kiadó, de a férjemmel már a kezdet kezdetén megállapodtunk abban, hogy a lányunk képe ne szerepeljen a médiában. Emiatt aztán majdnem kútba esett az egész, mert attól félt a kiadó, hogy az olvasóknak hiányérzete lesz. Ekkor felvetettem az illusztráció lehetőségét, amit először kétkedve fogadtak, de végül sikerült meggyőzni őket arról, hogy így is lehetünk hitelesek.

A Nők Lapjában rendszeresen dolgozó illusztrátorok megkapták ugyanazt a szövegrészeletet, és rajzoltak mellé valamit. Éppen ezeket a rajzokat nézegettem, amikor Lola rámutatott az Alexandra rajzain szereplő kislányra, és azt mondta: itt van „Joja”! Ő maga választotta ki magát, és tényleg nagyon találó a figura.

Igen. Közösen hoztuk létre azt a vizuális világot, amely tükrözi a történetek hangulatát. Az én alapkoncepcióm az volt, hogy a rajzok mellett használjunk fotókat is. Végül, Molnár Tamás tipográfus segítségével megkerestük a helyes arányokat. Szerettünk volna létrehozni egy olyan miliőt, amely nagyon élő és mozgalmas, de nem túl „sok”. Ez a „Lolavilág”, amelynek vannak vissza-visszatérő és könnyen azonosítható, felismerhető helyszínei és kellékei, egy igazi alkotói csapatmunka eredménye. Nagy utazás volt Alexandrának és nekem is. A második kötet letisztultabbra sikerült, mint az első.

És közben rajzfilmet is készítettünk könyvenként egy-egy történetből, a Cinemon stúdióval. Egyszerű médiafogyasztóként korábban, a hosszú stáblistákat elnézve magam is sokszor hitetlenkedtem, hogy vajon miért kell annyi ember egy animációs produkcióhoz. Hát most már tudom. Hihetetlen kreatív energia szabadult föl bennem az alkotó folyamat során, ami igazi felüdülés volt a televíziós munka után. Hiába dolgozom szerkesztőként is, és írom a saját szövegeimet, a Híradóban teljesen más képességekre van szükség.

Az első mesekönyv bemutatóján valaki azt mondta nekem, hogy milyen jól kitaláltam én magamnak ezt az egész Lola-márkát. Pedig nem így volt… fokozatosan alakult így, és nem igazán tudatosan.

Brüsszelben dolgoztam európai tudósítóként, és ahogy nőtt bennem Lola, úgy növekedett a bátorság is. Elkezdtem lejegyezni a gondolataimat, karcolatok formájában megfogalmazni azt az érzést és élményözönt, amit egy nőnek az első gyermekvárás jelent. Például azt, hogy az ember ott áll váratlanul kiszolgáltatva a testének-lelkének. A várandós nő nem feltétlenül jár tíz centivel a föld fölött… Főleg azért, mert igen súlyos. Az ellentmondásokat, érzéseket, kalandokat kiírtam magamból, és amikor megszületett Lola, elküldtem a Nők Lapjának. A főszerkesztőnek nagyon tetszett, de közben persze tartott is tőle, hiszen ez a műfaj akkor még csaknem ismeretlen volt a lapokban. Végül úgy döntött, hogy „próbáljuk meg, hiszen téged a tévéből ismernek az emberek”.

Igen, akkoriban még nem volt ilyen „friss hang” a magyar sajtóban.

Olyan tényleg nem volt, hogy egy máshonnan ismert ember, önmagát is kineveti, vállalja dilemmáit és a rossz döntéseit – azt, hogy az anyaság egy tanulási folyamat. Ezzel persze támadási felületet adtam, hiszen a gyerekneveléshez mindenki ért, és mindenki jobban ért hozzá, mint te. A legtöbb ember saját mintájának a visszaigazolását keresi, és ha nem találja meg abban, amit írok, akkor én vagyok a kiplakátolt céltábla. Névvel, arccal, címmel. A nő a Híradóból…  közben persze ettől is izgalmas az egész. Meg kellett tanulnom kezelni az emberek reakcióit. Éppen azért nem mutatjuk meg Lolát, mert akkor belőle is híresség válna. Egy olvasott hetilapban szerepelni hétről hétre, az ember arcképével – komoly dolog, nagy felelősség, és úgy éreztük Lola apukájával, hogy ezt a döntést nincs jogunk meghozni Lola helyett. Így legalább, amikor nem vagyok ott mellette, akkor ő is egy egyszerű, négyéves gyerek, középső csoportos óvodás.  És ennek nagyon örülök.

Igen, tervezem, hogy a harmadik filmben megszólal ő is. Nehéz megoldani, hogy a daddy is beszéljen, hiszen ő angolul beszélget Lolával, a mesebeli család is kétnyelvű. A mesék alapja az, hogy Lola felfedezi a világot, és amikor valahol elakad, az anyukája segít neki. Ezért ezek lényegében kétszereplős történetek, és a párbeszédeken keresztül bontakozik ki a mese.

Százalékot mondjak?… Hülye híradós! (nevet) Azokban a mesékben, amelyek a két különböző nyelvről, kultúráról szólnak, szinte egy az egyben megtörténtek. A legtöbb mese azonban inkább fikció, ami azonban bármelyik óvodással megtörténhet – és meg is történik.

Rajta „teszteltem” az első meséket. Kíváncsi voltam, hogyan reagál rá egy „valódi” gyerek. Úgy érezem, sikerült megszólítni azt a korosztályt, amelynek mesélek. A legelső történeteket közvetlenül a számítógép képernyőjéről olvastam föl neki. Nagy sikere volt, de aztán jött a kérdés: „Ez nagyon vicces mama, de hol vannak a képek”? Aztán persze megmutattam neki a friss, még meleg könyvet és a rajzfilmet is. Akkoriban minden este ezt kellett neki mesélni, ami egy gyerektől a legnagyobb dicséret. Lola egyetlen dolgot nehezményezett, hogy a daddy szeme igazából barna, a mesében meg kék. Beszéltem neki mesék és a valóság kapcsolatáról, a mesebeli és a valóságos Loláról, akik nagyon hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok. Lola nagyon egészségesen, problémamentesen fogja föl, hogy az anyukája ír. És ez a lényeg.

(D. Tóth Krisztával Both Gabi beszélgetett)