Volt egyszer egy szegénység.
Ez a szegénység olyan volt, mint egy igazi markolókocsi, csak egy kicsit kisebb.
Úgy dübbögött, ha jött, majd úgy dübbögött, ha ment, mint egy markolókocsi.
A jövése és menése között pedig valamiből mindig kimarkolt, tátott egyet  vasfogú száját, és hamm, krccs, rccs, nyamm, már le is nyelt egy darabot a ház oldalából,  mert leginkább a házak oldalát szerette enni.
Ahonnan markolt, ott a házak oldalán nagy lyuk maradt, és ezekben a lyukakban aztán a szegénység esténként  ágyat vetett magának , ott aludt.
Volt egy kék ház is a mindenféle házak között, egy kislány lakott benne.
A kislány kicsi volt, és sárga, mint egy csillag.
Egy napon a markolós  szegénység a kislány kék háza körül járt, már tátotta volna vasfogú száját, hogy jót harapjon a kék falból, amikor hangot hallott, kulcslyukon keresztüli suttogást:
Bújj ide, lapítsd a füledet a kulcslyukra, kedves szegénység, tanítok neked egy éneket, dúdolni valót, aztán, ha már megtanultad, elmehetsz a világba és énekelheted mindenfele. Ne félj, nem nehéz, tátogatnod kell, anélkül, hogy kiharapnál valamiből, és csak úgy fognak szállani belőled a dúdolások.
A szegénység nagyon vágyta, hogy valami szálljon  belőle, hogy valaminek tőle való könnyűsége legyen, ne legyen már harapás, hamm, krccs, rccs, nyamm, hanem lebegő dúdolás, az legyen,  csak.
A kicsi lány énekelt, a szegénység ült a kék ház ajtaja előtt, kulcslyukra lapított fülekkel, tátogatta vasfogú száját, és pillanatok alatt megtanulta az éneket.
Mert az ének is olyan volt, mint a kislány: kicsi és sárga, mint egy csillag.
Aztán felállt a szegénység  és elment a világba, de úgy ment, hogy immár nem olyan volt, mint egy markolókocsi, hanem olyan, mint egy harmonika, tekergőzött, kanyargózott és énekelte a kék házban lakó kicsi kislány csillag énekét.