Gombos Péter
Meseszerű kaland Anna Gavalda, az író eddigi életútja. (Sokszori elutasítás, mindig csak munka mellett, „hobbiból” írás, majd szinte a semmiből gyors nemzetközi siker.) Annál valóságosabb, hihetőbb Grégoire-nak, a 35 kiló remény című kisregény főhősének története. Sokszor leírtuk, elmondtuk már, hiányzik a kortárs magyar gyermekprózából ez a téma, a mai kamaszok valódi problémáinak őszinte tárgyalása. Márpedig Grégoire Dubosc majdnem átlagos francia kamaszfiú, így gondjai, konfliktusai ismerősek lehetnek a magyar fiatalok (és egykori fiatalok) számára. Ezek a konfliktusok éppen az említett majdnemből adódnak. Vagyis abból, hogy apró, vékony termete mellett, ellenére valójában nem teljesít rendkívülien gyengén, de az átlagot sok mindenben csak nehezen (vagy úgy sem) éri el. Ugyanakkor tanulmányai során csak egyszer találkozott olyan pedagógussal, aki felismerte az értékeit, az erősségeit, aki önbizalmat adott neki.
A sorozatos kudarcok pedig lelkileg egyre mélyebb gödörbe lökik a fiút, s mert a szülők sem segítenek (nem kegyetlen, kőszívű felnőttek ők, nagyon is átlagos emberek!), veszni látszik egy élet. Nagypapa az utolsó remény, aki mindig látta unokájában az értékeket (s talán nem utolsósorban fiatalkori önmagát), s mindig bízott benne. Ám a bukás a vele való kapcsolatot is megrontja („Kicsapás, osztályismétlés. Bravó! Gyönyörű! Gratulálok! Voltam olyan hülye, hogy mindig kiálltam melletted!”), s nem jön jól a betegsége sem – minden jel arra mutat, hogy Grégoire nemcsak lelki társként veszíti el az öreget.
S itt, a regény e pontján hirtelen történnie kell valami nagy dolognak, valami csodának, akár csak egy hirtelen változásnak a fiú vagy környezete gondolkodásában. S ha így lenne, máris hiteltelenné válna a történet… Az élet ritkán produkál ilyen pillanatokat, s bár van erre is példa, ez a cselekmény épp azért érdekes, mert nem a csodáról, a különlegesről, hanem mégis csak az átlagosról, a hétköznapiról szól. A fordulópontot (mert az azért csak van) egy egyszerű kis levél jelenti, melyet persze sok tépelődés, kutakodás, hosszas önbizalomgyűjtés előz meg. A fiú talál egy, az érdeklődésének megfelelő iskolát, melybe azonnal beleszeret, de ahova eredményei – pontosabban eredménytelensége – miatt nem sok esélye van bejutni. Ám a jelentkezése, levele (mely természetesen a regény dramaturgiai csúcsa) nyitott fülekre talál. Pedig nem ír nagyon különleges dolgokat, csak a végletekig őszinte:
„Szeretnék az iskola tanulója lenni, noha eddigi iskolai szereplésem alapján nem vennének fel. […] Szerintem nem csak az osztályzatok számítanak. A motiváció sem mindegy. Azért szeretnék a Grandschamps tanulója lenni, mert azt hiszem, itt lennék a legboldogabb.
Kis súlyú vagyok, 35 kiló remény.
Remélem, találkozunk.”
A dolgok persze ezután sem mennek maguktól, az igazi harc, küzdelem csak itt kezdődik el, de a regény egyik legfontosabb momentuma azért is ez, mert megmutatja: a „csodához”, az elmozduláshoz néhány őszinte sor is elég lehet. Magától nem fog menni, de néha elég csak egy kis lépést megtenni, néha elég lehet a szándék, az erős akarat. S ha ez megvan, akár a csoda is a miénk lehet.
Fontos könyv Anna Gavaldáé. Fontos megerősítés az átlagos és a majdnem átlagos gyerekek, kamaszok számára egyaránt. S amitől nemcsak fontos, de jó is: a szerző egyáltalán nem akar tanítani, nem akar életvezetési tanácsokat adni. Miközben a leírt cselekmény olyan pontos, hiteles, mintha esettanulmány lenne.
Érdekes, hogy a Magvető Kiadó 12-es karikával látta el a könyvet: értjük is meg nem is. Becsülendő az odafigyelés (Kate McCaffrey Behálózva című regénye jut eszünkbe, melynek egyetlen, ám annál súlyosabb hibája, hiányossága épp ez, hogy a kiadója nem jelezte: ez legalább 16 éves befogadót feltételez!), ugyanakkor nem nagyon van a könyvben olyan motívum, mely elrémisztené, megijesztené a fiatalabb olvasót, esetleg megnehezítené az értelmezést.
S ha már McCaffrey regénye szóba került: az ausztrál szerző történetét remekül ültette át magyarra a fordító. Megmaradt a korosztályra jellemző szleng, mely érthető a mi nyelvünkön is. Gavalda szövege ehhez képest – különösen az elején – feltűnően döcög. Miközben laza próbál lenni, nehezen hisszük el, hogy ezek valóban egy mai tizenéves szavai. (Nem is beszélve olyan bakiról, amikor lefordítják a rajongott zenekar nevét. Ha nem is vagyunk képben a kortárs francia könnyűzenét illetően, még mindig jobban mutat az eredeti, mint az átültetett név.)
Mindezekkel együtt is a 35 kiló remény kötelező olvasmány kellene, hogy legyen. Az átlagos, az attól kicsit eltérő diákok – és minden pedagógus számára.