Hogyan legyen egy képeskönyv igényes, műgonddal elkészített és emellett széles körben terjeszthető, „közérthető” vagy még inkább – szerethető? S mindezt hogyan lehet megvalósítani, ha a következők adottak: egy illusztrátor, aki a nemzetközi szakmai elismertség mellett a közönség (gyerekek, szülők, illusztrátor-növendékek, kiadók) körében is népszerű; továbbá egy kevés szóval annál többet kifejező szerző, aki már két könyvet is készített az említett illusztrátorral; valamint egy kiadó, amely tizenhét éves működése óta egy nyugat-flandriai kis településen sorra jelenteti meg bátor képi világú és hangvételű képeskönyveit, kitart az ügy iránti elkötelezettsége mellett és lehetőséget biztosít a tehetséges fiatal illusztrátoroknak arra, hogy munkáik megjelenhessenek.
Természetesen nem hagyhatjuk ki a számításból azt sem, hogy a helyszín Flandria, amely egyben a németalföldi festőművészet, vizuális kultúra örököse, és ennek a kulturális örökségnek az ismerete, tisztelete a kollektív tudatalatti részét képezi.

Fenti kérdésünk megválaszolására már 2005-ben születtek tervek, amelyek akkor merésznek hatottak, hiszen arról volt szó, hogy jelenjen meg egy könyv, amely nemzetközi viszonylatban is jól forgalmazható, fennakadás nélkül jut át az esetleges kulturális határokon, sőt, több országban, több nyelven egy időben kiadható.
Ilyenre korábban még nem volt példa, és bizonyára komoly felelősséget rótt a vállalkozó kedvűekre.
A tervből valóság lett, 2006. augusztus 27-én a világ tizenöt országában, tizenegy nyelven jelent meg egy időben az Alex, a torkos kismalac című képeskönyv, Carl Norac tollából, Carll Cneut illusztrációival, és a belgiumi Wielsbekében működő De Eenhoorn (‘Az Egyszarvú’) kiadó bábáskodásával.
A végeredmény magáért beszél – a népszerűséget mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy idén februárban magyarul is megjelent, a General Press kiadó gondozásában. Így Alexet már húsz országban ismerik kicsik és nagyok.
Ha arra a kérésre próbálunk válaszolni, hogyan működhet ilyen jól ez a könyv a világ számos pontján, Brazíliától Dániáig, rá kell jönnünk, hogy több tényező együttes eredménye ez.

Már a történetséma is olyan, amellyel mindenki mindenhol kapcsolatba tud kerülni. Többen tanmesének vélik a történetet (erre sajnos a magyar cím sem cáfol rá) – ám sokkal inkább az éntudatára ébredő kisgyermek kalandja elevenedik meg a lapokon. Nem kell olvasás közben intően a mutatóujjunkat lengetnünk, és ha megfigyeljük, a történet nem úgy végződik, miszerint „…Alex többé soha nem torkoskodott”, hiszen minden ilyenfajta direkt rémisztgetés távol áll a könyvtől.
Sokkal inkább azt látjuk, hogy Alex, a kismalac (aki egyébként a megtévesztésig úgy viselkedik mint egy valódi négy-öt éves kisgyerek), amikor hátat fordít, túl messzire merészkedik a szülői háztól, és bajba kerül, a saját ügyességére, találékonyságára kell támaszkodjon, ahhoz, hogy megmeneküljön. Ha ez a könyv tanáccsal szolgálhat, akkor az az, hogy „ha bajba kerülsz, használd az eszed!” Ezzel a könyv ízig-vérig korszerű és igaz voltát bizonyítja, és Alex bizony latba is veti minden ötletét, együtt izgulunk érte. Mert van itt izgalom bőven, amit ez a rövid, ám drámai módon felépített szöveg csak tovább fokoz.

Itt utalnunk kell a mű eredeti címére: hollandul „O Monster, Eet Mij Niet Op!”, magyarul körülbelül: ‘Jaj, szörny, kérlek, ne egyél meg!’ szerepelt. Ez a mondat háromszor tér vissza a könyvben, amikor Alex a szörnyet különböző cselekkel akarja jobb belátásra bírni. A „Jaj, szörny, kérlek, ne egyél meg!” Alex jellemző mondatává válik. Amellett, hogy a történet elején értesülünk arról, hogy „Alex egy torkos kismalac”, ezen a mondaton keresztül tudjuk meg, hogy rendkívül leleményes is. Ennek a mondatnak a címben való szerepeltetése ezért kulcsfontosságú a mondanivaló szempontjából, de a szöveg struktúrája szempontjából is.
Az ismétlődésnek ugyanis kiemelt szerepe van ebben a könyvben. A történet során fellépő feszültségnek az ismétlés alapvető forrása, ugyanakkor ennek a feszültségnek (amikor már azt érezzük, hogy tovább nem fokozható) a feloldását is szolgálja annak láttatásával, hogy vannak körülmények, amelyek mindenki számára érvényesek, még a szörnyekre is. Az ismétlődés a szövegben a megkönnyebbítő nevetés kiváltója is, azt segíti elő, hogy a történet során felgyülő feszültség feloldódjon – helyre álljon a világ rendje.
Ám a történetnek nem ez a vége – Alex lélekszakadva hazarohan, odafut a mamájához és még mielőtt elmesélné, mi történt vele, „a nyakába ugrik, és szorítja, szorítja, ahogy csak bírja.” Nem tudjuk meg, hogyan számol be Alex, sem azt, hogy mit mondanak a szülei. Ha akarunk, mi magunk vonhatunk le tanulságokat, tehetünk fel kérdéseket, adhatunk válaszokat vagy folytathatjuk a történetet. Ez a könyv nem ér véget – sőt, sokkal inkább a kezdete lehet egy meghitt beszélgetésnek gyerek és felnőtt között.
Ha a könyv képi világát tekintjük, akkor az élénk színek, jellegzetes figurák rögtön felkeltik érdeklődésünket. Ebben az esetben is – mint Carll Cneut valamennyi könyvében – jóval többről beszélhetünk, mint a szövegrészek közötti üres felületek dekoratív feltöltéséről. Ez a fajta illusztrálás, amely a kellő mértékben mellőzi a „cukifaktort”, a magyarországi gyerekkönyvek esetében szinte egyedülálló, de a negédességért cserébe jóval többet kapunk vissza.
Cneut – aki mindig is tiltakozott az ellen, hogy a képeit félelmetesnek vagy lehangolónak találják, mondván, ezt csak a felnőttek mondják, a gyerekek mindig pontosan értik, miről van szó a képein – a képalkotás szempontjából meglehetősen nehéz Brueghel-parafrázis után vágott bele Alex történetének illusztrálásába. „Ez a könyvem minden kétséget kizáróan vidám könyv lesz”, ígérte 2006 tavaszán Bolognában.
Megtekintve a könyvet, arra a döbbenetes felfedezésre juthatunk, hogy a klasszikus elődök ábrázolásmódjait a gyermeki szubjektív látással ötvözi, és szinte nem is tudjuk eldönteni, hogy ezek a jegyek (például a gótika-kora reneszánsz kanonizált ábrázolásmódja, a Latem csoport dekorativitásra való törekvése vagy a gyermekek érzelmi viszonyulását bemutató perspektívaeltolódásai, víziói) vajon tényleg elkülöníthetőek-e. Ez a könyv tulajdonképpen arra lehet jó példa, hogy ez a három teljesen különbözőnek vélt művészi megközelítési mód valójában mennyire egyezik.
Könyveiben „az első illusztráció mindig egyszerre konkrét és talányos. Olyan kép, amely provokál és ingerel, de nem árul el semmit. Amikor továbbolvasunk, ez a kép megmarad bennünk, és próbáljuk megérteni a szöveg segítségével” – írja Marita Vermuelen (Colouring Outside The Lines – Flemish Illustrators Making Their Mark. Lannoo Publishers, Tielt, 2006.). Ennek a könyvnek az első illusztrációja Alex népes családját mutatja be a vacsoraasztalnál. A rendkívül mozgalmas képen mindenki el van foglalva a vacsora mellett valami mással is – a képen annyi minden történik, hogy szinte mozgóképnek látjuk. A kép ráadásul kilóg az oldal adta keretből és átnyúlik a szöveg térfelére. Ez a könyvnek visszatérő mozzanata, amellyel integrálódnak a szövegek, betűk a látványba.
Ez alapján a kép alapján bármelyik szereplő köré lehetne írni egy történetet, a kép klasszikus háromszög alakú elrendezésének csúcsában azonban Alex és a mamája szerepel, sejtetve, hogy itt róluk lesz szó. Már a nyitó képen is megjelenik a Carll Cneutre oly jellemző perspektívaeltolódás. Az ebédlőasztalt olyan szögből látjuk, mintha egy létráról néznénk le rá, míg a többi tárgy, a tapéta mintája egy más perspektívát követ.
Igaz azonban az is, hogy tudatosan mind a németalföldi festők, mind Woestyne, és ösztönösen a gyerekek is alkalmazzák ezt a technikát (lásd: juxtapozíció) – az eredmény azonban ugyanaz – a képet rendkívül dinamikussá teszi vele.
A kötet legtöbb találgatásra okot adó képe a harmadik oldalon lévő. Ekkorra már konstatáltuk, hogy ebben a mesében a virágok óriásira nőnek, a ház mellettük pedig apró. Ott tartunk a történetben, hogy a falánksága miatt Alexet összeszidja a mamája, és a patakhoz küldi megmosakodni. Alex duzzog.
Amit a képen látunk, annak vajmi köze van a valósághoz. Alex egy sereg sosemvolt állat társaságában sértődötten vonul. Kik ezek a lények, és honnan kerültek elő, találgathatjuk. Talán ezek az állatszerű figurák Alex zaklatott lelkiállapotának megjelenítői. Hátat fordít a családjának, és ezekkel a képzelt lényekkel veszi körbe magát. Ez a sereglet azonban egyszerre idézi meg bennünk a szimbolizmus víziók iránti vonzalmát, Bosch lázálmait, de azokra az állatképekre is emlékeztethet, amelyekkel az első nagy földrajzi felfedezések után tértek vissza a hajósok. Egyszerre naivak és valami tudáson túliról is árulkodnak.
Ahogy a szövegben nő a feszültség, úgy követi ezt az illusztráció is. Meg sem lepődünk, hogy Alexet nem a patak partján látjuk viszont, hanem egy erdőbe ér. Az erdő (gondoljunk csak Piroska meséjére vagy Dante Színjátékának kezdő soraira) az a terep, ahol le lehet térni a kitaposott ösvényről, el lehet veszni – a próbatétel színhelye. A drámai feszültség úgy nő bennünk, ahogy Alex zsugorodik a képeken – egy almafa, málnabokor tetejéről nézünk le rá, és ő alig nagyobb egy almánál, málnánál – kicsi és sebezhető. Mikor elgyengül, és dézsmálni akar a málnából, sötét árnyék vetődik rá fenyegetően. Megjelenik a szörny, és Alexet zsebre vágja azzal a szándékkal, hogy megeszi.
Ami ezután következik, az a könyv legfeszültebb pontja – Alex a szörny zsebében semmit nem lát. „Koromsötét van odabent”. Ennek az oldalnak a feketesége, a gyanús zajok megjelenítése minden gyereket mélyen megérint. Minden gyerek fél a sötéttől, a bizonytalanságtól – fél attól, amit a sötétség jelent, hogy el kell válnia a megszokott környezettől, személyektől, tárgyaktól. Egy gyerek minden esetben a felnőttektől függ, ennél fogva kiszolgáltatottabb a külső körülményeknek. A legapróbb változásokat is traumaként éli meg, és fokozatosan, ahogyan az önállósága is fejlődik, úgy sajátítja el feldolgozni ezeket. Ez a fekete oldal minden gyermeket a saját traumáira emlékeztet, és ez után az oldal után a könyv feladata a szorongás feloldása és valamiféle „túlélési stratégia” adása lesz.
Mindezek után Alex lázasan ötletelni kezd, hogy megmentse magát. Alex kecses és virgonc, elnyeri a rokonszenvünket, a szörny pedig buta és ormótlan. Vajon sikerül-e megmenekülni Alexnek? Hogy milyen komoly veszélyben van, arról az utolsó előtti képen látható vérvörös árnyék árulkodik, és mi érezzük, bár Alex megmenekült, a valóságban sokkal nagyobb baj is történhetett volna. A vörös folt – a szörny-mama vészjósló árnyéka – ezt mondja el nekünk.
Az utolsó képen Alexet látjuk ismét családja körében. Ami megérinti a szívünket, az az első és az utolsó kép közötti különbség – azok a testvérek, akik az első képen a maguk kedvtelésével voltak elfoglalva, most mind Alex köré gyűlnek. A mama nem mérges, hanem aggodalommal teli arccal szorítja magához. Ez egy család, ahol a családtagok lehetnek különbözőek, de egymás iránti szeretetük, törődésük szorosan összefűzi és megvédi őket.

Szembeötlő, mennyire erőteljesek karakterisztikus vonásaik, de Carll Cneut figurái mégsem emblematikusak – aligha fognak bögréken, matricákon megjelenni.
Azt érezzük inkább, hogy az egyes figurák ruházata nem csupán díszítőelem, hanem a külső jegyek a szereplő belső tulajdonságairól is árulkodnak. A ruhák, használati tárgyak mind viselőjükről árulkodnak, nem egyszer jelmezszerűek. Hogy mennyire igaz ez, tekintsük meg közelebbről Alex csíkos pólóját!
Csíkos ruházatot pár száz évvel ezelőtt csak a társadalom, az egyház számkivetettjei hordhattak – vagyis, hordaniuk kellett ezt a diabolikusnak tartott ruhaneműt. A csíkok rehabilitációja meglehetősen lassan zajlott le; sokáig közönséges viseletnek tartották az élénk, kontrasztos színek viseletét. Emellett tipikus darabjává vált a fegyintézetek rabjainak – és a hajón szolgáló matrózoknak. A matrózok a nyílt tengeren az ismeretlen felé hajózva minden szárazföldön honos szabály béklyójából kiszabadulhattak – tehát volt némi ambiguitása a csíkos viseletnek!
Divatba egyértelműen a hatvanas évektől jött, amikor a fiatalok rebellis, polgárpukkasztó magatartásuknak akartak ezzel is hangot adni, és azóta is divatban van, hála az újra felfedezett punk divatnak és Vivienne Westwoodnak.
Hogy mit tudhat mindebből egy gyerek? Valószínűleg semmit. Egyvalami fog azonban kitörölhetetlenül a retinájába vésődni; Alex, a megsértett kismalac képe, amint csíkos felsőben, piros térdnadrágban, kecses balerinaléptekkel fut el a szörny elől.
(Carl Norac: Alex, a torkos kismalac. Illusztrálta: Carll Cneut, General Press kiadó, Budapest, 2008.)

A képeskönyvet meg kell különböztetnünk a többi irodalmi alkotástól. Legalább annyi szerep jut benne a képzőművészetnek, a pszichológiának és a nyomtatási, sokszorosítási technikák művészi szolgálatba állításának, mint az irodalomnak.
Az igazán jó képeskönyv az, amelyben a képek nem csupán dekorációs elemek – a könyv mondanivalójának legalább olyan fontos hordozói, mint a szöveg. Segítenek abban, hogy a történet által felvázolt jelenségek között (sok esetben nem logikai, hanem intuitív) kapcsolatot hozzon létre. A kép megmunkáltságával vagy éppen absztrakcióival egy újabb vizuális minőséget szerepeltet, ezáltal egy újabb esztétikai élménnyel örvendeztet meg bennünket. A gyerekek különösen érzékenyek erre, hiszen a világról, a környezetükről alkotott fogalmaik csak fokozatosan rendeződnek a tudati síkon, ellenben a tudatalattijukban hordoznak olyan ismereteket, szorongásokat, félelmeket, amelyeket szavakkal nem tudnak artikulálni, ellenben hatalmas igényük van a belső feszültségek feloldására, kérdéseik megválaszolására. Ezeknek a felszínre hozásában egy jól elkészített képeskönyv, a szülővel való együtt olvasás, a képek nézegetése, a beszélgetés nagy segítségre lehet.
Egy jól előkészített képeskönyvben a kép és a szöveg együtt él, hiszen a szöveg sem választható el a könyv vizualitásától. Mindennek a könyvforma ad keretet, a tartalmat felsejtető borító, a lapok hűvös tapintása, a nyomdafesték illata, majd pedig a szülő dünnyögő hangja, az együtt olvasással töltött meghitt percek – mind hozzátartoznak az élményhez.

Carll Cneut tizenegy éves pályafutása során huszonegy illusztrált könyvvel és jó néhány szakmai és közönségdíjjal a háta mögött fokozatosan fejlesztette ki a saját stílusát, azt viszont nem hagyta, hogy a stilizáltság mesterkéltté váljon a képein – minden könyvében valami újat tudott bemutatni, ugyanakkor képei, színei mégis egységet alkotnak. Mintha valahol létezne egy világ, ahol az összes alakja megtalálható.
Talán azért is érezzük ezt, mert innovatívan tudja alkalmazni az elődök ábrázolási technikáit; közvetlenül az Alexről szóló könyv előtt fejezett be egy könyvet, amelyet Geert de Kockere költővel együtt alkottak, és Brueghel Dulle Griet (magyarul kb.: ‘Bolond Marcsa’) című festményét dolgozták fel benne. De legalább ekkora hatással voltak rá a 20. század elejének flamand szimbolista festői, a Latem csoport alkotói – különösen Gustave van de Woestyne dekoratív, kontrasztos színekkel gondosan megmunkált és mérhetetlen szomorúságról tanúskodó vásznai. A Woestyne-nél gyakran megjelenő többrétegű festés, amikor a festék fizikai állagának, az ecsetkezelésnek is fontos szerep jut, Carll Cneut képeinek szintén védjegyévé válik.

Wittman Ildikó