Wittmann Ildikó
Az utóbbi évek rémesen gazdag hazai kortárs könyvtermésében talán még egyszer sem szóltak úgy a kiskamaszokhoz, mint a Tasnádi Isván által írt, és Herbszt László által illusztrált A kőmajmok háza című könyvben.
Adva van két főhős, egy budapesti bérházban, aminek a kapuját kétodalt két kőmajom vigyázza. Nyári szünet van és augusztusi meleg. Csakhogy amíg Kornéllal 2012-ben járunk, addig Gyuri harminc évvel korábban, 1982-ben él itt. Gyerekek, tízévesformák, „nyár van és semmi baj”, ehhez képest mind a kettőről már az elején kiderül, hogy életük mégis gondoktól árnyékolt… Kornél 2012-ben magányos gyerek, aki nehéz légzése, asztmája miatt kimarad a focizásokból és nincsenek barátai. Gyuri 1982-ben nagyon is eleven, lázadó, emiatt még az úttörő nyakkendőt is elveszik tőle és valahogy mindig a közösség szélére sodródik. Őt a nagyszülei és a felnőttek nem értik meg, viszont van egy jó barátja, Tomi, aki szintén a közösség számkivetettje: anyja, Marcsi néni masszőr, akiről olyan megvetéssel beszélnek, „mintha legalábbis hóhér lenne”.
Kornél, akinek introvertáltsága különösen megnehezíti, hogy önmaga gondjaival szembenézzen, egy különös, varázslatos, mindent tudó, a némaságot is értő kislány barátnőt kap, Izabellát, és vele beléphet a hétköznapok mögött rejtőző mesevilágba.
Általa tudja meg, hogy a házban valójában „mágikók” laknak, mágikus lények, a két majom az ajtónál pedig a rossz szellemektől, a „peritonoktól” védi a lakókat. És Izabella szavai után a ház lakóit tényleg más szemmel nézzük.
Izabella természetesen tud Kornél féltett titkáról, a betegségéről is, és a könyv valójában erről a hosszú és kalandos gyógyulási folyamatról szól, annak a megtalálásáról, „aki a követ tette” Kornél mellkasára. Ez a testi betegség ugyanis, mint a megbetegedések általában, lelki eredetű: Kornél nem ismeri az apját, és azáltal, hogy Izabellával megismerkedik, és beszélgetni kezd ezeken a meseszerű történeteken keresztül saját magáról, és az őt körülvevő emberekről és emberi kapcsolatokról, a saját rég eltemetett vágyait is napvilágra hozza, ki meri mondani.
De ehhez nagyon sok bátorságra lesz szüksége: fel kell adnia az addig gyermeki szófogadással kialakított komfortzónáit, és így tehet szert barátokra, a létezésnek, a megismerésnek csak így juthat el mélyebb szintjeire.
Ugyanez érvényes az inkább extrovertált Gyurira is: neki is meg kell ismernie saját magát, „meg kell járni a poklokat”, ismernie kell a benne rejlő romboló erőt és a jócselekedeteit is – mint ahogy a Garabonciás kártyalapja, kettejük sorsának azonos pontja is megmutatja.
A történet szálai csodálatosan szövődnek össze a könyv végére, mindenre megtaláljuk a magyarázatot, a két főhős élete is összekapcsolódik – azonban az olvasóban mégis olyan érzés marad, mintha varázs-csillámporral szórták volna be az utolsó lapokat: a mágia hihetővé válik, tudomásul vesszük, hogy létezik, mindenütt ott van és működik a hétköznapokban is.
Érdekesen vetül a nosztalgia a könyv lapjaira: egyrészt adódik ez a kora nyolcvanas években futó történetszál miatt, Gyuri történetét bemutatandó, annak minden korabeli tárgyi és esetenként ideológiai megidézésével. Ugyanakkor érezhető a reflektálási vágy olyan módon is, hogy ez a szöveg beszéljen arról a korról, amely realisztikus (és gyakorta sematikus) ifjúsági regényekben rendkívül bővelkedő volt; ennek korszerű árnyalását is megkísérli a regény. De több elem, például a pesti „senkiföldjék” (grundok) a virágzó 70-es, 80-as évek ifjúsági regénytermésének jellegzetes helyszínei voltak, ezeket ma már nehéz elképzelni is. Úgyszintén ilyen Kornél, a „kulcsos gyerek” alakja is: mintha bizony ezen a téren nem változott volna semmi…
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy az eredeti szöveg egy filmforgatókönyvnek készült, és ez érződik is rajta: a helyszínek, személyek pár szavas, pontos leírásokban villannak fel, az események, amikor szükséges, pörögnek, mint a kalandfilmek képkockái, és leginkább azt a befogadói magatartást igényli a könyv, mintha valamilyen zsánerfilmet néznénk: látjuk a helyszínt, látjuk a személyeket, halljuk, mit mondanak, és látjuk, mit csinálnak – ezeknek az összjátékából tevődik össze bennünk a mű. (A könyvben egyébként konkrét film, a Birodalom visszavág című sci-fi, a moziplakát, a moziba belógás is megidéződik, tovább erősítve a könyv filmes képzettársításait.)
Ehhez járulnak Herbszt László illusztrációi és a könyv külalakja, amelyek szintén az ő szakértelmét, mesteri tudását és jó ízlését dicsérik. Illusztrációi regényillusztrációk, ami talán még jobban is illik hozzá, mint a képeskönyv-illusztráció, melyet láthattunk is korábban a Naphegy Kiadónál megjelent, szintén mesteri rajzaival a A csodálatos szemüvegben. Az illusztrációk itt ezt a filmszerű szöveget árnyalják: egy-egy kép mintha egy különleges fotó vagy filmkocka lenne, állókép, portré, néha az az érzésünk, hogy a kép alanya kinéz a képből, és a vesénkbe lát, ugyanakkor mi is lényének legmélyébe nézünk. Vagy drámai beállításokat látunk, alulnézetből vagy felülnézetből – ahogyan a mellette olvasott szövegben is fokozódik a feszültség. A könyvet meghatározó időbeli körkörösséget, a múltba visszanyúlást nagyon jól szimbolizálja a régi könyvnyomtatást és könyvkötést idéző borító és szedés, és az a paradoxon is, hogy a vadonatúj könyv koptatva, „patinásítva” van. Ennek értékét csak az igazi, könyvszerető emberek ismerhetik.
Spórolósoknak azzal is lehetne reklámozni, hogy a könyvben két történet van egyben, de ez persze csak a szokásos reklámhazugság lenne. Valójában egy mágikus történet könyvszeretőknek.
(A Kőmajmok Háza. Írta: Tasnádi István, illusztrálta: Herbszt László. Pagony Kiadó, Budapest, 2012.)