Lászlónoéminak két szeme van, egy jobb meg egy bal. A bal jobbnál jobb neki. A kétszeműség még így van másnál is, de Lászlónoémi lát is vele. Más is lát a szemével, de Lászlónoémi mind a kettővel. Mind a kettővel egyszerre. És mind a kettővel mást és mást. Vagy ugyanazt és másképp. A lányokat a fiúk felől, a fiúkat a lányok felől. Felnőttet a gyerek felől, gyereket a felnőtt felől. A jófiút a rosszfiú felől, a rosszfiút a jó felől. A világot a cipők felől és a felszerelt polcok felől. Lászlónoéminak talán még hátul is van szeme. Nem kérdés, hogy hová tette a szemét. Lászlónoémi egy árgus, mindent lát és megmutat, minden rosszalkodást és jókodást felsorol, még arról is tud, ami ki se derült, szivárgó befőttekről és elgörbült esernyőcsúcsokról. Meg főleg belelát a szegény gyerekbe, a büdös kölökbe, aki megint magára marad a rázúduló szavak esőjében. Belelát és kilát belőle. Hallja, hogy ez a gyerek mamlasz, kajla, lakli, pernahajder, akasztófáravaló, kupcihér és gézengúz. Ilyet, ugye nem mondanak, csak gyerekre. Csak felnőttek. Ez a versíró megtalálja a legjobb kilátást a gyerekből, és CD-re vesz minden litániát, és letölti és kiprinteli, szépen körbemakramézza és kihímezi, és ikebanázza és szudokuzza, sző belőle színes szavas rongyszőnyeget. És Lászlónoémi avagy (asszem) Sasszem látja és cifrázza mindezt a senyvedést és szenvedést, és mint az öregkirálynak, az egyik szeme sír, a másik meg nevet. (Lackfi János)

A fiúk

Rugdosódnak és sáros a cipőjük,
és szünetben a porban hemperegnek,
csúfolják egymást, majomnak,
szamárnak, de minden mókát
csoportban csinálnak, verekszenek,
el is bőgik maguk, de nem vágnak
egymásnak undok arcot,
nem gyűlölködnek hónapokon át,
és egész évben egy padtársuk
van, akivel azért mégsem
összeragadva járnak, nem
puszilóznak, nem is visibálnak,
nem leveleznek, inkább megbokszolják
egymást, és minden rendben,
jó volna fiúnak születni,
csak nem szeretnék lábon állva
pisilni egész életemben.

A lányok

Mértan órán leveleznek, titkos ábécét
állítottak össze, legalább öt ábécé
jön-megy a soron, azt üzengetik
egymásnak, tudom, ki kibe
szerelmes fülig, fölösleges
így rejtjelezve értekezni róla,
ha ránézel, és piros a füle, akár
a padlót is felszedheted alóla,
észre sem veszi, nem jár: repdes,
száll, suhan, mert épp beléd
szerelmes, most aranyos vagy,
helyes és cuki, jövő héten már
nem tetszel neki, rájön, hogy
lábad görbe, füled kajla, nem
tudja, fejeden mi van, mert
nem hasonlít hajra, és komolyan,
hogy képzeled, hogy pont neki,
pont hozzád, bármi köze is lehet,
ez megdöbbentő – gyorsan kitalál
egy titkos ábécét, hogy az egészet
megírja Panninak, Teréznek, Sárinak,
és aztán egész történelem órán
boncolnak téged.

László Noéminek március 15-e alkalmából az oktatási és kulturális miniszter József Attila-díjat adományozott. Gratulálunk László Noéminek!