Marék Veronikának az oktatási és kulturális miniszter a kiemelkedő irodalmi tevékenységéért március 15-e alkalmából József Attila-díjat adományozott. Szívből gratulálunk a díjhoz!
Marék Veronika író, grafikus, bábszínész és könyvkiadó
Beszélgetés egy sokoldalú művésszel
A cikk megjelent a Csodaceruza 12. számában
Mindenkit érdekel az, hogy „hol terem” a művész. Honnan jön? Milyen volt a családja, a gyerekkora? Volt-e művész a családotokban?
Édesapám a pályaválasztás idején nagy dilemma elé került: orvos legyen-e, vagy író? Sikeres fiatal írónak indult, de rettegett a művészélettel járó szegénységtől. Kiegyensúlyozott, polgári életet szeretett volna, mert az ő gyerekkora nehéz és zaklatott volt. Végül úgy döntött, hogy elvégzi az orvosi egyetemet, és amellett ír majd. Emlékeimben mindig az íróasztalánál jelenik meg. Ül a szivarfüstben és gépel. Az ambició ilyen módon benne van a családban. Édesanyám családjáról keveset tudok.
Magad illusztrálod a könyveidet. „Rajzolós” gyerek voltál?
Igen. Nagyon! Különben „rossz gyerek” voltam, az iskolában is, meg amúgy is… Ha beszabadultam a nagy, közös folyosóról a szomszédokhoz, veszélybe kerültek a fotelek, heverők, egyebek, mert ugráltam, bukfenceztem rajtuk. Megszelídítésem egyetlen módja az volt, hogy papírt és ceruzát vettek elő. Akkor biztosan odarohantam, leültem és rajzoltam. A szüleim szerint meséltem is a barátaimnak. Ültünk a cseresznyefán és szóval tartottam őket. De erre nem emlékszem. Az egyetlen korai emlékem egy titokzatos babaház. A kertben állt, akkora volt, mint én, volt ajtaja, ablaka, de egyik sem nyílt. Nem lehetett bejutni, belátni, csak elképzelni lehetett, hogy mi rejlik benne. Ez a ház azóta a titokzatosság, a megfejthetetlenség jelképe maradt számomra.
Ezek szerint nem voltál afféle magányos gyerek – mint sokan a „rajzolósak” közül –, aki csendben félrevonul, és onnan figyeli a többieket.
Ha-ha-ha, ilyen csak szerettem volna lenni! Ilyen magányos valaki…De a valóságban, természetem szerint, állandóan benne voltam a gyerekcsapatban. Annál is inkább, mert a szüleim – bár feltétlenül imádtam őket – nem foglalkoztak velünk úgy, ahogy ezt ma értjük: esti mese, együttes séták, kirándulások, bábszínház stb. Mi teljesen külön gyerekéletet éltünk a bátyámmal, a szüleink meg élték a maguk felnőtt életét. Érdekes módon ez nekem semmi érzelmi problémát nem okozott. Így találtam természetesnek: nekünk megvan a magunk gyerekvilága, ők meg, mint csodálatos lények, egy kicsit távolabb élnek, és időnként szóba állnak velünk.
„Szóba álltak” veletek időnként – mondod. Azt jelenti ez, hogy néha azért játszottak is veletek?
Nem! Nem játszottak! Emlékszem, egyszer hosszan könyörögtem apámnak, hogy meséljen nekem! Akkor elővett valami könyvet és egy szörnyű gyilkosságról szóló mesét talált. „ Én is voltam királylányka, de most vagyok furulyácska”–tudatta a mesében a halott lányka, akinek sírján jávorfácska nőtt. A furulya árulta el, hogy mi történt a királylánnyal. A mesélés itt valamiért félbe szakadt, és apámnak később már nem volt türelme a folytatáshoz. Nehéz ezt a viszonyt a mai körülmények közé képzelni. Valóban furcsának tűnik. Magam már olyan szülő voltam, aki állandóan kapcsolatban akart maradni a gyerekeivel: kirándultunk, játszottunk, báboztunk. Kétségtelen, hogy ezt a gyerekek csak az önállósulás koráig igénylik, és később már el sem viselik.
Valóban! A skandináv államokban például a pedagógusok hangsúlyozottan támogatják a gyerekek önállósági törekvéseit, és erősen kötik a tettek és döntések vállalásának felelősségéhez. A középiskola utolsó évében a tanárok már nem is tartanak fogadóórát a szülőknek, csak a gyerekekkel tárgyalnak teljesítményükről és a jövőjükre vonatkozó elképzelésekről. – Fiatal felnőttekkel van dolgunk – mondják a tanárok – nem gyerekekkel! Itthon viszont már az elsős gyerek körül kialakul a családi vita arról, hogy milyen mértékben kell figyelemmel kísérni az iskolai munkáját: idejében indult-e útnak reggel? Ellenőrizni kell-e a házi feladatát, és ha igen, hogyan? Kommentálni kell-e az osztályzatokat stb. Én azt gondolom, hogy az iskola a gyerekek dolga. Mi legalább is úgy nőttünk fel, hogy a szüleinket egyáltalán nem érdekelte a házi feladatunk. Hazamentünk az iskolából, megírtuk az öt sor ó-betűt, ha éppen ez volt a feladat, aztán mentünk játszani. És ha nem írtuk meg a leckét, másnap magunk láttuk kárát az iskolában. Egyáltalán nem biztos, hogy a későbbi siker záloga az, ha állandóan a gyerekek sarkában vagyunk! Így nem szokják meg az önállóságot.
Az egyik legsikeresebb könyved – amelyről később még beszélünk – a félelem leküzdéséről szól. Említetted egyszer, hogy szeretted a Grimm meséket, mert azokat olvasva „olyan jókat lehetett félni”. Neked milyen félelmeid voltak gyerekkorodban?
Sokáig nem ismertem a félelmet. Még a világháborút is úgy éltem át – hét éves voltam akkor –, hogy nem érintettek meg azok a dolgok, amelyek akkoriban félelmet keltettek a felnőttekben. Bombáztak, a pincében voltunk, és amikor a szomszéd házat találat érte, nálunk is inogtak az oszlopok. Azt hittük, ránk dől a ház. Az édesapám katonaorvosként a fronton szolgált, jöttek az orosz katonák, el akarták vinni az anyukámat, mindenki sírt, imádkozott és kiabált. Mégis úgy jöttem fel a pincéből, hogy nem érte különösebb sérelem gyermeki világomat. A pincében ott voltak a barátaim, futkostunk mindenfelé, amerre máskor nem szoktunk, kalandosnak, romantikusnak éreztük a helyzetet. Anyukám penészes kenyérhéjból készített valami ételt, ami annyira ízlett, hogy évek múlva is könyörögtem, készítsen olyat! Nem értettem, miért néz rám olyan szánakozva… Az igazi félelem egészen más körülmények között talált rám. Már nyolc éves voltam, amikor elküldtek vidékre nyaralni. Ez az idő egyébként a különféle háború utáni rémhírek időszaka volt Pesten . A felnőttek valami hentesről beszéltek, akinek a Teleki téri üzletében eltűntek egyes emberek, főleg gyerekek. Az áldozatok húsát állítólag kimérték, és erre úgy derült fény, hogy valakinek a kisujját megtalálták az ételben. Lehet, hogy ez a rémhír éppen egy Grimm mese ismeretében hatott rám különös erővel, bár ennek nem voltam tudatában. Ez idő tájt tehát elküldtek a szüleim vidékre, egy fiatal házaspárhoz. (Anyámék befogadtak két bombakárosult idős embert, és a gyerekeik azzal viszonozták szüleimnek ezt a gesztusát, hogy meghívtak engem, városi, háborús gyereket, falusi jó levegőre.) Egy este vendégségbe készülődtek a háziak. Mondták, hogy feküdj le Verácska, aludj el. Mindent bezárunk, majd jövünk haza! Nagy kert közepén, magányosan állt a ház. Könyörögtem, hogy ne hagyjanak itt! Házigazdáimnak akkor még nem volt gyerekük. Nem értették, mi bajom. (Később, amikor már 5-6 gyerekük született, bizonyára megértették volna.) Elmentek. Nagy nehezen elaludtam, de az éjszaka közepén rémálomból riadtam fel. .Valami szörnyű öregasszony akart elvinni magával. Olyan hangosan sírtam, hogy az arra járók meghallották, és hazahívták a háziakat. Későn. Akkor már belém költözött a rettegés. Amikor anyukám értem jött, nagy kinccsel: egy zsák liszttel bocsátottak útra bennünket. Éjjel, teherautón utaztunk Budapest felé. Az általános helyzet még olyan bizonytalan volt, hogy egész úton tartani lehetett csellengő orosz katonák, vagy mások támadásától. Amikor végül valamilyen vámhoz közeledtünk, attól féltek a felnőttek, hogy most majd a vámosok veszik el tőlünk a lisztet. Erre a gondolatra rémülten ráfeküdtem a lisztes zsákra és üvöltve zokogni kezdtem. Ordításom nemcsak anyámat döbbentette meg, hanem a vámosokat is, ezért mielőbb szabadulni igyekeztek tőlem, és békével továbbengedtek minket. Ezt a sírást már a félelem ismerete szülte. Azóta is nagyon tudok félni. …Egyébként a Grimm mese, amellyel kapcsolatban a félelem szóba került  „A két testvér” című mese. Nemrégiben újra elolvastam, és rájöttem, milyen kitűnő mese ez. Milyen kár, hogy még soha nem láttam megfilmesítve, pedig nagyon alkalmas lenne rá ! Csodálatos alapötlete van. Két testvér járja az erdőt, és mindenféle ikerállattal találkoznak. Mindegyik testvérhez csatlakozik az ikrek közül egy. Így mindkét testvérnek van egy-egy oroszlánja, medvéje, farkasa, rókája, nyula. Mikor már mindegyiküknek öt állata van, elhatározzák, hogy egyikük jobbra megy a másik balra de, ha valamelyikük bajba jut, számíthat a másik segítségére. Az egyik testvér nagy szerencsével jár. Beleszeret egy királylány, jólétben és megbecsülésben van része. Aztán egyszercsak egy erdőben gonosz varázslat keríti hatalmába, és állataival együtt kővé válik. Hírül veszi ezt a testvére, aki nyomban elmegy a királylány városába. Ott a királylány azt gondolja róla, hogy saját férje, a nép pedig, hogy uralkodója érkezett haza. Betölthetné kővé vált testvére helyét. Ő azonban nem él vissza a csábító helyzettel, hanem megszabadítja testvérét a gonosz varázslattól. Az ifjú király visszatér állataival jogos helyére és együtt ünneplik meg szabadulását. Az ikerállapot emelkedett, szépséges ábrázolása ez a mese, amelyben diadalmaskodik a testvéri összetartozás A gyönyörű történet, képi ábrázolás után kiált, akár film, akár bábjáték, vagy más színpadi mű formájában !
Nem csoda, hogy így megérintette a fantáziádat ez a történet! Tizenéves korodban színműírónak készültél. Hogyan alakult ki ez az elképzelésed? Jó voltál magyarból? Szép dolgozatokat írtál? Iskolai sikerekből alakult ki az írás igénye?
Még az előtt. Pici koromtól „írtam” verseket. Édesapám nagyon büszke volt az én versikéimre, leírta és gyűjtötte őket. Találtam a feljegyzései között egy kis cédulát egy négysoros verssel, és alatta az ő kézírásával: írta Marek Verácska nyolc és fél éves korában. Vett nekem egy nagy, kék füzetet, és azt mondta, hogy „ami szépet írsz, azt mind másold bele! „Úgy neveztem el, hogy „Könyv Úr” és bele is másoltam a sikerültebb meséket, verseket, meg az iskolai fogalmazványaimat. Meg is számoztam őket, mint valami „zenei opuszokat”. Tizenöt éves koromig vezettem ezt a füzetet. Igy, az iskolai és a családi biztatás együttesen adta a hátteret az íráshoz. A szinház közelébe meg úgy jutottam, hogy az iskola megszervezte: nézzük meg Gogol Revizorát. Egyedül mentem, már tizennégy éves nagylány voltam. Látom, hogy a folyosókon halálos csend van, a jegyszedő meg lábujjhegyen, pánikban futkos ide-oda, és azt suttogja: műsorváltozás van! A Revizor helyett a Hamletet adják, és az már korábban elkezdődött. Majd azért valahová csak beültetnek bennünket. És akkor elém tárult a színpad. Egy Shakespeare-darab, amelyről mindig azt hittem, hogy valami – számomra még elérhetetlen – klasszikus, mint Platón vagy Szókratész. Majd később, felnőtt koromban találkozhatom velük. Most pedig egyszerre itt van egy csodálatos történet, mint egy ajándék. És én is remekül megértem! Ez itt a király, az ott a királyné, a királyfi, a barátja, kardoznak, és itt a királyfi szerelme. Világos, emberi történet. Megrendített. Attól kezdve, és azóta is feltétel nélküli, szüntelen lelkesedés él bennem a színház iránt.
– Ezután kerültél a bábszínházhoz?
– Igen, véletlen folytán. Nem ismertem a bábokat, még a bábszínházat sem. A háború idején, amikor ez az én gyerekkoromhoz tartozott volna, nem működtek a bábszínházak
Egy alkalommal – már tizennyolc évesen – betegen feküdtem otthon, és apám könyvei közül a kezembe került egy füzetecske, amelyet egyébként szeretnék most újra kiadni. Egy kicsi brossura, a címe: Bábjátékos kiskáté. Körmöczi László írta. Arról ír a szerző, hogy mi a bábjáték lényege, és nagynevű írók, költők egész sorától idéz találó vélekedéseket róla. Olyan neveket említ, mint Byron, Anatole France és más kiváló koponyák. Volt olyan vélemény is, hogy aki nem szereti a bábjátékot, nem is érdemli meg, hogy éljen! Afféle kihívásnak éreztem ezt. Ugyan mi lehet ez a bábjáték, amit ilyen magasra értékelnek? Körülnéztem. Akkoriban járt itt a cseh Skupa marionett színháza (Spejbl és Hurvinek jellegzetes figurájára sokan emlékezhetnek), Obrazcov is akkortájt aratta nagy sikereit egyéni műsorával. Megnéztem, és valóban remeknek találtam őket, valósággal elbűvöltek! Kerestem egy amatőr bábegyüttest, amely befogadott, és egyre nagyobb örömöm telt a bábozásban. Úgy magával ragadott a lelkesedés, hogy végül szakképesítést is szereztem bábszínészként, és négy évig voltam az Állami Bábszínház tagja.
Kihatott-e életed későbbi szakaszaira is a bábozás öröme, a sok bábszínházi tapasztalat?
Tudjuk – nem csupán Körmöczitől, de az irodalomtörténetből is –, hogy Goethe, Andersen, Collodi képzeletének milyen szárnyakat adott a gyerekkori bábjáték élménye.
Hozzátehetjük még George Sand nevét is, aki a gyerekeivel játszott bábszínházat marionett-figurákkal. Musset, meg a kiterjedt baráti kör részére nagy előadásokat rendeztek. Itt Magyarországon, a Gödöllői Művésztelepen is volt egy családi bábszínház, a Remsey családé.
A bábjáték nagy vonzereje többek között az is, hogy a múzsák találkozóhelye, és ezzel tág teret kínál a kreativitás kibontakozásának. Szerepet kap az irodalom, a képzőművészet, a zene, a mozgás, és még sok egyéb. Téged is több múzsa inspirál párhuzamosan. Érvényesül nálad a múzsák testvérisége?
Feltétlenül! A bábuval való kapcsolatom is többoldalú volt. Játszottam vele, mint bábjátékos, írtam rengeteg bábdarabot, terveztem is bábokat. Sajnos, itt Magyarországon – ez nagy fájdalmam – nincs a bábozásnak olyan nagy társadalmi elismertsége és átütő népszerűsége, mint szomszédaink jórészénél. A csehekhez, a németekhez például sokkal közelebb áll ez a műfaj. De itthon is vannak nagyon jó bábosaink, és ami késik, nem múlik!
Néha a testvérek is civakodnak. A Te múzsáid békében élnek veled és egymással, kiegészítik egymást vagy olykor versengenek is?
Ez ravasz kérdés, és jól kapcsolódik az előzőekhez. Szokták mondani, hogy amikor mesekönyvet rajzolok, kissé bábosak a figuráim. Bábfejecskéjük van, amolyan kis dinnyefejűek. Ha közvetlen találkozások alkalmával a gyerekek szemeláttára rajzolok, és csodálkoznak. – Jaj, de szépen tetszik rajzolni! – többnyire elmondom nekik: nem vagyok olyan grafikus, aki mindent gyönyörűen le tud rajzolni. Van olyasmi, amit egyáltalán nem tudok. Autót, repülőgépet, helikoptert, vonatokat például. – Hű, én tudok! – , húzzák ki magukat ilyenkor boldogan a kisfiúk. Valóban, vannak ilyen korlátaim, és kétségtelen, hogy nálam a rajzolásnak is bábos indíttatása van. A rajzolás meg az írás azonban nem versenyeznek egymással, hanem együtt léteznek. Végül is ügyesen rajzolt a legtöbb nagy író. Ha írsz, akkor is képet írsz le. Ha rajzolsz, ugyanazt teszed, csak más eszközökkel. A képi látás a lényeg!
Igen, a LÉNYEG! Azt hiszem, a lényeghez tartozik a képzelet, a fantázia is. Mi jut eszedbe a képzeletről? Egy korábbi alkalommal azt mondtad: nagy, nagy szabadság!
Mostanában már más dolgok is eszembe jutnak erről. Például egy keleties tanítás, amely szerint bennünk, legbelül is van egy Univerzum. Ezt a belső Univerzumot ugyanúgy fel kell fedezni, mint a külsőt. A képzelet új gondolatokat hoz létre, új utakat jelöl ki. Olyanokat, amelyek addig, még senkinek nem jutottak eszébe, olyanokat, amelyek addig nem léteztek sem a művészetben, sem a politikában, sem a tudományok területén.
Ezek az új gondolatok nagy energiákat szabadíthatnak fel. Fizikaiakat csakúgy (elektromosság, atomenergia), mint lelkieket.
Itt a világirodalom nagy alkotásaira gondolok, amelyek az esztétikai élvezet rejtélyes áttételein keresztül nemcsak új érzelmeket keltenek, új felismerésekre vezetnek, de megújítják, gazdagítják, fogyó lelki energiáinkat is: élni segítenek!
Egyik legsikeresebb könyved a Laci és az oroszlán című. Az olvasók a ráismerés, és az azonosulás esztétikai örömét kínáló gyerekhőst találnak Laciban, a történet félénk, bizonytalan, de nagy terveket dédelgető hősében. A kisfiú egy kis piros, beszélő játékoroszlánhoz jut. Valóságos ki energiabombára talál benne, és tőle nyer akaraterőt, tettrekészséget a jelenben, hogy majd egyszer bátor repülő lehessen. Ebbe az állatkába sikerült olyan kirobbanó erőt és mozgékonyságot sürítened, hogy meggyőz bennünket: rendelkezik egy talizmán mozgosító, védő tulajdonságaival! Hány nyelvre is fordították eddig?
Jelenleg a nyolcadiknál, a japán kiadásnál tartunk. Japánban elegáns, finom, méltó köntösben jelent meg. Örömet szerzett!
Egy másik közismert mesefigurádfigurád, amely – vagy inkább „aki” – a mai gyerekek egyik kedvence és szüleik gyerekkorának is mondhatni „részese„ volt: Boribon. Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy Boribon az egyetlen figurád, amelyet a gyerekeid inspiráltak.
Eredetileg volt egy Boribon, amellyel a pályámat kezdtem. (Akkor még igen fiatal voltam és nem voltak gyerekeim.) Mondjuk, ő volt az „Ősboribon”: egy mackó, akinek felvágják a hasát. Az ilyen „hasfelmetszés” csak kivételesen fordul elő a gyerekirodalomban – és ezért egyes felnőttek elképedtek, az úgymond durvaság láttán –, de én természetesnek találtam, hogy a gyerekek orvost játszanak és megoperálnak egy mackót. Később, amikor a gyerekeim kicsinyek voltak rájöttem, hogy hézag van a mondókák világa meg a nagy klasszikus mesék között. Hiányoztak az olyan egyszerű kis történetek, amelyeket az enyémek is megértenek, tehát logikai rendszerük könnyen felfogható, kevés lépésből állnak és jó, nézegethető képek tartoznak hozzájuk. Akkor született meg a Boribon és Annipanni című sorozat, amely itthon valóban hézagpótlónak bizonyult. Az lett a „végzete”, hogy az ötödik mese, a csúcspont (Boribon és a hét lufi) túl jól sikerült és rádöbbentett: pillanatnyilag nem tudok ennél jobbat írni, a legokosabb lesz, ha most abbahagyom.
Egyébként sikeres sorozataid vannak (Boribon, Kippkopp, A Kockás fülű nyúl és mások). Eredetileg is sorozatnak tervezted őket, vagy az elsők sikere után kikövetelte a folytatásokat a közönség ?
A kockásfülű nyuszit eleve sorozatnak rendelte meg a Pannonia Filmstudió. Ez úgynevezett Esti mese volt, amely 13 részes egységeket jelentett, miután 13 hét van egy negyedévben. Ebből a sorozatból 26 rész készül el, így sokáig, lehetett szerdánként sugározni. Ami a Boribon és Annipanni sorozatot illeti, más a helyzet. Volt az akkori Minerva Kiadónak egy zseniális öreg szerkesztője, régi, régi szakember. Azt mondta: Veronika, ez a kislány a mackóval remek alapötlet! Hozzon nekem negyedévenként egy újat, és minden alkalommal kiadunk mellé egy régit. Nyomban felismerte, hogy ennek sorozatként kellene futnia. Sajnos, ez a tapasztalt szerkesztő később elment a kiadótól. Ő biztosan rábeszélt volna, hogy ne hagyjam abba. Ma már látom, és azóta szerzett nyugati tapasztalataim megerősítik, hogy ott, a piaci viszonyok között, nem engedték volna ezt a sorozatot megszűnni. Legalább 30 részt kihoztak volna belőle. Folytatnák a Pannónia Filmstudió helyében a Kockásfülű Nyúlat is, hiszen a világ 80 országa megvette ezt a sorozatot, és dölt hozzájuk a pénz! Bámulatosan rossz kereskedők vagyunk! A Kippkopp-ot nem sorozatnak indítottam. Az volt a célom, hogy az erdei pázsit gyönyörűségét mutassam meg a gyerekeknek. Benézünk a fűszálak közé, és felfedezzük, milyen gazdag élővilág nyüzsög ott! Kellett ehhez egy gesztenyebaba, aki mint egy erdőben, úgy sétál a fű között. Igy közelről rácsodálkozhat mindenre, amivel találkozik. Ez olyan jól sikerült, hogy a Móra Kiadóban Aszódi Éva szerkesztő azt mondta: Jó lenne ebből további könyveket írni! Így elindult a sorozat.
Most már saját magunk adjuk ki (alapítottunk egy kiadót a férjemmel), és látjuk a sorozatkészítés minden nehézségét. Azt hittem, ha kiadjuk az öt eddig megjelent kötetet, szép, új formában, jobb kivitelben, eleget tettünk a könyvpiac igényeinek. Kiderült, hogy mindez nem elég. Valamennyi régi kötetet folyamatosan raktáron kell tartani, állandóan kérik: legyen ebből, legyen abból! Sodró és lendületes folyamat ez, amely sokkal nagyobb terhet ró ránk, mint vártuk – anyagilag is, meg adminisztrációban is, de örvendetes! Kiadóként jutottam el a Bolognai Könyvvásárra, és megkapó élményem volt, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalomnak ott milyen méltósága, milyen nagy nemzetközi tekintélye nyilvánul meg. Ünnep volt ez a szemle, amelyen felmérhette az ember, milyen gazdag, változatos, sokszínű és sokoldalú ez az irodalom, és milyen igényes lehet! Azt is tapasztaltam, hogy minden országnak van valamilyen sajátos, jellegzetes mesefigurája, valamilyen emblematikus állatkája, amely az adott ország gyerekeinek kedvence, de más országokban is ismert, népszerű. Büszkén, szeretettel és komolyan vállalják a felnőttek is: szinte a nemzeti arculat részévé válik! Mi, magyarok nem élünk ilyesmivel, pedig lenne mivel! Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalmat ugyanazzal az esztétikai mércével lehet és kell mérni, mint a művészeti alkotásokat általában! (Valamikor erről írtam a szakdolgozatomat, és ezt a gondolatot azóta is vállalom!) Megerősítette ezt a meggyőződést, hogy Bolognában nyomát sem találtam annak az alábecsülésnek, másodrangúvá minősítésnek, amellyel az ember olykor bizonyos elfogult, felületesen ítélő irodalmi körökben találkozik !
Az irodalom – akár így, akár úgy minősítik – mindenképpen kitűnő alkalmat kínál a gyerekek és felnőttek kapcsolatának erősítésére. Sokan kérdezik, milyen könyvek segítségével és hogyan tegyék ezt? Közismert az előadói vénád: könnyűszerrel „varázsolod el” a gyerekeket! Mit tanácsolsz azoknak a szülőknek, akik szívesen mesélnek a gyereküknek, de tapasztalat vagy ismeret hiányában csupán „elkántálják” azt, ami a könyvben áll, és így csorbát szenvedhet az élmény.
Az előadás művészete nem olyan fontos! A legjobb, ha ki-ki a saját adottságai szerint mesél! A felnőtt mindenképpen örömet szerez, amikor odaül a gyerek mellé, és bármilyen módon, de mesél! Akár a saját szavaival mond el kis történeteket, akár mesél a gyerekkoráról, akár felolvas valamit. Valóban, mondják, van egy adottságom – nem az én érdemem –, amelyet a bábszínházi tapasztalatok, meg különféle élethelyzetek még inkább kibontakoztattak, felerősítettek, és amelynek segítségével bármikor oda tudok állni, mondjuk negyven gyerek elé, és le tudom kötni a figyelmüket. Ritkán látnak sajnos élő embert – nem tévét, nem videót –, aki ott ül előttük, mesél és közben rajzol is. Onnan tudom, hogy a mese jó volt, és jól mondtam el nekik, hogy bekövetkezik az a döbbenetes jelenet, amikor a gyerekek a végén kollektiven felsóhajtanak. Ez a közös, mély sóhaj nagyon, nagy élmény nekem! Akkor érzi az ember, hogy a mese oda került, ahová kerülnie kellett, és dolgozik majd bennük még tovább…
Gyönyörű, amit erről a sóhajról mondasz! A legőszintébb, spontán ajándék, amelyet előadó kaphat a közönségétől! Egy taps, lehet – többek között – udvarias vagy provokált is, de egy ilyen sóhaj, minden meggondolás nélkül tör elő : ez az érzelmek, az átélt feszültség és a feloldódás legőszintébb, öntudatlan megnyilvánulása! Feszültség – feloldódás! Egy időben lélektani szempontú vita – vagy álvita – tárgya volt: mennyire legyen egy mese megrázó vagy megnyugtató, mert a feszültség – úgymond – nem tesz jót a gyerekeknek. Egyszer, régebben azt mondtad, hogy bizonyos feszültség nélkül nincs igazi történet, és hogy van egy fontos hely az eseménysorban, amelyet könnycsepp-pontnak neveztél. Ez a Te nyelvi leleményed, senki mástól nem hallottam még. Mit is tartasz könnycsepp-pontnak?
A magam rajzain vettem észre, hogy amikor a könnycsepp megjelenik – vagyis, amikor oda kell rajzolnom a főhős szemébe –, akkor tartunk a mese legmegrázóbb pillanatánál. Ezért neveztem el így. Amikor a sokféle feszültség összeadódik, összesűrűsödik, akkor érkezünk a könnycsepp-ponthoz. A gyerekek mindennapi életében is sok a drámai feszültség, és ezt nem hallgathatjuk el. Azzal segítünk a gyerekeken, ha felmutatjuk a feloldás lehetőségét. Elméleti síkra helyezve, a könnycsepp pont a mélypont, és amikor a főhősnek sikerül innen kikapaszkodnia, megszabadulnia a feszültségek szorításából, az a dráma nyelvén a katarzis, a megtisztulás, az oldódás. Az a fontos, hogy ez bekövetkezzék!
Hogyan döntöd el, hogy mi az, amit megírsz, és mi az, amit megrajzolsz?
A történetek képekben jelennek meg előttem. Ott van például a Kipkopp a hóban című könyv indító képe: Kipkopp karjában tartja a sérült madárkát, amelynek tehetetlenül csüngenek alá a szárnyai. Úgy jelent meg előttem ez a kép, mint egy Piétá… Ebből a képből született meg az egész történet, egy sérült cinegemadárról, akit talán még meg lehet menteni… A meseszövéssel párhuzamosan az egyes fordulatok is képekben jelennek meg. Aztán, amikor ezeket megrajzoltam, csodálatos játék következik a könyvszerkesztésben, mert a képeket sorba kell rakni. Ahány oldal lehet a mesekönyvben, annyi kép kell. Olykor szinte már magától áll össze a könyv. Néha kiderül a végén, hogy maradt még egy vagy több oldalnyi hely, akkor megkeresem azt a fordulatot, amelyet részletesebben lehet ábrázolni és kiegészítem vele a sort. Nagyon élvezetes és mulatságos játék. De a legjobban a mesék kitalálását szeretem. Minden mese írásakor érzem, hogy az a mese megvan. Én csak lekaparom róla – mint egy kaparós sorsjegyről – a takarást, és találok valamit. Aztán tovább kaparom, és kialakul az egész. A történet tehát létező valami, és én csak eszköz vagyok arra, hogy ezt a létező dolgot előhívjam a semmiből. Fantasztikus, hogy az ember elkezd valamiről gondolkodni , és egyszercsak egy egész rendszer bukkan elő vele. Ez az egyik legnagyobb élmény ezen a világon: új mesét a világra segíteni. Olyan, mint egy gyereket szülni!
A létező, de rejtett alkotás kibontásának gondolata egyébként gyönyörű képzőművészeti párhuzamban is megszületett. Az egyik legnagyobb romantikus szobrász mondta, hogy minden kőben benne van a szobor, csak le kell hántani róla a fölösleget…
Igen, Rodin mondta, aki belekomponálta a műbe a nyers kőmaradványokat is, hogy láttassa: miből bomlik ki az alkotás…
Futólag említettük már, hogy Ceruza néven van egy kiadótok. Mit lehet róla tudni? Jól hallottam, hogy új Marék-könyv van készülóben?
Igen, el is készült : Kippkopp és a hónapok címmel. Ez a sorozat hatodik kötete. Ambícióm még, hogy megírjam a szüleim történetét. Szeretném őket jobban megérteni és megőrizni az értékeket, amelyeket tőlük kaptam. Vannak a fiókomban kiadásra váró írások. Jó két évre elláthatom belőlük a Ceruza kiadót, amely szépen fejlődik. De még sok új gondolat érlelődik bennem, és remélem, hogy világra szólíthatom őket.
Marék Veronikával Kun Magda beszélgetett.
Budapest, 2003. november