Az olvasás jelentése és jelentősége ma

STEKLÁCS JÁNOS

Kétségtelenül igaz, hogy az alapvető kommunikációs technikák, mint az írás, olvasás, minden korban más és más szerepet töltenek be a legtöbb társadalom életében, ám bizonyosak lehetünk abban, hogy sosem volt még ilyen magas az egyén irányában megjelenő elvárás az írásbeliség területén, mint ma. Könnyen egyetérthetünk azzal a kijelentéssel, hogy a világ legnagyobb részén úgy léptünk át a huszonegyedik századba, hogy többet fogunk írni és olvasni, mint bármikor máskor az emberiség történetében. Mindez indokolttá teszi, hogy átgondoljuk, hogyan érthetnénk meg a legjobban az olvasás átalakult és átértékelődött társadalmi szerepét, valamint változásának irányát és természetét a huszonegyedik században.

A változás önmagában a nyelv legtermészetesebb tulajdonsága. Látnunk kell azonban, hogy ezt a szándékát a beszéd segíti, az írás viszont akadályozza. Ha az írás és beszéd, mint két alapvető nyelvi regiszter önszabályzó – azaz nyelvszabályzó – viselkedését megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy attól a történelmi pillanattól kezdve, amikor az írott nyelv az egész társadalmat behálózó funkcióra tett szert, megszűnt létezni az az egyszerű arculata, miszerint csupán a beszéd vizuális, rögzített változata lenne. Ha ma számba vesszük a beszéd és nyelv különbségét, akkor a tervezhetőség, az időbeli korlát átlépése, a magasabb szintű elvárások megjelenése, a komplikáltabb mondatok, az inkább névszói természet azok a tulajdonságok, amelyek az írott nyelvet a legjobban elkülönítik a beszédtől. Az idők során azonban az írás nagy presztízsre tett szert a beszéddel szemben, amit elsősorban a hivatalos jellegnek és a szépirodalommal való erős kapcsolatának köszönhet. Állandó, bár valójában felesleges vitává vált az írás és beszéd primátusának kérdése, amely szintén sokat változott korról korra. Alberto Manguel Az olvasás története című könyvében például azt állítja, hogy a verba volant scripta manent (a szó elszáll az írás megmarad) szállóige eredeti jelentésében éppen arra utalt, hogy a szó szárnyal, míg az írás a földön marad. Betű és hang világa között az elsődlegesség kérdése viszont nem adekvát, hiszen különböző társadalmi szerepük van, más célok megvalósítására használjuk őket.

Társadalom és írásbeliség

Amikor az írott nyelv természetét vizsgáljuk egy-egy korban, akkor éppen ezeknek a céloknak a megvalósítását, azok módját, illetve az egyén felkészültségét kell elemeznünk a feladat minősége és mennyisége szempontjából. Az egyik legfontosabb tényezőnk éppen az, hogy milyen elvárásokat, követelményeket támaszt a társadalom a tagjai irányában az írásbeliség területén. Az pedig mind ezeken felül különös jelentőséggel bíró tényező, hogy hogyan gondoskodnak a társadalom irányítását végző szervezetek mindarról, hogy a társadalomban élők elsajátítsák azokat az írott nyelvi kommunikációs képességeket, kompetenciákat, amelyek képessé teszik őket arra, hogy egymással és a társadalom irányításában részt vevő intézményekkel hatékonyan kommunikáljanak.

A legfontosabb kérdéseink tehát a következők:

1. Milyen elvárásokat támaszt egy társadalom az egyének irányában az írásbeliség területén?
2. Hogyan felelnek meg a társadalom tagjai mindezeknek?
3. Hogyan gondoskodik a társadalom arról, hogy a tagjai legalább a megfelelő szinten elsajátítsák ezeket a kommunikációs képességeket?

A kérdésekre választ keresve azt tapasztaljuk, hogy időben, térben és természetesen a kultúra által alapvetően befolyásolva két végpontot tudunk kijelölni. Az első változatban, egy ideális társadalomban a hatalom különös gondod fordít arra, hogy mindenki, aki a társadalomban él, magas szinten elsajátítsa a az írás és olvasás kreatív szintű képességét. Arra is ügyelnek továbbá, hogy a hivatali rendszerben megkövetelt írásbeliség mindenki számára érthető és elérhető legyen, senki ne szenvedjen amiatt hátrányt, hogy nem érti meg egy nyomtatvány szövegét, vagy nem tud kitölteni valamilyen űrlapot. Egy ilyen társadalomban az emberek magas arányban megfelelnek az irányukban támasztott követelményeknek. Az iskolarendszerben a valós írott nyelvi kommunikációs helyzetekre készítik fel őket, megtanulják megérteni és továbbgondolni, amit olvasnak, többféleképpen megtervezni és kivitelezni, amit írnak.

Az ehhez hasonló berendezkedésű társadalmakban kevesebb hely jut a demagógiának, hiszen megtanulnak a gyerekek az olvasás során minél jobban a kontextusra támaszkodni, ismerik az írói szándék természetét, fortélyait, tehát tisztában vannak a gyönyörködtetés, szórakoztatás, tájékoztatás írói szándékával, de tudják, hogy a szöveg és szerzője befolyásolni, megtéveszteni is megpróbálhatja olvasóját. Az átlagosnál nagyobb mértékben megvalósul az esélyegyenlőség, hiszen mindenki közel azonos feltételekkel indul el a választott pályáján, képes egyedül tanulni, az ő számára releváns információkat megszerezni, kritikai aspektussal olvasni. Mindehhez azonban elengedhetetlen a reális és korszerű definíciója, valamint megértése az írott nyelv természetének. Az ilyen társadalmakat nevezhetjük befogadó társadalmaknak, hiszen a hatalmat gyakorlók megosztják az írásbeliséget a hatalmon nem lévőkkel.
Ennek ellentétes pólusa a kirekesztő társadalom. Az ilyen közösségek jellemzője az lenne, hogy csak a társadalom irányításában résztvevők birtokolják az írásbeliség minden formáját. Az írás és olvasás olyan szintje a megkövetelt a társadalmi kommunikáció színterein, amelynek használatára csak kevesen képesek kielégítő mértékben, viszont az adminisztráció és a bürokrácia az ő érdekeiket szolgálja. Az oktatási rendszer nem, vagy alig tanítja meg a gyerekeket az olvasás és írás adekvát, készség szintű használatára. Az ilyen írásbeliséggel sakkban tarthatóak az emberek, ez a fajta társadalmi rendszer melegágya a diktatúrának és a demagógiának. Ha ezt az említett két, szélsőséges és fiktív rendszert elképzeljük, látnunk kell, hogy ha a valóságban egyik változat sem létezik, mégis minden mai társadalmat el tudunk helyezni a két végpont között.

Egyén és írásbeliség

A fentiek alapján nagyon könnyen beláthatjuk, hogy az egyén számára a társadalmi érvényesüléshez, az írásbeliségen keresztül vezet az út, vagy ha pontosítani szeretnénk ezt a megállapítást; az olvasás és írás képessége döntően befolyásolja, hogy mennyire tudja az egyén megvalósítani céljait. A mindennapi életünk legkülönbözőbb területein az írásbeliséggel más és más típusú formáival, alrendszereivel találkozunk, a szakirodalom ezeknek számtalan változatát mutatja be, ilyenek például a munkahelyi írásbeliség, a számítógépes, politikai vagy sajtóra vonatkozó írásbeliség. A két alapvető csoportja ezeknek a vernakuláris és domináns írás és olvasás, amely a családi, szűkebb közösségre, illetve a hivatalos írásbeliségre vonatkozik.

Ha figyelemmel kísérnénk valakinek mindazon tevékenységeit, amely az írás és olvasás területén megjelenik, megalkothatnánk egy sajátos térképet, leírást, amely az illető írott nyelvhez fűződő viszonyát jellemezné. A legtermészetesebb, hogy mindannyiunk esetében egyénre szabott, teljesen egyedi térképet kapnánk. Az olvasás fogalmának a klasszikus, több száz évvel ezelőtti definíciója, nevezetesen az olvasás szépirodalommal történő azonosításának a ma már hamis mítosza ebben az esetben azonnal megdőlne, hiszen azt látnánk, hogy az egyének túlnyomó többsége az olvasásra szánt idő kis százalékát tölti csak szépirodalmi művek társaságában.

Félreértés ne essék, a szépirodalom természetesen a kultúránk különös értékekkel és jelentőséggel bíró szegmense, ráadásul semmivel sem pótolható. Gondoljuk csak meg, a műveltségünknek abba a tartományába tartoznak ezek a művek, amelyek eléréséhez klasszikus értelemben kizárólag a betűvilág ismeretén át vezet az út, arról pedig szükségtelen lenne érvelnem, hogy a személyiségünk milyen pótolhatatlanul fontos, semmivel nem helyettesíthető szegmensét adják ezek a művek. Az olvasás azonosítása a szépirodalom-, vagy irodalomolvasással éppen ezért olyan káros, mert magának a tevékenységnek az esztétikai funkcióját mossa össze minden egyéb funkcióval. Nagyon fontos lenne az egyén szemszögéből azt látni, illetve megtapasztalni, hogy az írásbeliség egész életünket átszövi, és a különböző tevékenységeinkhez mindezek különböző formáit rendeljük. Ennek belátásához azt kellene elérnünk, hogy az írásbeliség szemléletének kialakítása az iskolai folyamatban arányos, pontos és a valóságra vonatkozó képet tárjon fel a gyerekek előtt az írott nyelvi kommunikációról. Akkor lehet ugyanis egy életre olvasóvá nevelni valakit – szépirodalmi értelemben is -, ha az olvasásról a gyerekek irányába kialakított fogalom és a róla szerzett tapasztalat többé-kevésbé megegyezik egymással, továbbá akkor, ha az oktatásban az olvasásról kialakított szemlélet a társadalmi interakciók során is életképesnek bizonyulna.

Arra a jelenségre, hogy az iskolából magunkkal hozott írás és olvasási képességünkkel egyre nehezebben tudjuk megállni a helyünket, a huszadik század közepén figyeltek fel a kutatók. Természetesen, ha ennek az okát keressük, nem az iskolát kell egyedüli felelősként megneveznünk, hiszen mintegy fél évszázaddal ezelőtt olyan mértékben felgyorsult a technológiai fejlődés, amelynek következményeképpen egyre több társadalmi szektor, munkahely követelt meg az írásbeli kommunikáció terén az azelőttihez nem is mérhető készséget. Mindez az iparilag fejlett országokban következett be, az iskolarendszerek szempontjából rendkívüli hirtelenséggel. A legtöbb országban a közoktatás ma is még csak távolról szemléli ezeket a fejlődési tendenciát, és azóta sem tudott megnyugtatóan felzárkózni, megfelelni a kihívásoknak. Az írásbeli képességek és igények területén ezt a jelenséget nevezzük funkcionális analfabetizmusnak, más kifejezéssel funkcionális illiterációnak.Az évtizedek múlásával az írástudatlanság ezen új formája nagyon makacsul tartotta magát, nagyon sok új definíciója született a jelenségnek. A legjellemzőbb tendencia az volt, hogy értelmezését kiszélesítették.
A funkcionális analfabetizmus első definícióját az UNESCO határozta meg 1956-ban, magyarul így szól:

“Funkcionálisan írástudó az a személy, aki az olvasás, írás azon képességének és ismereteinek a birtokában van, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy részt vegyen minden olyan cselekvésben, amelyhez az írásbeliség az ő kultúrájában és kis közösségében alapvetően szükséges.”

A következő meghatározás már 1999-ből származik, szintén az UNESCO fogalmazza meg:

“Az a személy funkcionálisan írástudó, aki birtokában van mindannak a szükséges tudásnak és képességnek, amely képessé teszi őt arra, hogy gyakorolhassa mindazokat a tevékenységeket, amelyekhez az írástudás szükséges ahhoz, hogy hatékonyan közreműködhessen az adott csoportban és közösségben, valamint az a személy, akinek az olvasás-, írás- és matematikai tudása lehetővé teszi, hogy használhassa ezeket a tevékenységeket a saját és közössége fejlődése érdekében.”

Az 1999-es igencsak bonyolult és hosszú mondatban a legfontosabb újdonság, hogy nemcsak az írásbeli tevékenységek birtoklására, de a gyakorlásukra is felhívja a figyelmet, illetve hogy megjelenik a harmadik kultúrtechnika, a számolás fogalma is. Mindezeken kívül azon szintén érdemes eltűnődnünk, hogy még nagyobb hangsúlyt kap az a gondolat, mely szerint az egyénnek a saját közössége fejlődésének az érdekébe is kell tudnia használni az említett képességeit. Évtizedünkben azért bír különös jelentőséggel mindez, mert az írásbeliség terén nem csupán a társadalmi elvárásoknak való megfelelés vált követelménnyé, hanem a közösségünk önálló kreatív fejlesztése is megfogalmazódik.
Joggal kérdezheti ezek után bárki, hogy vajon hány embert érint Magyarországon a funkcionális analfabetizmus, valamint, hogy kik a leginkább veszélyeztetettek. Ezekre a kérdésekre a nyolcvanas évek közepétől próbálnak a kutatások választ adni. A kutatások beszámolói szerint a magyar népesség körülbelül huszonöt százaléka érintett, a leginkább jellemző az alacsony iskolai végzettségűek, az idős és a vidéken, elsősorban tanyákon élő emberek csoportjaira. A veszélyeztetettséget elemezve szükséges még megemlítenünk a teljes analfabétákat, akik nem képesek semmilyen írásbeli interakcióra és a félanalfabétákat, akik csupán néhány szót, illetve kifejezést képesek csak elolvasni, ezeknek az embereknek az aránya egy százalék körüli értéket mutat, amely nem tűnhet magas aránynak, de ha belegondolunk, hogy közel százezer emberről van szó, természetesen ez a szám sem elfogadható. Könnyű belátnunk a jelenlegi helyzet súlyosságát, ha belegondolunk, hogy a funkcionális analfabetizmus, mint nagyon konok, újratermelődő és nehezen befolyásolható jelenség a nevezett társadalmi csoportok egyre nagyobb mértékben történő leszakadását eredményezi, hiszen velejárója a munkanélküliség, és a kívülmaradás, a kirekesztettség minden olyan tevékenységből, lehetőségből, támogatásból, amelyhez az olvasás és írás megfelelő képessége szükséges.
Mindezek tudatában nem túlzás azt állítanunk, hogy a funkcionális analfabetizmus kialakulásának és újratermelődésének az egyik fontos oka, az írásbeliség ma érvényes fogalmának a meg nem értése a társadalom szereplői részéről.

Útban az olvasás, az írásbeliség megértése felé

Fogalmazzuk tehát meg, mit kellene értenünk írásbeliség és olvasás alatt, mit lenne szükséges belátnunk, ahhoz, hogy jobban megértsük ezeket a jelenségeket most, a huszonegyedik század kezdetén.

1. Az olvasás nem csupán a betű-hang megfeleltetések szabályainak az ismeretét jelenti, sokkal több annál, aki ezeket a szabályokat ismeri, még korántsem biztos, hogy képes hatékonyan kommunikálni a céljai elérésének érdekében ezen a téren.

2. Az olvasás mint tevékenység nem passzív, egyoldalúan befogadó folyamat. Ahhoz, hogy ténylegesen megértsük a természetét, látnunk kell, hogy a gyakorlott, hatékony olvasó interaktív és kompenzációs folyamatként használja, hiszen olvasás közben a már meglévő tudásával veti össze az olvasottakat, ismereteit kompenzálja a szöveg által, figyeli a szerző szándékát, a szöveg stílusát.

3. Nem létezik egyetlen írásbeliség, az olvasásnak és írásnak számtalan változatát birtokoljuk és használjuk életünk során kisebb-nagyobb sikerrel és hatékonysággal.

4. Egyén és írásbeliség összefüggésrendszerében akkor tudunk csak releváns és értelmes kérdéseket feltenni és ugyanilyen válaszokat kapni, ha az olvasást és írást viselkedésként értelmezzük. A kellően kiszélesített értelmezési kontextusban ehhez hozzátartoznak az írásbeliségre vonatkozó ismereteink, az ezen a téren kialakult képességeink, kompetenciánk, továbbá az írott nyelvhez kötődő szokásaink, emlékeink, valamint jó és rossz élményeink.

5. Az egyén az életével kapcsolatos terveit nagyon sok esetben az írásbeliségen keresztül valósítja meg. A társadalmi érvényesülés megvalósításának kiemelkedő fontosságú eszköze, útja az olvasás és írás. Ma legalább olyan fontos ebből a szempontból, mint a beszélt nyelv. (Például tanulás, álláskeresés, iskolaválasztás, munkahelyi írásbeliség, kérvény, önéletrajz…)

6. “Az írásbeliség a demokrácia gyökere.” Ez a megállapítás különösen aktuális minden olyan társadalomban a világon, ahol egyes rétegek egyre inkább az elitté válás útján haladnak, míg másokat a gazdasági, társadalmi leszakadás veszélye fenyeget. Csak az írott nyelv irányában realizálódó társadalmi követelményekre, elvárásokra megfelelően felkészítő oktatási rendszer segíti az esélyegyenlőség kialakulását.

7. Az olvasás és írás képességének adekvát szintű birtoklása teszi kizárólag alkalmassá az egyént, hogy a saját életét érintő fontos kérdésekben megfelelő döntéseket hozzon. Ahogyan arra már sokan rámutattak, a politikai manipulációnak, demagógiának nagyon könnyen áldozatul esik mindenki, aki nem képes a szövegértő olvasás magasabb szintjére.

8. Az olvasás kutatásának feladatát nem tudja ellátni egyetlen önálló elméleti tudományág sem, a legjellemzőbb kérdésfeltevések tipikusan interdiszciplináris jellegűek. Olvasástudomány-olvasáskutatás elnevezés alatt nagyon sok tanulmány születik ma. A leginkább preferált területek az olvasásszociológia, az olvasás pszichológiai, neurológiai folyamatainak vizsgálata és az olvasáspedagógia.