LOVÁSZ ANDREA Azt, hogy milyenek a svédek, pontosabban a svéd gyerekirodalom, legalább sejteni véljük. Ha máshonnan nem, akkor Selma Lagerlöf, Astrid Lindgren klasszikusaiból, a „svéd gyerekversekből”, az éppen klasszicizálódó Sven Nordqvist, vagy Pernilla Stalfelt provokatív munkáiból. Úgy látjuk innen, a svéd gyerekirodalom mindenekelőtt gyerekperspektívájú és gyerekbarát (nem fél játszani és viccesnek lenni), nagyon nyitott (esetenként tabudöntögető), és nagyon liberális. Problematizál, állásfoglalásra késztet, és főleg sokat kérdez – de nem kínál kész recepteket. Azt is írhatnám, valódi gyerek-filozófia hangú. A svéd gyerekirodalom magyarországi ismertségét ellentételezve a földrajzilag közeli, de lelkületben, szellemiségben is közel állónak vélt finn gyerekirodalomból alig ismerünk valamit. Talán csak Tove Jansson Múmin-könyvei juthatnak a magyar olvasó eszébe. Most a Cerkabella Kiadó friss finn fordításai sok évtizedes lemaradást hivatottak pótolni. Válogatásuk tematikájában és grafikájában is sokszínű, Mikulásos könyvtől baba-lapozóig többféle finn munkát ölel fel.
A csengő, Kirsti Paltto könyve, már címében, borítójának kép- és színvilágában is egzotikumot ígér, és Mihkku története a csengőre és társra áhítozó bálnával valóban ismeretlen, különleges világot mutat be – háttérnek pedig ott az északi tenger és a halászok zárt, szigorú élettere. A kisfiú és a bálna találkozása egyszerre hiperrealista és mesésen fantasztikus: bár a felnőtt halászok szerint „néha látni lehet a bálnák vándorlását”, de a partra kiúszó, megszólaló bálna a biztonságos világ rendjét megtörve, félelmetesen titokzatos jelenség. Miközben Mihkku Amerikába költözött kislány barátja után sóhajtozik, addig (a Tengerbajnoknak vélt, különben meg egyszerű nevű) Óriás Ali egy bálnalány szívét szeretné megnyerni magának. A társ- és barátkeresésről szóló történetben valójában alig van esemény, kaland meg még annyira sem (talán Mihkku bálnaháton lovaglását leszámítva): a kisfiú megígéri, hogy szerez egy csengőt Alinak, de ígéretét csak az utolsó pillanatban sikerül teljesítenie. Úgy, hogy közben magának is talál egy új barátot. Sergio indián, apukája Chiléből menekült, és a riadt, visszahúzódó kisfiúval „együtt nincsenek egyedül”; a legfontosabb dolgok azért mégis megtörténnek.
A csengő szövegének legnagyobb hányadát Mihkku töprengései teszik ki: magányról, távolságról, arról, hogy máshol, másnak lenni volna jó, meg olyasmiről, hogy „talán nincs is különbség az ég és a tenger között”. Eközben egy hatéves tiszta gyerekszívével, gyerekszemével látja és próbálja megélni a körülötte lévő világot: megérteni a mesék, kalandfilmek, képregények és mindennapi valóság szövevényes, és csöppet sem egyszerű kapcsolatait. Az olvasó is (többnyire erősen iskolaszagú) leckéket kap közben Chile forradalmáról, a filmgyártás visszásságairól, „fehér emberek” és indiánok harcáról, és igen, a történelmi igazságról, másság és különbözőség érzékeny kérdéseiről. Egy gyerek foltokból lassan építkező, körvonalazódó mikrokozmosza nyílik ki a könyvben, amely a felnőtt-gyerek szemléletmódokat nemcsak erősen polarizálja, de fantázia és realitás játékában egymásba is építi azokat. A történet természetesen minden síkon megnyugtató befejezéssel zárul: Alinak sikerül egyik fogára felkötözni az aprócska csengőt (hogy sikerült-e ezzel társat találnia, arról már nem szól a szöveg, de a duplaoldalas tabló a bálnák örömtáncával mégis a könyv legszebb része). Mihkku meg Sergio pedig végül összebarátkoznak. És a felvezető bálna-legendák párjaként zárszónak a címválasztás magyarázatát is megkapjuk: „ha a tenger vizében megrázom a csengőt, akkor a tenger magába fogadja a hangját. Aztán elviszi oda, ahova te szeretnéd”. A tenger és az elvágyódás, vágyakozás kultúrtörténetileg erős motivikus összekapcsolódása itt szó szerinti jelentésben, gyerekmesévé transzformálva, zord lírává szelídül. (Bár a magyar fordítás bántóan rosszul szól, az érezhető tükörfordítások sokat rontanak a befogadás minőségén.)
Timo Parvela Mérleghintája tematikájában, hangulatában, sőt illusztrációjának tónusaiban, színeiben is A csengő párja lehetne. „Egyáltalán nem jó, ha valaki szomorú”, gondolja Mihkku, és hasonló tőmondatos, világkonstituáló axiómákra épül Pínek, a (saját bevallása szerint) „kicsi, de nagyon félelmetes medvének” a története. Pontosabban van neki egy kis kék, négyzethálós jegyzetfüzete, ebbe jegyzi le kissé kusza kézírással mindazt, amit fontosnak gondol a világról. Ott kezdődik, és arról szól a történet, hogy Pi mérleghintázni szeretne, de nincsen kivel, „a mérleghinta másik vége ágyúként meredt az égre. Pontosabban nem is ágyúként, hanem porszívóként, ami a világűrből beszippantja a magány porát. Legalábbis Pínek így tűnt.” Öt sűrű nap történéseit meséli el a könyv, attól kezdve, hogy egy vihar következtében Pi kirepül az űrbe. Kalandozásai, hintázótárs-keresése közben találkozik „siralmas és lehangoló” dolgokkal: veszekedő hórihorgászokkal, álnok csirkákkal, egy buta medvével, de kedves lényekkel is: megismerkedik a holddal, egy öregedő harállyal és egy barátságos, segítőkész harmonával. S bár jegyzetfüzetébe Pi kizárólag a hintázásról ír, utóbbi metaforává nőve mindenről szól már: várakozásról, bizalomról, figyelemről, elfogadásról, szeretni tudásról. Tartalmaz reménytelenséget, lemondást, haragot és rémületet is. A bejegyzések néhol terjengősek, néhol szikárak, máshol tautologikusan egyszerűek vagy éppen szókimondóan közvetlenek („Képtelenség hintázni, ha a másik teljesen hülye”). Hősünk sok mindent megtanul út közben, de a legfontosabb felismerése, hogy a világ egyszerre „csodálatos és rettenetes”, „siralmas és boldog”, mint a hintázás, „fel és le, mint a hold és a nap”. A szöveg maga Pi gondolataihoz hasonlóan fel-le ugrál: súlyosan komor és kacagtatóan könnyed részek követik egymást: játékban és mozgásban van az egész szövegvilág. A szerző hol tanít, hol éppen fityiszt mutat, hol előre sejtet, hol végig bizonytalanságban tart; kellően adagolja a feszültséget (merthogy Pít egy titokzatos valaki követni kezdi, sőt üldözni rögtön a tóparti kalandot követően), és banalitásig bonyolítja a csattanót. Pi világa, már csak a kis medve életkorából adódóan is a játékban megélt világ. A sok furcsa lény, a szürreális terek és szereplők mind jelzik ezt már olvasás közben. A két kis medvét ugyanis a végén ketrecbe zárják, de a szabadság-rabság szimbolikus térformáló ereje átfordítja az olvasottakat: mindez csak képzet, csak játék. És akkor még jön egy legutolsó bukfenc a végére – amit persze már sejtünk is a mindenféle színes szövegfoltokból, a kék kis füzetből meg a piros esőköpenyből.
Az utóbbi évek egyik legszebb, legsokrétűbb szöveg- és képvilágát kínálja a Mérleghinta. Benne pedig az explicit kimondott tanítások, szentenciák ellenére egészen máshol keresendő a katarzis: a világba, magányba vetettség gyerekhangú pozicionálásában, hogy ti. társat találni azért nehéz, mert „könnyebb félni valamitől, mint vágyni rá.” De hát tudjuk ezt már, nemcsak a finnek, hanem svéd-magyarul is megírták: „A boldogság az, / amikor sokat kapunk. / A fájdalom az, / amikor ezt mind elveszik. / Én nem akarok boldog lenni többé, / mert az egyszer nagyon / fájni fog.” (Kiss Ottó: Csillagszedő Márió)
Kirsti Paltto: A csengő, illusztrálta: Mika Launis, ford.: Domokos Johanna, Cerkabella Könyvkiadó, 2007.
Timo Parvela: Mérleghinta, rajzolta: Virpi Talvitie, ford.: Bába Laura, Cerkabella Könyvkiadó, 2008.
