KIRSTEN BOIE
LIPÓCZI SAROLTA
Kirsten Boie a modern német gyermek- és ifjúsági irodalom legtöbb innovációt felmutató írója. A magasan kvalifikált, irodalomtudományi doktorátust is szerzett írónő 35 éves múlt, amikor – adoptált gyermeke nevelése mellett – feladta tanári állását, és írásba kezdett. Első műve az 1985-ben megjelent, és a Német Gyermekirodalom Díjra felterjesztett „Paule ist ein Glücksgriff” című regénye, amelynek középpontjában egy német családban örökbe fogadott feketebőrű kislány áll.
Könyveinek témái a felnőttek – sokszor kíméletlen – világával közös gyermeki világból valók, amelyekhez saját élete, mások elbeszélései vagy éppen újsághírek adták a kiindulópontot. A tematikai innováció, a társadalomkritikai szemlélet és a problémaközpontú ábrázolásmód megnyilvánulásai – egyebek között – a „Mit Jakob wurde alles anders” (Jakabban minden másképp volt, 1986) című kötet, ami a családi munkamegosztás – szükség hozta – megváltozásával foglalkozik egy család példáján, ahol az apa veszi igénybe gyermeke mellett a gyermekgondozási szabadságot.
A külföldi munkavállalók németországi életkörülményei, nehézségei jelennek meg a „Lisas Geschichte, Jasims Geschichte” (Lisa története, Jasim története, 1989) című gyermekkönyvben.
A média által – ezúttal – pozitívan befolyásolt gyerekek környezetvédelmi cselekvései bontakoznak ki a „Jeder Tag ein happening” (Minden nap egy happening, 1993.) című gyermekkönyv lapjain. A médiaközpontú világban élő, a tv előtt és az utcán nevelkedő kamaszfiú a főszereplője az „Ich ganz cool”, (Velem minden OK, 1992) című ifjúsági regénynek, amelyben a főhőst stílusával, szóhasználatával – az észak-német tájszólással, diákzsargonnal és az általa használt angol kifejezésekkel – is jellemzi az írónő.
Tematikai és műfaji innováció egyszerre az „Erwachsene reden. Marco hat etwas getan.” (A felnőttek beszélnek. Marco tett valamit., 1994) című kötet, amelynek központi témája az idegengyűlölet és a társadalom felelőssége. A regény a kortárs történelem és politika dokumentumának is tekinthető. A mű középpontjában egy 15 éves fiú cselekedete áll. Bár ő maga nem ismeri személyesen a településen lakó külföldieket, egy napon, amikor éppen megtudja, hogy történelemből megbukott, és a szabadidőklubból is kitiltják szeszes ital fogyasztása miatt, felgyújt egy török család által lakott házat, amelyben benn égnek a gyerekek. A regény szövege valójában nem az eseményt írja le, hanem fiktív interjúkat közöl a foszereplő környezetéből választott 13 személlyel. Az interjúk során „megszólítottak” néhánya ellentmondásba kerül saját magával és így tetten érhető az idegengyűlölet. Bár kevesen, de azért néhányan felvetették a felnőtt társadalom felelősségének kérdését. A regény sok nézőpontúsága tükrözi a valóság bonyolultságát.
Ugyancsak tematikai és műfaji innováció a „Mit Kindern redet ja keiner” (A gyerekekkel senki sem beszél, 1990) című pszichológiai gyermekregény. E műfaj sajátossága, hogy nem történéseket, hanem reflexiókat közöl, azaz bepillantás a szereplő belső világába. A szerző a gyermek főszereplő szemével láttatja a család tragédiáját: a szülők kapcsolatának és az anya személyiségének leépülését, öngyilkossági kísérletének velejáróit és következményeit. A belső gyermeki monológ alkalmazása nagy lehetőséget jelent a gyermekirodalom fejlődésében.
Kirsten Boie 90-es évekbeli könyveinek egyike a „Der Prinz und der Bottelknabe” (1994), Nemeskürthy Harriet magyar fordításában megjelent „Szerepcsere. Mai koldus és királyfi” (2003) című regény, amelynek alapötletét Mark Twain műve adja. A realista regény – középpontjában egy szegény és egy gazdag fiú szerepcseréje következtében kialakult feszült helyzettel – humorral és diákzsargonnal fűszerezve – nem szándékoltan is – felhívja a figyelmet a családok szociális helyzetének különbségeire.
A németországi gyermekirodalom-kutatás Kirsten Boie gyermekregényeit a modern, realista, problémaközpontú gyermekirodalom progresszív darabjaiként tartja számon.
A bennem lévő gyermeknek írok
KIRSTEN BOIÉVAL CSENDES KRISZTINA BESZÉLGETETT
– Önt gyakran dicsérik azért, mert könyveiben a mai gyerekek valódi problémáit fogalmazza meg. Tudatos döntés, afféle misszió ez az Ön számára?
– A „misszió” erős kifejezés. Igazából azt gondolom, hogy ha a gyerekek olvasnak, a saját világukat kell megtalálniuk a könyvekben. Ez nagyon fontos. Azért is, mert úgy vélem, a könyvek egész másféle élményt nyújtanak, mint a filmek. Nagyszerű filmek vannak, én is szívesen nézek filmeket, de a könyvek egyszerűen más minőséget kínálnak, mint a filmek. Az irodalom lehetővé teszi számunkra, hogy más személyek érzelmeibe és gondolataiba belelássunk. Erre egyetlen más médium sem képes: a figurákat mindig csak kívülről látjuk, a könyvekben viszont nagyon explicit módon fogalmazódnak meg az érzelmek és a gondolatok. Magától adódik tehát, hogy olyan dolgokról írjak, amelyek a gyermekek számára ma relevánsak.
– Könyvei megoldást is kínálhatnak a felvetett problémákra, vagy vigaszt, esetleg valami egészen mást? Milyen hatást vár a műveitől?
– Erősen meg kell különböztetni a különböző életkorokat. Minél fiatalabbak a gyerekek, annál nagyobb szükségük van a happy endre. Megoldásra van szükségük. És a legkisebbek esetében én ezt meg is követelném. Nyilvánvaló, hogy minél idősebbek, annál többet lehet rájuk bízni. És ha megpróbálunk egy problémát valamennyire realisztikusan leírni, akkor sokszor be kell látnunk, hogy az adott szituáció a valóságban nem végződhetne happy enddel. Amikor egy kicsit idősebb vagy már serdülő korosztálynak írok, már bátran nyitva hagyom a befejezést, mert azt gondolom, hogy ekkor már másképp viszonyulnak a kérdésekhez, amelyeket a történet felvet, és amelyekkel a gyerekek talán – remélhetőleg – szembesülnek. Ők tudják, hiszen nem ostobák, pontosan értik.
Az irodalom feladata nem az, hogy válaszokat adjon. Az irodalom kérdéseket tehet fel. És ha ezt megteszi, akkor már nagyon sokat tett. És ugyanez érvényes a gyerekekre is, ha számukra bizonyos témák vagy kérdések felmerülnek.
– Kapott már arról visszajelzést, hogy hogyan dolgozzák fel, hogyan dolgoznak az iskolákban a könyveivel?
– Igen, s ez nagyon-nagyon különböző. Például sokszor alkalmazom a visszaemlékezést, két cselekményszálon fut a történet, melyek egymásba kapcsolódnak. Vannak például tanárok, akik szétbontották a cselekményt, és kronologikusan olvastatják, ami problémás, hiszen megvolt az okom, amiért nem kronologikusan írtam meg. Viszont ez sok gyereknek túl nehéz. A tanárok természetesen a gyerekek helyzetéhez alkalmazkodva kezelik a könyvet. De nagyon nehéz, mert pont azokban az osztályokban, ahol például a könyvben felmerülő problémák vannak jelen – és a tanárok ezt tudják vagy sejtik, és épp ezért olvassák a könyvet -, pont arról nem beszélnek. Ahol ilyen probléma van, ott nem beszélnek róla.
Nagyon sok levelet is kapok a kisgyerekektől, és ezek olyan bájosak, tele rajzokkal, és kedves kis mondatokkal, édes kérdésekkel. Az iskolában főleg olyan könyveket olvasnak a gyerekek, amelyek zsebkönyv formában is megjelentek, nem csak keménykötésben. Mert pénzkérdés is, hogy be tudnak-e szerezni könyveket az egész osztálynak. Nálunk az iskolában olvasnak gyermek- és ifjúsági könyveket – ez ajánlott is -, és a tanárok olyan műveket keresnek (nem a kicsiknél, mert ők „szórakoztató” könyveket olvasnak), amelyek bizonyos témákat dolgoznak fel. Inkább „problémakönyveket” választanak, hogy aztán ezekről a problémákról beszélhessenek. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Így nem igazán a könyvről beszélnek, hanem a problémáról, de persze ez is egy jó lehetőség. Az én hasonló típusú könyveim – nagyon sok ilyen van – természetesen jelen vannak az iskolákban.
– Nagyon különböző korú gyerekeknek ír. Mi határozza meg, hogy a következő könyve kinek fog szólni?
– Legtöbbször, amikor egy könyvet írok, már megvan a következő könyv ötlete. Hogy az ötlet honnan jön, az nagyon különböző. Sokszor már három további könyvtémám is van. Ilyenkor gondolkodom, melyikhez is lenne a legnagyobb kedvem, és akkor azzal foglalkozom. És ez általában már egy másik korosztálynak való.
– Honnan jönnek az ötletek, az ihlet?
– Egészen különbözőképp. Összefügghet saját élményekkel, de gyakorlatilag soha nem a konkrét történetet írom meg, az csak az ötletet adja. Minden ötletet fejben tartok, mert úgy gondolom, ha tényleg van kedvem valamit megírni, akkor arra úgyis emlékezni fogok. Viszont amikor elkezdek dolgozni rajta, vagyis előkészíteni a könyvet, akkor nagyon sokat jegyzetelek. Először csak gondolatokat, aztán egy cselekménytervet. De legtöbbször írás közben, aztán nagyon eltérek ettől a cselekménytervtől.
– Az alkotásnak ebben a fázisában, vagyis a cselekményterv elkészítésekor mennyire ismeri már a részleteket, a jellemeket, fordulatokat?
– Azt gondolom, hogy meglehetősen jól ismerem őket. Ugyanakkor pont ez az, ami miatt írás közben minden megváltozik. Amikor írok, akkor válnak igazán konkréttá a dolgok. Például ahogy fejlődnek a szereplők, és – ezzel nem csak én vagyok így, hanem más írók is – az ember minden egyes mondattal, amit leír róluk egyre alaposabban megismeri őket, egyre teljesebb lesz a „pszichéjük”. Néha rájövök, hogy amit a tervem szerint tenniük kellene a szereplőknek, azt a valóságban soha nem tennék, egyszerűen, mert nem illik a személyiségükhöz. Ilyenkor valamit meg kell változtatni. Ilyesmik nagyon gyakran történik velem, épp ez az izgalmas. Erre mondják, hogy a szereplőim önálló életre kelnek. Természetesen nem kelnek önálló életre, hanem az ember tudatalattija lép működésbe. Azt hiszem, hogy nagyrészt ebben áll az írás érdekessége.
– Hogyan zajlik az együttműködés a grafikusokkal?
– Mindig nagyon örülök, ha személyes kapcsolatom is van az illusztrátorral. És ha helybeli az illető, mint pl. Silke-Brix vagy Jutta Bauer, akkor nagyon egyszerű a helyzet. Velük az idők folyamán már barátok lettünk. Tehát először megalkotom a szöveget, az elkerül a kiadóba, a kiadó megmondja, hogy ki akarja-e adni a könyvet, aztán átgondoljuk, hogy ki lehetne megfelelő illusztrátor. Először megkérdezzük, hogy ráér-e, manapság ez a fő probléma. Hiszen a jó illusztrátorok nagyon keresettek, ami azt jelenti, hogy sokszor évekre előre le vannak foglalva. Így nem is érdemes felkérni őket, ez sokszor nagyon nehéz. A kiadók részben már időkontingenst biztosítanak maguknak. Lefoglalják például a következő év szeptemberét és októberét. Még nem tudják, mit kell akkor illusztrálni, de bebiztosítják magukat.
Ha a grafikus elvállalja a feladatot, akkor általában elfaxolja nekem a vázlatait, megnézem, és mondok rá valamit, így alakul ki lassan az illusztráció. A kezdeményezés az illusztrátoré.
Az ősszel megjelent kötetem borítóján a gyerek nekem túl fiatalnak tűnt, és megkérdeztem, kinézhetne-e kb. két évvel idősebbnek. Megcsinálták. Nem tudom, hogy, de meg tudják csinálni. De tulajdonképpen szabad kezet kapnak, csak örülök, ha láthatom előtte a képeket. A kiadó bizonyos mértékig ad instrukciókat, például hogy mennyi hely áll rendelkezésre, de én azt gondolom, az illusztrátorok művészek, akiknek a lehető legnagyobb szabadság kell, különben nem ér semmit. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember túlságosan megköti a kezüket, akkor abból általában nem lesz jó illusztráció.
– A kész könyvek szempontjából milyen jelentőséget tulajdonít az illusztrációknak, mennyire fontosak?
– Ez nagyon erősen függ az életkortól. Minél fiatalabbak a gyerekek, annál fontosabbak az illusztrációk. Ezenkívül – ha azt a korcsoportot tekintem, akiknek még felolvasnak – a gyerekek vizuálisan szocializálódnak. Minden a televízióval kezdődik, komoly nehézségeik vannak a puszta odafigyeléssel. Amikor a szülők olvasnak, a gyerekek képeket is akarnak nézni. Aztán, amikor elkezdenek olvasni, azt hiszem, nagyon elbátortalanítja őket, ha csak a szöveget látják, és a képet nem, tehát ők is igénylik a képeket. De aztán 9 éves kortól már az a tapasztalatom, hogy vannak gyerekek, akik azt gondolják: „Mindig ezek a képek, ez olyan hülyeség. Tönkreteszik a saját elképzeléseimet. Azt hiszem, hogy így néz ki, aztán meg amúgy néz ki. Ez egyáltalán nem tetszik.” Ha megtanultak olvasni, és azt a képességet is kifejlesztették, hogy beleéljék magukat egy szövegbe – hiszen ez a legfontosabb, ez az ami az olvasásban szórakoztató – , akkor már tulajdonképpen nem akarnak képeket. Ez a benyomásom. Talán néha egy-egy kép nem zavaró, de nincs szükségük rá. Ezért van, hogy egy bizonyos életkor fölött már nincsenek képek a könyvekben. A felnőtteknek szóló könyvek illusztrációja más dolog. Az a felnőtt olvasóknak egyidejűleg azt az élményt nyújtja, hogy egy nagyon szép kiállítású könyvet vehet az ember a kezébe. Tényleg azt gondolom, hogy a felnőtteknél az illusztrációnak egész más a szerepe, mint a gyerekeknél. Azt hiszem, gyerekeknél segítő funkciója van, segít a szöveg megértésében, a kitartásban, bátorít. Felnőtteknél minderre már nincs szükség, ott többnyire esztétikai élményről beszélhetünk.
Jó illusztrátor esetében a kép és a szöveg interpretálja egymást. Ennek mindig így kellene lennie. Egy jó illusztrátor soha nem pusztán visszaadni akarja, ami a szövegben áll, hanem valami sajátot alkotni.
– Soha nem akart felnőtteknek is írni?
– Pillanatnyilag nagyon boldog vagyok a gyerekekkel. Több ötletem is van gyerekeknek. Nem is tudom, hogy tudnék-e felnőtteknek írni. Azt hiszem, hogy az egész más. Gyakorlatilag egy más médium. Amikor gyerekeknek ír az ember, akkor egyrészt ott van a történet, másrészt egy bizonyos életkor, vagyis az ember sokszor bizonyos korú gyerekeknek ír. Ez teljesen hiányozna, ha felnőtteknek írnék. Az tényleg olyan, mintha csak magának írna az ember. Az esztétikai elvárások egy felnőtt szöveggel szemben egész mások, és egyértelműen magasabbak. Például az irodalom egyik minőségi kritériuma a redukció, vagyis, hogy az olvasó maga is jelen van, az olvasó bontja ki a dolgokat. Ha gyerekeknek ír valaki, minél fiatalabbak a gyerekek, annál explicitebben kell fogalmazni. Például hatéveseknek valószínűleg nem elég csak annyit írni, hogy „kiment az szobából, és becsapta maga mögött az ajtót”, hanem hozzá kell tenni: „iszonyú dühös volt”. 8-10 éveseknél már nem kell. Ők már kikövetkeztetik. Ez egy nagyon egyszerű példa. Egy jó felnőtt szövegben az ajtónak sem kellene becsapódnia, hanem anélkül is világos lenne a helyzet. Ezért gondolom, hogy gyerekkönyvet írni más dolog.
– Magyarországon eddig egyetlen könyve jelent meg. Ha Ön választhatná ki a következőt, melyik lenne az?
– Ehhez többet kellene tudnom a magyar gyerekekről. Nem lenne értelme, hogy kiválasszak egyet, ami nekem tetszik, ha a gyerekeknek nem. Ezért nehéz erre válaszolni. Az egyik, amit nagyon kedvelek – amiből itt is felolvastam – „Man darf mit dem Glück nicht drängelig sein” (A boldogságot nem szabad siettetni), de nem tudom, hogy ez a probléma itt is előfordul-e. Amit Németországban nagyon szívesen olvasnak, főleg a kisebb gyerekek, az egy sorozat, ami egy új építésű utcában játszódik és a „Möwenweg” utcai gyerekekről szól. Azt hiszem, ez nagyjából nemzetközileg érthető, hiszen erre is gondolni kell. De igazából nem tudom.
(Archív anyag)