Hogy mennyire és miben más a felnőtt és a gyermek műélvezete, sosem gondolkodtatott el annyira, mint mostanában, amikor a Pettson és Findusz-sorozatot olvassuk, nézzük, rajzoljuk, bábozzuk, kirakjuk, idézzük…
Amíg csak felnőttként tekintettem a művekre, csodáltam Sven Nordqvist grafikusi tehetségét, bámultam azt az életvitelt, amelyet bemutatnak a könyvei. Felnőttként is érdekes volt, hogyan él egy öreg ember a macskájával, harmóniában a természettel. A könyvek iránti vonzódásom csak mélyült és fokozódott azáltal, hogy néhány évvel ezelőtt Sven Nordqvist Magyarországra látogatott, és engem ért a megtiszteltetés, hogy beszélgessek vele a közönség előtt.
Mióta van egy gyerek befogadó is a háznál, Nordqvist világa még jobban kibontakozik előttünk: már egy hónapja csak ezeket a könyveket nézzük, lapozzuk estéről estére, úgy tűnik nem is fogjuk megunni sose. De Pettson és Findusz nemcsak itthon, hanem az óvodában is jelen van. Reggelente úgy sétálunk el az oviig, hogy a kislányom a kezében viszi a nagy alakú könyvet, és délután hazafelé meséli, hogyan nézték közösen a társaival, s mekkorákat nevettek a képeken. A Pettson-filmeket is kívülről ismerjük, kockáról kockára, egy-egy humoros jelenet után hangosan hahotázik, telitalálat a humor.
Kedvenc lett persze a színező füzet is, barkácsolni szintén Findusszal és Pettsonnal barkácsolunk, jó ötletekkel jönnek ezek a foglalkoztató füzetek. Az ablakpárkányról Findusz-képek lógnak, esténként pedig most már szertartásszerűen ez az utolsó mondat az ágyban: „Milyen lehet a macskamennyország? Teli gyomor és egy tyúkmentes sátor.”
Mióta Pettson univerzuma vesz körül minket, van pecabotunk is, többször látom a kislányomat a szoba közepén elmélyülten horgászni… És persze van egy Findusz-plüssállatunk, amit Svédországból kaptunk ajándékba. Ez a Findusz egyszer már elveszett, de napokkal később kiderült, hogy csak a zöldségesnél maradt. Már megsirattuk, amikor egy nap bementünk vásárolni, és egyszer csak észrevettük: ott áll a mérlegen. Mekkora meglepetés! Tudta, hogy nagyon szeretjük, ezért nem ment máshová.
Legjobban azt élvezem a Pettson-mesélésben, amikor a képeket nézzük hosszasan. Milyen hosszú ennek a tehénnek a lába, hahaha – mutat rá a rajzra, és nevet hosszasan. Aztán gyakorolni kezdi, hogy lehet négy keze és négy lába Findusznak: biztos úgy, hogy hadonászik… és persze ezt ki is próbálja. Ha vacsorázunk közösen, muszáj úgy billegtetnie a széket, mint Findusz… A könyvsorozat humoros, kedves, meleg, emberi. Nincs még egy ilyen történet, amelyik ennyi átélést és örömet okozott volna nekünk. (Az Angelina Balerina másképp van ilyen intenzíven jelen az életünkben, de erről máskor.) Végül is rólunk szól a mese, ezt érezzük: Pettson és Findusz… apja és lánya. Csak én hiányzom a történetből, de ez nem baj. Megértek valamit abból a kapcsolatból, mely összeköt egy barkácsoló, melegszívű embert és egy kislányt, aki mindenre kíváncsi. És csodálkozom, hogyan sűrűsödhet ennyi minden egy mesébe: ami talán a legszembetűnőbb, hogyan szeretik és tisztelik egymást a szereplők. Hogyan tesz meg mindent Findusz, hogy elűzze Pettson depresszióját, hogyan látogatják meg Pettsont a szomszédok karácsony előestéjén, amikor megtudják, hogy baleset érte, hogyan próbálnak egyetértésre jutni a kakassal, aki úr akar lenni a háznál… és még folytathatnánk. A mese direkt módon nem mondja ki, mégis elülteti bennünk: figyeljünk oda a másikra.
Sándor Csilla