Volt egyszer egy utca – Máté Angi meséje

Volt egyszer egy utca.
Olyan volt ez az utca, hogy ment egyenesen, mendegélt, aztán egyszercsak: hopp, sarkon fordult és másfele kezdett mendegélni.
Oda, ahol sarkon fordult, növesztett magára egy sarkot. Erre a növesztett sarokra minden ősszel kiült egy néni, úgy, hogy körbevette magát mindenfélékkel: maga elé kicsi kályhát cipelt, fával telit, amiből később parázs lett, maga mögé kicsi szekerét húzta, sok zsák gesztenyével.
Azt hiszem, ez a néni volt a gesztenyék nagyanyja, vagy legalábbis a rokonuk: szeme, arca, hamart járó ujjai, kontya:  mind-mind fényes barnák voltak. Aztán, még azért is gondolom, hogy a gesztenyék nagyanyja lehetett, mert nagyon szépen megsimogatta gömbölyű hátukat, és énekelt nekik, mielőtt sütni kezdte volna őket a parázsra tett tepsiben. Azt hihetnéd, hogy a gesztenyék nem szeretik, ha sütik őket.
Hát tudd meg, a gesztenyék a világon a legjobban azt szeretik, ha sütik őket, mert akkor megtelnek forrósággal, és ugrálniuk kell, míg ki nem pukkadnak.
És ez az egész pont olyan, mint amikor neked nagyon kell kacagnod, de eldugod a kacagást, magadban, a kacagás gyűl- gyűl — mint gesztenyében a forróság – aztán kipukkadsz, és akkora jó az.
Hát, ezért szerették a gesztenyék, ha megsütötte őket a néni.
Állt a néni a kicsi kályha mögött, a kicsi kályhában parázs izzott, a parázson tepsi terült, néha meg- megmozdította azt a néni, rázott rajta párat:
Azt pattogjátok, pattogva meséljétek, míg szépre sültök, hogy milyen a fázás, lelkeim – szólt a barna gyönyörűkhöz.
A gesztenyék pattogtak, s miközben pattogtak, az utca sarkára érő emberek megtudták a vacogást. Ekkor,  karjaikra, tenyerükbe gyapjúgomolyák nőttek, azt letekerték, pokróccá bogozták és egymásra terítették a fázást ismerő emberek.
Pattogjátok azt – mondta a gesztenyék nagyanyja, vagy legalábbis a rokonuk –, hogy milyen az éhség.
A barna bömböcök ugráltak a tepsiben, ahogy rázta őket a néni, s pattogásukból az utca sarkára érő emberek megtudták a korgó hast. Ekkor, zsebeikbe, szatyraikba kiflik nőttek, cukrok, szalonnakatonák, törtek azokból, egymásnak adva, az éhséget ismerő emberek.
Most pattogjátok, lelkeim azt, pattogva meséljétek, hogy milyen az, amikor egyedül vagy.- mondta, utolsókat mozdítva a vöröslő tepsin a gesztenyék nagymamája, vagy legalábbis a rokonuk.
Még néhányat pattogtak a gesztenyék, s míg pattogtak, az utca sarkára érő emberek megtudták, az  egyedülséget.
Ekkor, megnőttek bennük a jó szavak és elkezdték azokat a jó szavakat egymásnak mondani.