Nagylátószög

LOVÁSZ ANDREA
Márióval kezdődött a szerelem. Aztán Emese lett a tárgya: két, név szerint meg nem nevezett óvodás, egy kislány, majd egy kisfiú jött-ment a felnőttek világában. Próbáltak szó szerint is boldogulni: feldolgozni a nagypapa halálát, válást, megérteni mindenféle szülői furcsaságot. Sok lelkesedés, játék, nekikeseredés, csetlés-botlás közben pedig a legszebb történt velük: megszerettek valakit. Kiss Ottó gyerekverseiben (Csillagszedő Márió, Móra, 2002; Emese almája, Pagony, 2006.) nemcsak formai újdonság rejlik, de nyelvvilága attól különleges, ahogyan az előtte csupán  fordításirodalomból ismert gyermeki és gyermekin túlmutató témákat képes a levegőbe pördíteni, „röpteti és kikacagja”. Mert hát a játékban, s elsősorban a nyelvvel való, néhol káprázatos, néhol alig megsejthető játékban lesz láthatóvá ez a különleges gyerekvilág.
A nagypapa távcsöve (Móra, 2009) az előző kötetekből ismert verstípusokkal, nyelvi építkezéssel, gyermeki világlátással operálva tartalmi vonatkozásában is továbbírás. Az ismételten óvodáskorú narrátor élete két hetének, fizikai és lelki történéseinek krónikája a kötet. Tulajdonképpen nincs benne semmi különös esemény: megérkeznek a nagyiék, főzni kell, mosogatni; sétálni, horgászni, vidámparkba, templomba mennek; van „nagy dinnyeevés”, „elég jó nagy sárga autó” meg nagypapának egy fantasztikus távcsöve, de közben a legszebb történik megint: a gyerek és a nagyszülők megszeretik egymást – sőt, még a morcos Kovács bácsit is, aki „fent lakik a harmadikon”. A kötet nyitóversében elhangzó felkiáltás („Itt vannak a nagyiék, megjöttek!”) az elkövetkező két hétre vonatkozó sóhajával és tanácstalanságával, valamint a záró vers szintén jövő időbe vetített vágyakozásával („drága kedves Jóistenem, / ugye hétvégére szép idő lesz?”) hatalmas érzelmi amplitúdó-változásokra enged(ne) következtetni. Holott a narrátor nincs már jelen az eseményeknél, itt és most megszólalni alig halljuk: A nagypapa távcsövében egyrészt a távolságtartás mozdulatából, sémájából értelmezhető minden esemény. Másrészt pedig a gyermeki, kitüntetett létmódnak tulajdonított sajátságos világ-pozicionálásból tudható, jelen esetben a gyerek-nagyszülő kapcsolat minden egzisztenciális telítettségével kiegészülve, mi a valódi történet – vagy legalábbis a lehetséges történetek argumentálása ebben keresendő.
Akár tételmondat is lehetne, következtetés, zárszó a kötet utolsó előtti verse: „A gyerekek tudják a válaszokat, / csak a hozzá való kérdéseket / nem tudják még rendesen feltenni.”  Kérdés-lét és válasz-lét alapvetően különböznek egymástól, hiszen a kérdésben mindig benne van az állítás is, valamire kérdezünk. Ugyanakkor a kérdezésben elkülönböződik a kérdezőtől a kérdés tárgya – így ez több és kevesebb is egyszerre, mint az állítás. A gyerekek még együtt-létben vannak a világgal, a magától értetődés biztonságos burkából könnyű azt kategóriákra osztani: jó-rossz, fekete-fehér, rosszcselekedetek-jócselekedetek. Ez a világ egész, egyensúlyban van, animisztikus vagy akár mágikus meghatározottságában teljes az oksági és okozati viszonyok szövedéke. A korosztályok közötti távolság ilyenképpen értelmezhetetlen, abszurd: diszkrepancia a világ szövetén, a levés ugyanis éppen múlandóságában, változékonyságában elhihetetlen, tulajdonképpen félelmetes. Nagypapában az odaátiság ijesztő, ezért kell haver legyen belőle, akivel horgászni lehet, fel lehet vele slisszolni az emeletre, de mégis titkosan kicsit ki is nevethető, hogy nem ért a számítógéphez, a múzsát is jól megsértette (különben csak kilenc verssort írt egész életében), meg nem nagyon tud semmit elmesélni, hiába igyekszik, beszélni sem tud rendesen, furcsa szavakat használ és Istenben sem hisz. Távcsöve ezzel szemben nemcsak játékszer, de minden ismert vagy sejtett szimbolikus terheltségével együtt (meg)kívánt eszköz: nagypapa a távolítás, távolságtartás kitüntetett birtokosa – valójában valami más-tudásé. Nagypapának nem azért kell távcső a világhoz, mert rossz a szeme, hanem azért, mert távol került már létezésének közegétől, éppen és folyamatosan búcsúzik. Nagypapa kilóg a világból, nemcsak ontológiai, de egyre inkább egzisztenciális értelemben is, aszinkronban van vele, nem-ott-létben és nem-benne-létben. Nagypapa már kevesebbet lát a világból, persze többet is, hiszen ő már a kérdéseket is tudja a válaszokhoz. A gyereknek a távcső másik végén válaszai vannak. Ő a tanú, rögzít és leszögez, megállapít: ma van, holnap nincs. Nem naplót ír, nem élménybeszámolót, leltároz csak, pl. halakat, csúnya szavakat, szerepköröket, érzelmeket: szeretem – nem szeretem.
A narrátor és a költő szabadsága és ereje éppen ebből a történésen, zajláson kívüliségből ered: a dokumentálás vitathatatlan előnye ebben az objektivizációban lelhető meg. Ugrál, inkább szökell a szöveg, a világ birtokbavételének örömével és megrázkódtatásával szembesít megint, az ugyanolyantól („A nagypapa ugyanolyan, mint én”) az ugyanazig („mind ugyanazt jelenti. // Mert aki nincs velem, az hiányzik, / és aki hiányzik, azt szeretem”). Lehetne pszichologizáló, lélektanilag különösen érdekes ”üzenet” az olvasó felé a generációs játszmák felülírásával a szeretet primátusában megfogalmazható tudásig jutni. De talán sokkal fontosabb az egyéni létezés irányából történő világ-tágulás evoéja: a nagypapával együtt a világot megszeretni.
A kötet varázsának és demisztifikációjának egyaránt forrása, hogy mindez tudatos, rigorózus szerkesztési munka eredménye. A történet maga is a szerkesztésben íródik meg, emellett a versek gondolati és poétikai ritmus, tartalom szerinti metszően pontos egymás után helyezése itt világ-rendet eredményez. A hangsúlyok, az egyes szereplők színre lépésének sorrendje, az érzelmek adagolása precízen kiszámított; nincsenek fölösleges szavak, fölösleges tevés-vevés – a szigorú megkomponáltság pedig magas esztétikai minőséget eredményez. Paradox módon az értelmezésben felmerülő egzisztenciális, etikai, létfilozófiai kérdések nem elsősorban a megfogalmazásból, az elbeszéltekből, hanem a versek egymásutániságának rendjéből bomlanak ki. A gyermeki nem-bölcselet, logika és nyelv ösztönszerű, reflektálatlan, idomítatlan változata pedig arra és úgy hajlik, ahogyan a szerző szeretné – mindig zseniálisan.
(Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve, Móra Kiadó, 2009.)