Balogh Andrea illusztrátor

– Nem határoztam el, csak a dolgok ebbe az irányba tereltek. Úgy kezdődött, hogy az oviban kiscsoportos koromban, mikor vártam, hogy jöjjön értem a papám, unaloműzésképpen a rajzolás mellet döntöttem. Csak éppen fogalmam sem volt, hogy kell, ezért a mellettem ülő nagycsoportos lányról lemásoltam egy királynőt. Pont olyan lett mint az övé, a következőt meg már magamtól rajzoltam, na az meg még a nagylányénál is jobb lett. Akkor rájöttem, hogy ez megy nekem, no és hogy a rajzolás jó móka. Onnantól kezdve én lettem az a gyerek, aki nem azért tűnik el csendben a lakás egy eldugott zugában, mert épp suttyomban a mama kisrádióját szereli szét, hanem mert rajzol. Általános iskola alatt mindent lerajzoltam, amire vágytam, tágas és dizájnos gyerekszoba, nyaralás, kacsalábon forgó palota, időutazás Mátyás király udvarába stb.

14 éves koromban könnyű dolgom volt, mert miközben a legtöbb ennyi idős gyereknek fogalma sincs, mi legyen, ha nagy lesz – és miért is lenne –, én tudtam, hogy a felvételi lapra a Kisképzőt fogom beírni, mert ez az irány vonzott. Itt 4 évig tanultam grafika szakon. Ezután egy hatalmas kitérőt tettem, egy ideig Angliában éltem, gyerekeket szültem, és sok minden voltam – pl. egy indiai étteremben pincér –, csak grafikus nem. A legtöbb normális ember egyetem után kezdi el a karrierjét, majd gyerekeket vállal. Nálam ez másképp történt, 33 évesen vettek fel az Iparra, amit 2 gyerek meg munkahely mellett csináltam végig. Az egyetemen grafika szakon belül rengeteg területen kipróbálhattuk magunkat, a webdizájntól a flash animációig, arculattervezéstől a kőnyomatig sok minden tartozik ide. Nekem ezalatt a 4 év alatt lett világos, hogy semmi nem változott, vagyis még mindig ülök a lakás egy eldugott zugában, és a legjobban akkor érzem magam, ha illusztrálok. Persze ez nem azt jelenti, hogy a MOMÉn semmit nem tanultam, vagy hogy más a grafika területén nem érdekel, illetve hogy logót vagy kiadványt nem vagyok hajlandó tervezni, de itt jöttem rá, hogy az összes terület közül az illusztráció áll hozzám a legközelebb.

– A rendszerváltás után megszűnt a könykiadók állami monopóliumi helyzete. Ez akár egy kedvező fordulat is lehetett volna, ehelyett a szabadság sok negatívumot hozott magával. Nem csak pénz kérdése, hogy milyen lesz egy kiadvány. Ha bárki lehet könyvkiadó, akkor bármi megjelenhet: olyan könyv is, amiben nemcsak hogy anatómiailag nem stimmelnek a rajzok, de kifejezetten ijesztőek. Láttam már elképesztő tipográfiai megoldásokat is, van egy kiadványom, amiben a gólt rúgó Puskás Öcsinek a karja hiányzik, Egerszegi Krisztinának pedig a fél fenekét vágta le a könyvet összebaltázó hentes. Egyébként egész kis gyűjteményem van ilyen elrettentő példákból. És akkor még a tartalomról vagy a nyelvezetről nem is beszéltünk. Sokszor gondolom azt, hogy aki ilyesmit kiad, az hülyének néz gyereket is, szülőt is, de az igazság az, hogy legtöbbször valószínűleg egyszerűen csak nem ért ahhoz, amit csinál.

– Szerintem vannak olyan szülők, akik eleve kifinomult ízlésvilággal rendelkeznek, ők igyekeznek minőségi könyveket beszerezni a gyereküknek, és meg is találják azokat a boltokat, fesztiválokat, ahol ez lehetséges. Ugyanakkor hiszek abban, hogy az emberek ízlése formálható. Ha egy tanácstalan szülő a boltban kizárólag szép könyvek közül választhatna, akkor nem lenne nagy baj, de itt ugye még nem tartunk. A szülőn sok minden múlik, de nem várhatjuk el mindenkitől, hogy ösztönösen érezze, melyik könyv giccses, és melyik nem. Az iskola a másik hely, ahol a gyerek könyvekkel találkozik. Engem személy szerint mérhetetlenül fölháborít, hogy helyenként milyen minősíthetetlen, dilettáns munkákkal találkozom tankönyv-illusztráció címén. Ezt pedig nem tudom kivédeni, mert míg a gyerekszoba polcára kerülő könyvek az én szűrőmön mennek át, addig a tankönyvek nem. A változást az egész könyvkiadás rendszerében, az alapoknál kéne kezdeni. Sokat beszéltünk már arról, hogy mennyire kéne egy gyermekirodalomért felelős intézmény, nemcsak ízlésformálás, hanem olvasásra nevelés szempontjából is égető szükség lenne erre. Nekünk ugye ilyenünk nincs, és ezen nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek, miközben Európában csak frankofon területen 12 ilyen intézmény létezik. Kéne valami vagy valaki, aki összefogná azt a rengeteg tehetséges írót, költőt és illusztrátort, akik várnak az esélyre, de nemigen jutnak szóhoz. Tudjuk, mennyire befolyásolja egy felnőtt boldogulását, beilleszkedését az, hogy mennyire művelt, hogy tud-e egyáltalán olvasni. Az államnak látszólag nem fontos, hogy egy gyerek felnőve olvasó vagy nem olvasó tagja lesz a társadalomnak, ha igen, akkor az nagyon kevés tettben nyilvánul meg. Pedig nem nehéz belátni, hogy a társadalmin túl milyen gazdasági, erkölcsi stb. következményekkel járna az, ha egy ország felnőtt társadalmának esetleg csak minimális része érzezné természetesnek azt, hogy könyvet olvas.

– Hát itt elkezdhetnénk beszélni arról, hogy milyen megbecsülése van a magas művészetnek és az alkalmazott művészetnek, lehet, hogy van még közöttük hierarchia, de nem kéne, hogy legyen. Én egyébként nem látom magamat olyannyira kísérletező vagy forradalmi illusztrátornak, még hazai viszonylatban sem, azt hiszem elég hagyományos az eszközhasználatom is. Viszont a helyzet az, hogy nagyon is bátor, friss és experimentális művekkel találkozom a kortárs magyar gyerekkönyv-illusztrációk között, és az a jó, hogy ez nem vérre megy. Aki ilyen gyerekkönyvet csinál, az maga is úgy játszik, és úgy élvezi az alkotást, mint egy gyerek, tulajdonképpen tét nélkül dolgozik. Az ilyen illusztrátor inkább kivárja  megfelelő megrendelőt, úgysem tud másképp dolgozni, mint ahogy szeret. Szóval talán nem is annyira a bátorság, mint az őszinteség áll az ilyen munkák mögött. Ezzel együtt igen, én is úgy látom, hogy később jelennek meg az új irányzatok képviselői a könyvekben, mint tárlatokon, de ez tudom, hogy nem rajtunk, illusztrátorokon múlik. Itt inkább a könyvkiadók bátorságát kéne feszegetnünk – óriási tisztelet a kivételnek.

Pillanatnyilag legjobban a cirkusz világa izgat. A diplomámon dolgozom, gyerekeknek szóló cirkusztörténeti könyvet csinálok, de elég szubjektív szemszögből. Minden benne lesz, amit erről a témáról gondolok, és miközben kutatok – például a Cirkusztörténeti Archívumban, merthogy ilyen is van –, rengeteg kérdésemre kapok választ magam is. Személyes élmények szintén helyet kapnak majd benne, például ezen a nyáron volt szerencsém meglátogatni Angliában egy családot, akik utazó életmódot folytatnak, és a kislány az udvaron a szemem láttára gyakorolta a kötéltáncot. A cirkusz, ahogy a minőségi gyerekkönyvkiadás is, nehéz helyzetben van. Elég méltatlanul a perifériára került, pedig a kultúránknak ez is része. Ha nem kap állami segítséget, eltűnik.

Rengeteg kedvenc mesém és gyerekversem van, de nem mindegyik esetében tudom magam elképzelni, mint az illető mű illusztrátora. Ez sokszor azért is van, mert az író vagy költő munkássága szorosan összefonódik egy illusztrátoréval, és egyszerűen nem tudnám már elképzelni a kettőt egymás nélkül.

Nemes Nagy Ágnes Jeromos, a remeterák című verséhez viszont régi és dédelgetett vágyam, hogy illusztrációkat készítsek, szerintem zseniális. Tamkó Sirató Károly Hajó Lajosát is szívesen lefesteném, akinek mint tudjuk, nemcsak a haja, de a hajója és a hálója is „halolajos, halolajos”. A mostani Csodaceruzában pedig felkértetek, hogy illusztráljam Acsai Roland verseit, ami az előbb említettekhez képest elég más irányt képvisel. Bevallom, nem olvastam korábban tőle semmit, de rögtön nagyon megtetszettek a gyerekversei. Sok hasonlóságot érzek közöttünk, gondolkodása meg a világhoz való hozzáállása nagyon rokon. Leginkább azt az egyensúlyt találom bámulatosnak, amit a misztikum, ha úgy tetszik komolyság, illetve a humor között tart fenn. Úgy sejtem, ebből még akár egy új „dédelgetett vágy” is kinőheti magát.